Sztárinterjú - Chris Potter

Verőfényes vasárnap délután közeledek a Budapest Jazz Club felé. Már az építész klubtól érzem a zenét, ami lépésről lépésre vált éteri hangzássá, lüktető ritmussá és kristályos dallammá előttem. Chris Potter gyakorolt a fenti teremben, a Dresch Quartet próbája egy fél órával hamarabb véget ért. Kedvesen üdvözöl, majd a közeli kávézóban leülünk beszélgetni.

Á.J: A feleségedtől tudom, hogy Franciaországból érkeztél a napokban, Underground turné volt?

C.P: Nem, most egy duó projekten dolgozunk Ari Hoenig dobossal.

Á.J: Hűha, ez nagyon izgalmasan hangzik, mesélj erről!

C.P: Nagyon érdekes zenei kihívás számomra, az hogy az érdekességét fenntartsuk. Ő nagyon erős zenész, konkrét elképzelései vannak hangzásról és formáról. Sohasem éreztem azt, hogy bármi is hiányozna a zenéjéből. úgy éreztem, szeretik az emberek, bár nem tudom, mik lehettek az elvárásaik. Nem sokszor játszik együtt duóban egy szaxofon és egy dob.

Á.J: Max Roach-Archie Shepp duó, Charles Lloyd-Billy Higgins duólemezei jutnak eszembe.

C.P: Vagy ott van az Interstellar Space, John Coltrane lemeze Rashied Ali-val.

Á.J: Természetesen.

C.P: Nos, a mi duónk ezektől jelentősen különbözik, mert a szabad formával szemben itt a zene legtöbb esetben előre rögzített formákon alapszik. Nem mindig van így, de legtöbbször ez jellemzi a műsort.

Á.J: Milyen volt a próba, hogyan érzed magad a Dresch Quartetben? Ha jól tudom, mindkettőtök repertoárjából válogattok hétfő estére. (augusztus 29. Budapest Jazz Club)

C.P: Nagyon örömteli érzés belekerülni egy nagybetűs ZENEKAR-ba, ahol mindenki jól ismeri a másik játékát. Nagylelkű dolog, hogy ebben részt vehetek, és hogy együtt szabhatjuk meg a zenei irányokat. Őszintén szólva sokkal könnyebben tudtam alkalmazkodni a többiekhez, mint ahogyan azt előzőleg sejtettem. Nagyszerű dolog hallani a saját irományaimat cimbalmon. Gyönyörűen szól ez a hangszer, semmihez sem fogható, nagyon más, mint bármi, amit idáig halottam.

Á.J: Mondhatjuk, hogy hatással van rád a magyar zene?

C.P: Igen. Sohasem volt ennyire közel hozzám, mint most.

Á.J: Egyébként fontosnak tartod azt, ha külföldön jársz, magadba szippantsd a helyi zenét?

C.P: A legtöbb esetben sajnos nem sikerül. De ha például Spanyolországban járok, természetesen szeretek flamenco-t hallgatni, ha Brazílában vagyok, tudom, hogy ott jó szambát lehet hallani. Mindez idő és energia kérdése. Szerintem nagyon jó dolog, ha egy országnak, vagy vidéknek van erős zenei identitása.

Á.J: Ha valamilyen zenei hatás ér mostanában, azt hogyan éled meg? Egyszerűen hagyod, hogy rád hasson, vagy szereted tudatosan beépíteni a zenédbe?

C.P: Mindez tudatalatti dolog. Évek óta hallgatok különféle zenéket, de sohasem gondolok ezekre, ha leülök zenét írni. A fejemben lévő zenét próbálom leírni, ez fejezheti ki azt, amit én valóban gondolok, el akarok mondani. A hatások csak úgy kijönnek, nem pedig valami döntés folytán születnek meg a fejben. Néha magam is meglepődöm ezen, amikor írok valamit: ó igen, ez olyan mintha egy Milton Nascimento szám lenne, Sosztakovics, vagy bármi, amit hallgatok. Sosem lehet tudni hogyan, de mégis csak kijön. Ehhez nagyon fontos, hogy mindig nyitottnak kell lenni arra, hogy figyelmesen hallgassunk zenét, mert így könnyebben elkaphatunk egy apró szócskát, amiből aztán a kidolgozási folyamat talán megtörténik. Néha szükséges és egyben nagyon bonyolult dolog analizálni azt, hogy mi is történik a zenében. Alapvetően imádok zenét hallgatni, könnyen bele is megy a fejembe.

Á.J: Előfordul, hogy mostanában is szükséged van analizálásra?

C.P.: Igen, bár most elég sűrű nyaram volt, nem sok időm jut ezekre a dolgokra.

Á.J: Úgy gondolom, hogy te már hallgatás közben is képes vagy analizálni is a zenét.

C.P: Nos, úgy gondolom te is így csinálod és a többi zenész is, akik jó ideje ezzel foglalkoznak. Az élvezet miatt is nagyon fontos zenét hallgatni, de ezzel együtt én azt is szeretem látni, hogyan áll össze a zene. Mi a forma, hogyan dolgozik együtt dallam és harmónia. Ami számomra naggyá tesz egy zenészt, az leginkább a hallás és kevésbé az, ahogyan játszik. Annak a képessége, hogy hogyan hallja a többi zenészt, akikkel együtt játszik. Azt tudod meghallani, amire tudsz figyelni. Nem csak egyszerűen menni az első figurával, amit épp megtanultál, vagy amit elvárnak tőled. Azt kell megtalálni, hogy mi az, ami neked ebben a pillanat beleillik a zenébe.

Á.J: Van erre egyáltalán idő? Az események olyan gyorsan történnek.

C.P: A konkrét esettől függ. Elég sok időt fordítok arra egészen 10 éves korom óta, amióta szaxofonozom, hogy megkönnyítsem a saját dolgomat, és hogy új dolgokra leljek. Feltehetőleg a gyors sem tűnik majd olyan gyorsnak, mint azelőtt. Agymunka kérdése.

Á.J: Több oldaladról is ismerhetünk, úgy is mint előadó, zeneszerző és hangszerelő. Van-e valamilyen fontossági sorrend ezek között, illetve hogyan tudod ezt egyensúlyba hozni?

C.P: Ezek a dolgok együtt működnek. Ha valamin improvizáló zenészként dolgozom, az hatásként megjelenik a kompozícióimban is, és fordítva: amit komponálok, az megjelenik a játékomban is. E kettő nem választható külön. Azért a rendszeres írás nagyon sok időt emészt fel, ami esetleg elvon időt a csőtől. Tudod a szaxofon egy olyan hangszer, amin először fizikálisan kell elrendezni a dolgokat, hogy minden megszólalhasson. Viszont, ha elég erős elképzelésed van arról, hogy mit akarsz hallani, akkor mindez kevesebb időbe telik. Hasznos dolog lehet anélkül megtanulni dolgokat, hogy a kezedben lenne a hangszer. Megtanulod elképzelni azt, amit hallasz. Ezeken felül a fizikai dolgok már nem olyan nehezek. Általában igaz, hogy azok a dolgok, amiket hallok belül, azt el tudom játszani. Ha pedig valami nehéz technikai feladatnak tűnik, például ha kottát kell olvasni és nehezemre esik eljátszani, akkor először csak odáig tudok eljutni, hogy az ujjaim tanulják meg, merre kell menni. Az írás kicsit távolabb áll attól, amit zenészként mondani akarok. Kifejezi mindazt, ahogyan megfogalmazom a személyiségemet. Még akkor is, ha nem játszom el a saját zenémet. Másrészről, amit leírok, az hatással van mindenre, amit játszom, legyen az akár standard vagy bárkinek a zenéje. Tehát megint ide jutottunk, ezek a zenei folyamatok együtt élnek.

Á.J: A mai zenében érzek egy olyan áramlatot, ami sokkal jobban preferálja a feldolgozásokat, mint a saját zenét. Előnyben részesíti a transzformációt a kompozícióval, az új létrehozásával szemben. Mi a véleményed erről?

C.P: Annál, hogy egy zenei anyagot te írtál vagy valaki más, sokkal, de sokkal fontosabb, hogy megérintsen és jól szóljon. Ha azért csinálod, hogy többen jöjjenek el a bulidra, az nem lesz jó zeneileg. Szeretned kell ahhoz, hogy zenévé váljék.

Á.J: Maloschik Róberttől hallottam, hogy felkérést kaptál a Dán Rádió Big Band-jétől komponálásra. Emellett szeptember 1-jén a Debreceni Jazznapok alkalmával a Budapest Jazz Orchestra-val lépsz fel. Mesélnél erről kicsit?

C.P: Tulajdonképpen az évekkel ezelőtti dán koncert végülis elmaradt, így ezek a saját számaim ősbemutatói lesznek. Egyébként néhányat (ötöt – a szerk.) fogunk játszani a BJO-val. Emellett nagyon örülök, hogy a zenekar saját hangszereléseiben is helyet kapok szólistaként. Egyébként nagyon más dolog kis zenekarra írni, mint nagyra. Épp nemrég fejeztem be egy új darabot ritmusszekció plusz nagyzenekarra, amit néhány hete mutattunk be Brazíliában. Hatalmas nagy tapasztalatszerzés volt ez számomra.

Á.J: Van belőle felvétel?

C.P: Egy nyers felvétel a keverőből. Őszintén remélem, hogy valamikor készülhet belőle egy lemez.

Á.J: Akkor mondhatjuk, ez egy távlati terv.

C.P: Mondhatjuk, ha sikerül találnom valakit, aki támogat ebben engem. (Nevet) Nagyzenekarra írni annyiban más, hogy a komponálást ki kell terjeszteni, és specializálni kell hangszercsoportokra. Kiszenekarra írni elég tömör kevésbé hangszerspecifikus dolgokat szoktak, hiszen a zene nagy részét segíti az improvizáció. Big band-nél, kamarazenekarnál vagy nagyzenekarnál viszont lehetőséged van arra, hogy tényleg írj valamit. Megválaszthatod, hogy innen indul és eddig tart, illetve, hogy ez meg ez fog történni. Nagy kihívás ez, kicsit olyan "hatalom", mint egy istenségnek lenni.

Á.J: Rengeteg munka.

C.P: Rengeteg munka. Ugyanakkor olyan, mintha madártávlatból kezdeném szemlélni a zenét. Sokkal nagyobb rálátást kaptam arra nézve, hogy mit kíván meg a zene egy adott pillanatban.

Á.J: A rálátást itt a zenei formára érted?

C.P: A formát is, de például egy szólóban is meg tudom érezni, hogy mi után mi történjen. Ezek valamifajta zenei folyamatot rendező ötletek.

Á.J: Ez azt jelentené, hogy esetleg előfordul, hogy megtervezed a szólóidat?

C.P: Nem. De a közepén már tervezhetek. Ez nem valami olyasmi, amit előre megtervezek. Az improvizáció nagyon gyors komponálás és a komponálás pedig lelassított improvizáció. Meg kell változtatni a gondolkodást hozzá, de alapvetően ugyanaz a folyamat.

Á.J: Most a korai időkről szeretnék veled beszélgetni. Hogyan találkoztál Red Rodney-val?

C.P: Eljött Columbia South Carolina-ba, ahol én felnőttem. Egy jazz fesztiválon szerepeltek, valami jam session-féleség volt ott és én is beállhattam velük játszani. Ez egy évvel azelőtt volt, hogy New Yorkba költöztem.

Á.J: 1989-ben.

C.P: Így van. Aztán felhívott, hogy keressem meg, ha New Yorkban járok. Én meg így tettem, odaköltöztem és csatlakoztam a zenekarához.

Á.J: Milyen hosszú ideig dolgoztatok együtt?

C.P: Egészen a haláláig talán 1993-ig. 1989 és 1992 között volt néhány európai turnénk. Ez volt első alkalom, hogy megízlelhettem a profi zenekarban való munkát.

Á.J: Sokszor hivatkozol Charlie Parkerre, mint inspirációra. Ez összefüggésbe hozható a Red Rodney-val töltött közös évekkel?

C.P: Nagyon nagy hatással volt rám Bird, feltehetőleg ezért tetszett meg Red-nek a játékom. Egyébként nem játszottunk olyan sok Bird-számot, de azért néha persze volt olyan is.

Á.J: Még korábbi hatásként szoktad említeni szüleid lemezgyűjteményét, ahol a legendás felvételeket gyermekkorodban megismerhetted. A szüleid zenészek egyébként?

C.P: Nem zenéltek, de volt egy kicsi, ugyanakkor nagyon érdekes lemezgyűjteményük. Egy kevés jazz lemez, Dave Brubeck lemezek Paul Desmond-dal, ezek voltak az első élményeim a szaxofonnal. Kaptam egy szaxofont és rögtön elkezdtem órára járni, és ezzel egyidőben lemezeket is kezdtem vásárolni magamnak, hogy kitaláljam "hogy is megy ez tulajdonképpen". Szerencsére nagyon jó tanárom volt, aki meglátta, hogy mi érdekel, és rögtön listákat írt nekem arról, hogy miket hallgassak. Az ő révén jutottam el Cannonball Adderley-hez és Sonny Rollins-hoz is. Nagyon jó inspirációm volt már a kezdetek kezdetén. Az első nagyon erős hatás a Duke Ellington zenekar volt számomra: Harry Carney, Johnny Hodges, Paul Gonsalves gyönyörű és gazdag szaxofon sound-ja (hangszíne).

Á.J: Kislányod születése után jött ki az angolul és magyarul is egyaránt értelmezhető Ultrahang című lemezed. Hogyan tudod megoldani azt, hogy család és zene megfelelő arányban és kapcsolatban legyen egymással?

C.P: A zene olyan jelentést hordoz, ami kapcsolódik az emberek életéhez. Ez a zene varázsa: ha valaki hall valamit, akkor érez valamit. Lehet, hogy valami más dolog jut az eszébe, ami emlékezteti valamilyen érzésre, ami hozzá segítheti ahhoz, hogy valamit megértsen. A zene csodájának megértése az életünkkel való összefüggés megértése. Élni kell és meg kell fejtenünk mi is történik velünk valójában. Első az élet, és aztán jöhet a zene. Semmi értelme sem lenne fordítva. Imádok dolgozni, imádok sokat dolgozni, sokszor úgy tűnhet, mintha kizárólag a kis zenei világomban élnék, de itt is minden összefüggésben van azzal, amit érzek, amit élek, és ezt próbálom hozzáadni a zenémhez.