Szivárvány a tájfun után, avagy Oláh Kálmán & Andy Middleton a PostArt klubban 2015. 05. 22-én Fényképelés & szövegezés - Sztraka Ferenc
A múlt hétvégi Ernie Watts koncert után két dolog jutott az eszembe. Először is, zűrzavaros világunkban ugyan vígan lubickolnak az összeesküvés-elméletben hívők, de ezúttal bizony elaludtak. Nem vették észre a nyilvánvaló tényt, hogy mostanában olyan sűrűséggel érkeznek ide a szaxofonosok külországból, hogy úgy kell félreugrálni előlük, mint egykoron a piros hetes elől a Felszab’ téren, reggelente. A végén, hipp-hopp teli lesz velük a Várnegyed, aztán nézhetünk, amint belülről becsukják a kaput, és akkor: kaput. Másrészt, öreg, megbízható szeszkazánok tanították a feltörekvő ifjúságnak, hogy a kutyaharapást szőrével kell kezelni. Ez utóbbi elvet megfogadván, egy nagy élményt jelentő koncert után jazzt kell hallgatni, élőben.
Péntek délután csöngött a telefon. Unottan közelítettem a készülék felé, ilyen tájban szoktak hívogatni mindenféle ügynökök, hogy különböző rendkívül előnyös ajánlatokkal, sőt, ajándékokkal halmozzanak el. Ekkora emberbaráti gesztusra én is hasonlóan szoktam reagálni, mindig megpróbálok rásózni az illetőre vagy légi fényképezést, vagy legalább egy félhomálymérőt, sajnos, eddig még egyszer sem sikerült megvalósítanom ezt a galád tervet. Ezúttal is felkészültem a hosszú, horgászok számára ismerős fárasztásra, de meglepetésemre a vonal túlsó végén Márton Attila tartózkodott, és megkérdezte, volna-e kedvem meghallgatni Oláh Kálcsit Andy Middleton-nal duóban. Mindenkinek igyekszem a kedvében járni, csak pénzt ne kérjenek, de ha koncertre hívnak, azt azért meggondolom.
Egy ilyen kérést először lefordítunk magyarra, miszerint nem várt lehetőség kínálkozik néhány órára elhagyni a békés családi tűzfészket, tehát köszönettel igent rebegtem Attilának, majd, mint a detektív a nagyítót, a pipát és a micisapkát, elkezdtem összeszedni a felszerelésemet.
Ezúttal a koncert helyszíne is külön említésre méltó. A PostArt kódnevű klub, vagy inkább afféle lokális művészeti központ a budaörsi régi posta mögötti épületszárnyban található. Állítólag, a postázás előtt leánynevelde is volt egy ideig, erről mindenesetre lemaradtunk. A klubba egy hátsó udvaron át lehet bejutni, a fakapun papírtáblán szerepelt a különben találó és ötletes PostArt elnevezés, klasszikus kelet-európai anzix. Számomra a fíling az eredeti szamizdat időket idézte. Mivel a nyolcvanas évek második felét külországban töltöttem, én azokból a kalandokból ugyan kimaradtam, de természetesen masszív ellenállóként, a biztonságos távolból figyeltem az eseményeket, így az udvaron szemlélődvén egyre azt vártam, mikor bukkan fel néhány ifjú forradalmárnak álcázott ifjú forradalmár egy illegális stencilgéppel a hóna alatt, nyomukban a szereposztáshoz tartozó titkosrendőrökkel. Mivel szemerkélt az eső, a külső szemlét hamar befejeztem, mindössze a menekülő útvonalakat próbáltam gyorsan memorizálni.
Lehet, hogy kultikus hely lesz a PostArt?
Belépvén a szentélybe, a praktikumnak és a logikumnak megfelelően a bejárati ajtóval szemközt a kocsmapult fogadott, amelytől balra terül el a hosszú, ámde meglehetősen keskeny kiállító-, illetve koncertterem. Műanyag, linóleum-szerű padló, a terem baloldalán az ablaksor alatt örökéletű, de irtózatos súlyú öntvény radiátorok sorakoznak, fölül pedig a hetvenes évek varrodáját – és emellett csomó más üzemet és hivatalt – idéző rideg, siralmas fényű neon fénytestek szomorkodnak. A nálunk láthatóan örökké élő, megtestesült szocreálos látvány csimborasszója a jobb oldalt, a plafon alatt diszkréten végighúzódó, szerintem minimum 110-es PVC szennyvízcső vezeték volt. Ettől egzotikusabbat csak a Miskolc melletti Mályiban láttam egyszer, igaz, az egy szálloda volt, nem adták ingyen az élményt.
Az egyik lámpafürt már beérett...
Akadtak azért az eddigiekben felsorolt látványelemeket lényegesen tompító megoldások is. A szennyvízcső alatt téglákból építettek hangulatos lámpatartókat szorgos kezek, a plafon alatt elhelyezett további csövek és vezetékek egyikéről lámpák lógtak alá, amelyek fényforrásait fölülről sztaniol fóliával árnyékolták, csakúgy, mint a mobil színpad fölötti résznél is tették. Most a szöveget eddig aláfestő halk háttérzene hirtelen becrescendosodik és egy hatalmas tutti keretén belül közlöm, hogy a falakon Miles Davis spannja, azaz ef Zámbó majsztró képei lengedeznek.
Ja, és mindez Budaörsön, a renegát Budaörsön látható. Ha egy filmen ilyen háttérrel találkozom, csak legyintek, a filmírók fantáziája félrehord, masszívan túllőttek a realitás határain, de ebben az esetben csak a csupasz és tiszta valóságot látjuk, szó sincs túlzásról.
Nem tudom, jól értelmeztem-e a helyzetet, de nekem valami olyasmi jött le, hogy egy adott, lepukkant, használaton kívüli épületrészt néhány lelkes és tettre kész kultúrakedvelő lokálpatrióta megpróbálta a mai pénztelenségtől sújtva kipofozni, szalonképessé tenni. Bármilyen furcsán hangzik is, de szerintem sikerült nekik. A PostArt-nak a fentebb leírtak ellenére, vagy talán dacára, van valami egyéni atmoszférája, hadd ne mondjam: bája. Megfordultam már jó pár hasonló helyen, a PostArt még ebben az állapotában is állja a versenyt, itt nem éreztem azt a mindenen átsugárzó falansztert, amitől máshol belém fagy a fülzsír. Hátha még némi pénzt is tudnának szerezni a klub lelkes jelenlegi gazdái, vagy működtetői, volna kifutása a helynek. Ezúton is gratulálok a munkájukhoz, manapság kultúrával foglalkozni nem kis kaland.
Mit lehet kezdeni egy ilyen helyen a péntek esti hidegfrontot kísérő esőben? Mindössze ide kell hívni két olyan zenészt, akiket nevük és tudásuk alapján bármely ország bármely koncerttermében bármikor szívesen látnak.
Oláh Kálmán zongorázott, az amerikai Andy Middleton pedig tenor- és szopránszaxofonon játszott nekünk ezen az estén.
Az előbb említett hidegfront bizonyára az Ernie Watts okozta tájfun utóhatása, de a viharok után mindig kisüt a Nap, ha szerencsénk van, még szép szivárvány-bógnit is láthatunk.
A hangbeállásra érkeztem meg. A PostArt-ban – még – nincs semmilyen zongora, a közeli Teszkóban pedig éppen kifogyott a gazdaságos akciós Steinway, ezért Kálcsi kivételesen a saját hangszerét hozta el. A színpad mögötti falon, az egyik ef Zámbó képen találtam egy másik zongorát is, de Kálcsi valamiért nem volt vevő rá. Eleinte nem szólt valami jól a saját Roland, de a beállás végére sikerült megtalálni a megfelelő hangzást. A hosszú hodály a hangszerek beállításától függetlenül eléggé visszahangzott, de ezzel nehéz mit kezdeni, helyesebben ezen az estén mégis csak sikerült. Kálcsi és Andy elkezdtek játszani, innentől kezdve pedig – legalább is engem – egyáltalán nem érdekelt a tihanyitól alig kisebb budaörsi visszhang.
Ernie Watts a múlt héten mindent és mindenkit legázolt a BJC-ben, elementárisan nyomult, mint a Vörös Hadsereg Berlin felé. Ma este más volt a felállás. Itt és most olyan éteri, tisztán csengő kamarazene szólalt meg, amely már az első hangoknál feloldozott a múltkori hengerlés után. Két nagyon nagy formátumú művész úgy beszélgetett egymással, hogy a legapróbb rezdülésekre is volt feleletük. Intim volt, meghitt, ugyanakkor modern, virtuóz, nagyon sok muzikalitással.
Duózni roppant munkaigényes feladat. A zongoristára amúgy is nagyobb terhet ró, alaposan meg kell dolgozni a hangzásért. Kálcsi ennél lényegesen nagyobb formátumú zenész, ő tényleg világklasszis zongorista, csak bámulom, mennyire másként játszott ezen az estén, óriási volt! Andy Middleton-t én most hallottam először, sajnos, nem ismertem a játékát korábban. Az első szám, amelyet játszottak, egy Brubeck standard, az “In Your Own Sweet Way” közben először is a duó hangzását ízlelgettem, majd megpróbáltam beskatulyázni Andy-t, kihez hasonlít a leginkább a stílusa és a soundja, de egyszerűen beletörött a bicskám ebbe a képzelgésbe, annyira egyénien fújt. Modern szaxofonozás volt, virtuóz, de egyben mély is. Andy ugyanúgy érzi a lélek rezdüléseit, mint Kálcsi, nagy találkozás volt ez a mai, ők még nem duóztak soha korábban egymással. A tavalyi Zeneakadémián játszott közös koncertjükön teljes zenekarral muzsikáltak. A bőgőtlen-dobtalan világban minden egyes fűszál hangosabban nő, de úgy láttam, ez a jelenség mind a két nagyszerű zenészre, mind pedig a talán kevés számú, de annál befogadóbb, lelkesebb közönségre is inspirálóan hatott.
A műsor is ennek megfelelően került kisütésre. A Dave Brubeck-szám után a “Sophisticated Lady” következett Duke Ellington-tól, akitől később még egy gyönyörű örökzöldet eljátszottak, nevezetesen a “Prelude to a Kiss”-t. Wayne Shorter sem érezhette magát mostohagyereknek, mert a “Footprints” is elhangzott, aztán Andy “Scooter” című száma következett.
A “Scooter” után Kálcsi kezdett egy szép lassú intro-val, amiből lassanként kivirágzott a “Happy Birthday” ismert dallama, Andy-nek dedikálódott, neki volt 51. születésnapja ma. Amint láttam, élvezte a személyre szabott hangcsokrot, amely celofán és zöld nélkül is csodaszépen szólt.
A koncert végére maradt a “Polymodal Blues”, amelyet Oláh Kálcsi Bartók Béla emlékre írt. Ezúttal ebben a gyors dalban sem a fékevesztett viharbéli sodrást éreztem, hanem mindketten a belsejébe rejtett szépségeket próbálták felszínre hozni. Ráadásként a “Stella by Starlight” jött, joggal. Mire a koncert utáni utórezgéseket is magam mögé tudván, kiléptem a teremből a szabadba, Stella ugyan – sajnos - nem került elő, de az esőzóna után már foltokban kikandikáltak a csillagok, gyönyörű látvány volt a gyönyörű zene után.
A műsor után, szokásomhoz híven, egy darabig még ácsorogtam és nézegettem a termet, az eredeti ef Zámbókat, Kálcsiékkal beszélgettem. Hirtelen megszólított egy kedves hölgy, és egyben érdeklődött, véletlenül nem a JazzMa.hu-tól volnék? Mit mondjak, nem lepődtem meg. Egyrészt, lehengerlő a sármom, másrészt a JazzMa.hu lassan olyan lesz, vagy már olyan is, mint a Playboy volt a hőskorban, mindenki ismeri.
Találkoztam még Selmeczi Ágnessel is, ő a PostArt Nagyasszonya, neki is kifejeztem az elismerésemet ezért a gyönyörű, áldozatos, ugyanakkor méltatlanul alulbecsült tevékenységéért. Remélem, sikerül neki kihozni ebből a valóban egyedinek tűnő helyből a lehető legtöbbet. Ez a mai koncert volt az első jazz rendezvény itt, nagyon remélem, a közeljövőtől kezdve rendszeresen tudósíthatunk a PostArt-ból a jobbnál jobb koncertekről.
Úgy gondolom, ezen az estén szerencséje volt annak a mintegy negyven vendégnek, akik eljöttek meghallgatni ezt a csodálatos kamarazenét. Sziporkázott a szivárvány, minden színében megcsillant a muzsika varázsa.
