Tényleg supergroup volt
Joshua Redman szaxofonost, Brad Mehldau zongoristát, Christian McBride bőgőst, és Brian Blade dobost nem kell bemutatni a jazz kedvelőinek, az olvasóknak. Mind a négyen napjainkban top kategóriás, ha nem éppen a No. 1 pozícióban lévő jazz-zenészek. Mindannyian többször is koncerteztek már Magyarországon különböző formációkkal. Nevük egyenként is garancia a telt házra, hát még akkor, amikor együtt játszanak.
A zenekar múltja 1994-re nyúlik vissza, amikor megjelent a Joshua Redman Quartet „MoodSwing” című albuma, közreműködőként ezzel a négy muzsikussal.
Ilyen felállást együtt tartani már akkor is reménytelen gondolat volt, mindegyikük saját karriert épített, sikereik felsorolása túlmutat ezen írás keretein. Aztán eljött a 2019. év, amelynek szeptemberében újra összejöttek és stúdióban felvettek egy tucatnyi új szerzeményt. Ezen felvételekből jelent meg aztán 2020-ban a „RoundAgain”, majd 2022-ben a „LongGone” című albumuk, ezeken már Redman-Mehldau-McBride-Blade névvel illetve az együttest.
Két – zenét nem érintő – különbség írható le az új lemezekről. A „RoundAgain”-re mindegyik tagtól kerültek fel szerzemények, míg a „LongGone” csak Joshua Redman darabjait tartalmazza. Továbbá a „LongGone” a stúdió felvételeken túl tartalmazza még a „MoodSwing” egyik számának koncert változatát is.
Az új lemezek mellé koncertturné is szükséges, aminek egyik európai állomása csütörtök este a Müpa hangversenyterme volt, és természetesen telt ház várta a zenészeket.
Az első szám egy „múltidéző” volt, az 1994-es „MoodSwing” egyik darabjával kezdtek, majd a „LongGone”-ról következett Brad Mehldau szerzeménye, a „Moe Honk”.
Ezután Redman tenorról szopránszaxofonra váltott és így játszották el Christian McBride egy darabját. Itt feltétlenül meg kell említeni a bőgős vonóval előadott bevezetőjét, ilyen színvonalú vonós játékot jazz koncerten ritkán hallani.
A továbbiakban felváltva hallhattunk még négy számot a zenekar két új lemezéről. Köztük volt a Redman által írt „Right Back Round Again”, és a dobos Brian Blade szerzeménye, az „Our Part to Play”.
Az utolsó lassú számnak – a modern jazzben szokatlanul – nagyon szép dallama volt, a címét sajnos elfelejtettem.
Redman egyenként ismételten bemutatta a zenekar tagjait, amihez a közönség tapsvihara szolgáltatta az aláfestést. Levonultak, de aztán a várakozásoknak megfelelően visszatértek és előadtak egy amolyan bravúr darabot, mindegyikük szólózott benne egy nagyot. Ismét levonultak, de a taps nem lanyhult és láss csodát, még egy ráadásra visszatértek. Redman még akart valamit mondani a mikrofonba, de aztán inkább mosolyogva legyintett és másodszor az est folyamán vette a szopránszaxofont a második és már tényleg az utolsó ráadáshoz.
Tényleg supergroup-ot hallhatott a közönség az egy és háromnegyed óra hosszúságú koncerten.
Joshua Redman igazi vezéregyéniség volt szaxofonnal és konferálással egyaránt.
Christian McBride játéka maga a csoda kíséretben és szólóban is, pengetéssel és vonóval egyaránt.
Brian Blade keveset szólózott, de megmutatta, hogy kell tökéletesen és színesen kísérni egy zenekart. Semmi egyénieskedés és mégis talán őt figyeltem a legtöbbet a koncert folyamán. Nekem Brad Mehldau fáradt, álmos ember benyomását keltette, a jobb zongoraszólók a műsor második felében hangzottak el.
Az igazi sztárokban nem nagyon bővelkedő jazzvilág négy prominens zenészét egy színpadon látni már maga is esemény, ráadásul ők egy jó koncerttel is megajándékozták a közönséget.
