Sztárinterjú - Itt járt Ravi király

A koncert (július 18.) délutánján a Korona Szállóban fogadott bennünket Kámán Ildikó (EMI Hungary) közben járására a jazz történet egyik legjelentősebb hatású szaxofonosának fia, Ravi Coltrane, aki aznap este a Budapest Jazz Clubban lépett fel.

Fotó: Sánta István Csaba

ÁJ: Ha jól tudom ez a harmadik alkalom, hogy Magyarországon jársz.

RC: Valóban? Ez a harmadik?

ÁJ: Első alkalommal Elvin Jones zenekarával 1991-ben.

RC: Ez Budapesten volt?

ÁJ: Én sajnos nem emlékszem, mert akkoriban általános iskolába jártam, de úgy tudom, Debrecenben.

RC: Ez jó régen volt. Az első turném Európában.

ÁJ: Második alkalommal saját quartet-eddel léptél fel nálunk.

RC: Melyik városban?

ÁJ: Nagykanizsa.

RC: Nagykanizsa, húha. Ezek szerint most vagyok első alkalommal Budapesten.

ÁJ: Értek-e új élmények benyomások mióta itt vagy? Gondolok a városra vagy a magyar zenére?

RC: Mindig megpróbáljuk a lehető legtöbb élményt magunkba szívni, ha egy ismeretlen országban járunk. Remélem, hogy minél több helyre eljutunk, és zenékkel - zenészekkel is megismerkedhetünk.

ÁJ: Milyen zenei hatások érnek mostanában, kiket szoktál hallgatni?

RC: Mostanában nagyon sokat hallgatom az angol zeneszerző, Michael Tippett zenéjét. Ő a múlt századot élte majdnem végig. Fantasztikus zeneszerző, a zenekar tagjai hívták fel a figyelmemet rá körülbelül négy évvel ezelőtt. Újdonságként hatott annak ellenére, hogy rengeteg klasszikus zenét hallgattam gyermekkoromban. Többnyire édesanyámnak (Alice Coltrane) az otthoni lemezeit, illetve azt, ahogyan Chopin-t és Rahmanyinovot gyakorolt. Itt hallottam először Dvořak-ot, Sztravinszkijt és Ravelt. 2007-ben, amikor először hallottam Tippett zenéjét, elsősorban az hökkentett meg, ahogyan zeneszerzőént használja a nagyzenekart. Darabjai úgy szólnak, mintha spontán improvizációk lennének. Ez a komponálásban nagyon inspiráló számomra. Mindemellett még mindig nagyon szeretem Sonny Rollins-t, illetve John Coltrane és Sonny Stitt lemezeit hallgatni. Nagyon sok soul zenét is hallgatok: James Brown-t, Stevie Wonder-t. Hip hop-ot és elektronikus zenét is gyakran.

 ÁJ: Zeneszerzőként és hangszeres előadóként, hogyan találod meg az egyensúlyt a mindennapokban?

RC: Ez nagyon nehéz és nagy kihívást is jelent. Véleményem szerint az inspiráció sohasem tisztán és egyértelműn történik. Nem úgy megy, hogy fogok valakit, aki tetszik és bebiflázom, hogy “na mostmár ez is része a zenémnek”. Újra kell rendezni a gondolatokat, és újra meg kell alkotni a zenét a saját szemszögemből. Elég nehéz lenne ilyen mennyiségű információt elraktározni valódi jelentés nélkül. Megindít a klasszikus zene, az R&B, a népzene, de mindezt saját zenémként játszani inkább mesterkélt lenne, mint természetes. Hagyni kell, hogy az inpiráció hasson rád, különben csak egy termék jön létre, ami zenének hat. Próbálok semmit sem beleerőszakolni a zenémbe, inkább csak valamilyen módon reagálni arra, amit hallgatok.

ÁJ: A Savoy-nál megjelent 2009-es “Blending Time” című lemezed után most a Blue Note-hoz szerződtél. Mik a terveid a jövőben? A közelmúltban hallani lehetett egy lehetséges quartet lemezről is...

RC: Igen, a lemezt elhalasztottuk. Most egy második lemezre készülök, nem is tudom mi lehet az első lemezzel.

ÁJ: De felvettétek tavaly decemberben?

RC: Igen, tavaly vettük fel. Nem lett olyan, amilyennek szerettem volna. Ez az igazság. Fontos számomra, hogy ne évente, futószalagon készítsem a felvételeket. Általában 2-3 évekre tervezek. A felvett Blue Note lemezzel kapcsolatban rengeteg elvárásom és ötletem volt, amik sajnos nem álltak össze. Számomra sokkal fontosabb, hogy lényegeset mondjunk, minthogy csak pusztán mondjunk valamit. Hamarosan elkezdek dolgozni egy másik lemezen, szintén a Blue Note-nak.

ÁJ: Szintén quartet lemez lesz?

RC: Az első lemez quartet lemez, de az új lemez a 2000-ben rögzített “From the Round Box” című lemez zenekarának újjászervezésén alapszik majd, anélkül, hogy követnénk a régi tematikát: Ralph Alessi - trombita, Geri Allen - zongora, James Genus - bőgő, Eric Harland – dob. Remélem, hogy össze tudom hozni a csapatot, és tudunk majd dolgozni egy kicsit. Ezután kérek majd időpontot, és rögzítjük az anyagot. Ezek a tervek, remélem, hogy még ebben az évben megvalósulnak.

 ÁJ: Elég dominánsnak érzem a komplex ritmusokat és páratlan metrumokat a zenédben. Ez vajon a Steve Coleman-nel való közös munkának köszönhető?

RC: Természetesen. Steve volt az első zenekarvezető, akivel együtt dolgoztam. Az ő zenéje a ritmus köré épül. Sokkal jobben ehhez, mint valamely stílushoz, komponistához vagy interpretációhoz. Steve-nek ez a korszaka leginkább ritmus-specifikus. Ez nem haszontalan dolog. A dallami és hamóniai ötletek mellett ez is fontos. A straight ahead jazz kis mértékben használja ki a ritmus adta variációkat. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne ritmusok széles tárházat használni 4/4-ben. Amit általában használunk a straight ahead-ben vagy funk-ban az leginkább nyolcados, illetve tizenhatodos zene. Steve zenéje más, elsősorban a ritmus szolgálatában áll. Ez elég ijesztő volt számomra, olyan, mint amikor valaki első alkalommal lát egy akkordmenetet életében. Először nem is tudtam játszani a zenéjét, de aztán ahogy egyre jobban megismertem, napról napra kényelmesebben éreztem magam benne. Egyre jobban kezdtem hallani, váltogatni és kifejezni a “time”ot. Ez a ritmikai rugalmasság megmaradt, mint bármi más zenei tapasztalat vagy készség, azután is, hogy elhagytam Steve zenekarát. Komponistaként is előszeretettel használok ritmikai struktúrákat. Nem szeretem a páros vagy páratlan metrum elnevezést sem. Jobban szeretek inkább lüktetésről, pulzálásról beszélni. A zene jóval több, mint metrum. A zene folyamatos lüktetés.

ÁJ: Ha jól gondolom, Elvin Jones is így gondolkodott.

RC: Nagyon szerencsésnek gondolom magam, hogy együtt lehettem néhány hatalmas dobossal. Steve számára Elvin maga a ritmus (“the idea of rhythm and being active as a soloist to rhythm”). Rengeteg dolgot tanultam Elvin-től, Jack DeJohnette-től. A 1990-es évek elején nagyon sokat játszottam Rashied Ali-val. Kijelenthetem, hogy a ritmus nagy rajongója vagyok.

 ÁJ: Róbert másik kérdését teszem föl most neked. Tegnap volt 44 éve, hogy édesapád (John Coltrane) elment. Kívánsz erről valamilyen módon megemlékezni?

RC: Nem gondolom, hogy ez helyénvaló lenne. Általában a születésnapja alkalmából állok színpadra, ha megemlékezésről van szó. De ha színpadra állsz, akkor remélhetőeg mindig lejön az, amit gondolsz és érzel. Tegnap tegnap volt, ma pedig ma van.

 ÁJ: A családban ért zenei hatásokról kérdeznélek most. Édesanyád utolsó lemeze a közösen készített “Translinear Light” (2004). Hogyan van jelen a mindennapjaidban a Coltrane-örökség?

RC: Te zenészcsaládból származol?

 ÁJ: Nem.

RC: Nem is fontos dolog, hogy a szüleid zenészek legyenek, vagy hogy zenészgenerációk leszármazottja legyél. Ez olyan, mint bármilyen más hivatás. A zene olyan csodálatos dolog, amit tovább tudsz adni a gyermekeidnek.

 ÁJ: Tanulnak zenét a gyermekeid?

RC: A 11 éves nagy fiam zongorázni tanul, az 5 éves kicsi pedig dobol. De csakis azért, mert szeretik csinálni. Én sohasem erőzakolnám ezt rájuk, mint ahogy édesanyám sem tette ezt velem. Ő tudta, hogy a zene valami olyasmi, amit élvezünk, érdekesnek találunk, valami olyan dolog, ami iránt vágyat érzünk. Megvárta, hogy mi kérdezzünk tőle és ő akkor válaszolt. Én kértem, hadd játsszak a gimi zenekarában, ő pedig azt mondta, hogy rendben, keressünk egy tanárt, először tanulj klarinétozni, majd utána jöhet a szaxofon. Így is tettem. Amikor kiderült, hogy zenész akarok lenni, akkor sem próbált befolyásolni. Valahogy így próbálok én is tenni a gyerekeimért. Szeretik a zenét, mint ahogy sok más ember. Látom, hogy megvan bennük a tehetség. A nagyobbik fiam gyakran improvizálgatott dallamokat már 3 éves korától kezdve. Minden kisgyermekben megvan ez az önfeledt, szabad önkifejezés. Gyermekeimben is érzem ezeket a képességeket és ha zenészek lesznek, szeretném, hogy csodálados zenészek legyenek. Ha nem lesznek azok, akkor legyenek bármilyen sikeres emberek az életben. Mama nagylelkű és kedves asszony volt. Boldog volt, hisz sokan szerették. A vele készített közös lemez a legfontosabb dolog az életemben, a legcsodálatosabb vállalkozás, amiben valaha részt vehettem. Még ma is sokan megköszönik nekem - köszönjük, hogy visszahoztad édesanyád, csodálatos a lemez - , de inkább én tartozom köszönettel. Egy hosszú, visszavonult időszakában rengetegen mondták nekem, hogy jó lenne egy közös lemez, nagy boldogság lenne őt újra hallani. Én meg mondtam: “Mama, az emberek várnak rád!” Végül belegyezett. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy ezzel a két szülővel áldott meg az ég.

 ÁJ: Hogyan látod a családod szerepét az afro-amerikai kultúrában és vallásban (Saint John Williams Coltrane African American Orthodox Church)?

RC: Büszke vagyok arra, ahonnan jövök. A munkásságukra, az erőfeszítésükre, arra amit adtak nekünk mindannyiunknak. Sohasem foglalkoztak azzal, hogy miként válhatnának nagyobbá, erősebbé és híresebbé, vagy a legjobb zenésszé a környéken. Csak azzal foglalkoztak, hogy közvetítő (médiák) legyenek. Hogy hogyan fejezzék ki magukat kifelé, az emberek felé és nem pedig maguk felé. A zene az ő hitük szerint csakis a benne rejlő lélektől válik erőssé. Ettől érezzük azt, hogy a zene hozzánk szól, próbál nekünk mondani valamit. Ugyanezt teheted a szaxofonnal, a “sound”-dal (hangzással) megváltoztatod az emberek gondolkodását és az életét. Ez nagyon erős dolog.

 ÁJ: Szerinted van olyan jazz-szaxofonos, aki ne kerülne John Coltrane hatása alá?

RC: Természetesen igen, mint, ahogy voltak John Coltrane előtt is szaxofonosok. Benny Carter, Lester Young, Johnny Hodges, Bird (Charlie Parker) stb.

ÁJ: Úgy értem manapság.

RC: Manapság... Senki sem szabhatja meg, hogy mit kövess, vagy mit ne kövess. Valakinek minden hangját megtanulni kevésbé fontos, mint hagyni, hogy hasson rád. Pozitív vagy negatív irányban mindegy. Sokkal fontosabb tény, hogy ez a munkásság létezik és monumentális életmű. Ez nem azt jelenti, hogy ő kell, hogy legyen a kedvenced. Az sem igaz, hogy neked mindenképpen meg kell tanulnod ezt, és minden, amit csinálsz, ebből kell, hogy jöjjön. De az igaz, hogy ez segíthet neked abban, hogy eljuss oda, ahová tartasz. John Coltrane is ment egy irányba, és neked is megvan a saját utad. Hozzásegíthet ahhoz, hogy megtaláld a saját hangod, a saját stílusod. John Coltrane nagyon sokat dolgozott azon, hogy kifejezze saját magát, az ötleteit, a zenéjét. Miért ne dolgoznál keményen te is a saját ötleteiden, a saját zenéden? John Coltrane hatalmas bátorsággal vállalta a zenéjét. Őt nem szerették a maga idejében, kritizálták és alulértékelték. Sokat lehet hallani: ha ezt és ezt a zenét hallgatod, játszod, akkor ezekkel és ezekkel a srácokkal, itt és itt fogsz munkát kapni, illetve ezek és ezek az emberek fogják meghallgatni, ezek és ezek a kritikusok fognak szeretni, ezekkel és ezekkel a lemezcégekkel fogsz lemezeket készíteni. A lányok meg majd sikítoznak és mosolyognak stb. Elfogadnak és megbecsülnek, ha azt a stílust képviseled, amit elvárnak tőed. Minden komoly improvizáló zenész életében eljön a döntés: improvizáljak úgy, ahogy azt mások előttem tették, vagy improvizáljak a magam módján. A kritikusok azt mondják: “Igen, ez a srác úgy játszik, mint Joe Henderson, tehát ő tud szaxofonozni, jól játszik.” Tehát, ha ezt az utat választom, ebben és ebben a klubban fogok majd játszani, ha pedig a  másik utat választom, olyan helyre juthatok, ahol előttem senki sem volt. Nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy kövesd a hangod és az ötleteidet. Senki sem tud vezetni a saját utadon. A jó döntés szerintem az: “Én tisztelem a játékát, de én más zenét akarok játszani.” Egy olyan zenét, ami rengeteg olyan dologból tevődik össze, amit érzek, amit ismerek, amilyen az életem a művészeten belül és kívül egyaránt. Ez lesz a saját hangom. Ez kockázatos dolog.

 ÁJ: De ez az igazság maga.

RC: Igen, ez az igazság: kifejezni azt, aki valójában vagy. Ha mindnyájan úgy játszanánk, mint Sonny Rollins, vajon kit érdekelne, amit csinálunk? Nem vagyunk Sonny Rollins. Sonny Rollins zenéje itt van velünk és sohasem vész el, örökérvényű marad. Az ő nagysága is abban rejlik, hogy sohasem másolt senkit. Ha Sonny Rollins különböző emberek stílusait játszotta volna, akkor azt mondanánk rá: nagyszerű szaxofonos, mennyi stílusban tudott játszani. De ő a saját stílusában játszott, ezért lett az, aki. Megtanulta, amit lehetett Coleman Hawkins-tól és Bird-től, majd saját maga lett, ahogyan John Coltrane és Miles is. Ahogyan mindenki, akit ma csodálunk. Miért ne lenne ez ránk is ugyanúgy igaz? Miért járunk más útján, egy olyan úton, amit elvárnak tőünk? “Ez az igazi jazz, ha ezt játszod, az az igazi jazz, ha mást játszol, az nem jazz” mondják sokan. Ez ellenszél: a fiatal zenészek döntés elé kerülnek, hogy vajon magukat válasszák, akit még nem ismernek, vagy válasszanak egy olyan utat, amit mások már kijártak előttük. “Így és úgy kell játszani az iskolában és akkor könnyebb lesz, és a tanárok támogatnak.” stb.

ÁJ: A zenét tanuló diákoknak tudnál valami útravalóval szolgálni?

RC: A zene csodálatos, próbálj meg mindent magadba szívni, ami az 1945-ös Charlie Parker előtt történt, akkor már minden megvolt. De mondhatunk 1970-et is. Tanulmányozd alaposan és szüntelenül, később tanítsd is. A jazz zene története generációk óta tart. Ennek ismerete is nagyon fontos, csodálatos tudásanyag. Ritkán mondhatjuk valakiről, hogy nagyszerű újító, évtizedekig tartó fejlődések után. Zárjuk le végre a jazzt! Sokan azt mondják rendben: Marsalis-ék is azt mondják, akadémikusok is azt mondják rendben. A jazz egy késő éjszakai műfaj. Az 1930-as évektől az 1960-as évek végéig terjedő korszak az, amirő beszélünk. Ha ezt tanítjuk, akkor a tanulók megtanulják a zene azon szabályhalmazát, hangsúlyozom halmaz (jelentés nélkül), ami szükséges lehet ahhoz, hogy jazz-zenészekké válhassanak. Így építenek az emberek karriert és élik az életüket. Nem gondolom, hogy a jazz szükségszerűn erről szól. Nem gondolom, hogy a jazz éjszakai műfaj, ami valamikor elkezdődik és valamikor vége lesz. Amennyiben fejlődünk, ne foglalkozzunk azzal, hogy ebből vajon tényleg ez következik, ebből meg ez. Inkább csak haladjunk előre, sohasem kell, hogy véget érjen. Az innováció nem könnyű dolog. A újítás sosem lehet cél. John Coltrane vagy Ornette Coleman, akiket újítóknak szoktunk nevezni, sohasem akartak újítani, ezt nem lehet akarni. Mindent meg akarok tanulni azoktól, akik előttem jártak, de én mást akarok létrehozni. Nem tudom, mi sül ki belőle, működik-e vagy sem. Ezek az emberek azt mondták, ha ez nem sikerült, gyerünk, próbálkozzunk ezzel. John Coltrane hangleplei (sheets of sound) sem egyik pillanatról a másikra születtek meg. Gyakorolta 63-as, később 65-ös tempóban, majd egyre gyorsabban a frázisokat. Senki sem tud a te gondolotaidhoz közelebb jutni, mint te magad. Állíts be a dolgokat és aztán hagyd, hogy a dolgok maguktól történjenek, növekedjenek tovább a zenédben. Innentől már csak azt kell figyelni, hogy vajon jó munkát végeztél-e, és hogy hova fejlődtél zenészként. Én legalábbis ezt szoktam magamnak mondani.