Bacsó Kristóf: Nocturne 2012. április 26., Kováts Gergő
Bacsó Kristóf – altszaxofon, szopránszaxofon,
Fekete-Kovács Kornél – trombita, szárnykürt, Szandai Mátyás – bőgő, Németh Ferenc – dob
Km.: Oláh Kálmán – zongora (4., 5., 6. szám)
Nehéz helyzetbe kerültem. Olyan zenészek munkájáról kell most írnom, akiknek a lábkörme is jobban ért a ma jazznek hívott zenéhez, mint én valaha is fogok („a magyar jazz markánsan meghatározó művészei”). Ennek ellenére egyáltalán nem tudott lekötni ez a lemez. (Tekintsük ezt az én hiányosságomnak) Nem gondolom azt, hogy lehetséges egy lemezkritikát „objektívan” megírni, szükségszerűen ugyanannyira befolyásolja az írója az anyagot, mint maga a tárgya. De amit vállaltam, vállaltam, ráadásul már a ’figyelő is beelőzött…
A lemez jó. Nagyon. Kétség sem fér hozzá. Nem is merülhet fel kétség, miközben az ember hallgatja ezt a lemezt. Iszonyatosan profi. Átgondolt. Letisztult. Elegáns. Intelligens. Megtervezett. Megszerkesztett. Nincs egy hiba sem benne. Nem is lehet, nem bíznak semmit a véletlenre. A léc nagyon magasan van… Meglepetésként is ért az első szám végén a taps, ekkor döbbentem rá, hogy egy koncertfelvételt hallgatok, a zenéből ugyanis erre egyáltalán nem következtettem volna.
Bámulatosan jól, szépen, simulékonyan, zökkenőmentesen, néha észrevehetetlenül rafináltan alakul át az egyik lüktetés, metrum, ostinato, szerkezeti rész a másikba, ezáltal teremtve meg az egész lemezen érezhető összetartó erőt. (Ennek ellenére bizonyos pontokon nem értem, miért, hogyan „kerül oda” egy-egy szakasz. Legyen az én szegénységi bizonyítványom, de fogalmam sincs, miért nincs a Lunar Dance című darabnak vége a nyolcadik percnél…) A kohéziót tovább fokozza, hogy a zenészek annak ellenére sem rugaszkodnak el szólóikban az anyagtól, zenei környezettől túl messzire, hogy erre bőven kaptak teret és időt a szerzőtől (mindegyik szerzemény esetében a zenekarvezetőről van szó). A zongora nélküli felállás eleve nagyobb harmóniai szabadságot ad, de a gyakori ostinato-kíséret is lehetőséget adhat az egyéni gondolatokra, mégsem érezzük egyik szólóról sem, hogy nem képezné szerves részét az szerzeménynek. Ahogy V. Z. a kvartett előző lemeze kapcsán írta: minden mindennel összefügg.
Mindenképp meg kell említeni a lemezen hallható hangszínek sokaságát. Nemcsak a változatos hangszerelések okán. Minden szám során hallható az egyéni tudatos hangszínhasználat, ami azonban végig a kompozíció szolgálatába áll. (kohézió…) Fantasztikus, milyen széles skálán birtokolja Bacsó Kristóf a szaxofon nyújtotta lehetőségeket, a Too Many Questions Left elindulásakor pár pillanatig azt hittem, basszusklarinétot hallok. Rég hallottam olyan dobolást, ami ennyire változatos, – mégsem érzem magam tőle augusztus 20-ai hangulatban – a zenekar teljes értékű, szerves részét képezi. (kohé…)
A mai magyar modern jazz egyik csúcsa ez a lemez mindenképpen. Tökéletes. És a tökéletességéből fakadóan élettelen. Egy pillanatig sem érzem azt, hogy amit hallok, az adott pillanatban született. Kortárs? ((Neoklasszicista?)) (((„A precízió a klasszicizmus szolgálóleánya”/Edwin Prévost/))) A mai magyar modern jazz kedvelőinek viszont kötelező darab!
(Azt márcsak én teszem hozzá, hogy ez a napra pontosan 2 hete megjelent CD egy sorozat első darabja, amit a BMC a MüPával közösen indított. A koncertet 2011. szeptember 25-én rendezték. Mivel a hátsó borítón fel van tüntetve a producer (Gőz László) és a label manager (Bognár Tamás – Bogi, you kow!), így nem igazán tudom, mit jelent a recording producer (nincs rá megfelelő magyar szó, talán a felvétel és a koncert pénzügyi feltételeit segítő munkatárs), hisz itt Kristóf mellett egy régi jó ismerősöm, Orsós Éva –akit én 1998 óta ismerek!- (Szalóki Ági anyukája) neve is szerepel. – A szerk.)
