Spalding, Esperanza: Emily’s D+Evolution 2016. május 05., Hevesi Lia
Esperanza Spalding - Emily’s D+Evolution (Concord – Universal Hungary)
Na várjunk csak…Jó lemezt töltöttem le? Ki ez? Mi történt Esperanza-val, megbolondult? Az első 3 perc után ezeknek a kérdéseknek a nyomására kénytelen voltam utána nézni, hogy tényleg erről a lemezről kell-e kritikát írnom. A konzervatórium első hónapjaiban reggeli rutinommá vált, hogy minden reggelt egy Esperanza válogatással indítottam. Annyira nyugtató és mégis sokszínű a dalvilága, így azonnal átvettem a zene hangulatát, lüktetését, és az albérlettől a konzi bejáratáig tartó rövid utat egy élettel teli, lendületes rohanással fűszerezve, benyitottam az énekórámra. Nos, most nehezen tudnám elképzelni, az albumot hallgatva, hogy ilyen „kiegyensúlyozott és nyugodt” lemezre ébredezzek, miközben a reggeli tejeskávémat szürcsölöm a sminktükröm előtt. Valószínűleg a kávé fele rajtam kötne ki, ha az „I Want It Now” soraira szeretnék felébredni. Egyszerűen nem hittem el, hogy ekkorát fordult a világ körülötte. Elsőre nagyon nehezen azonosultam az albummal, pont amiatt, mert nagyon jól ismerem eddigi munkásságát.
Első hallgatás, első gondolat: „Naggggyon kemény…” Ennyire filozofikus és mélyen szántó volt az első benyomásom. Ez abból fakadt, hogy nem tudtam összekapcsolni azt az Esperanza-t, aki „Fekete aranyként” mutatott be egy erős férfit, és olyan lágyan énekelte, hogy „I know that you now..”, vagy „City of Roses”, azzal az Esperanza-val, aki egy magabiztos, kissé őrjöngő felkiáltással a világ tudtára adta, hogy nincs szüksége a szerelemre, és az általa okozott kínokra, épp elég mindaz, amit az élet nyújt. Így tudatlanul aztán böngészni kezdtem, mi is történt vele az elmúlt időszakban, kíváncsian keresve a „pálfordulás” okát. Az énekesnő (basszistának, csellistának, hegedistának, zeneszerzőnek, tovább nem fokozom…), akinek minden sejtjében zene dübörög, a Berklee elvégzése után a Grammy-díjig (2011, Best New Artist) meg sem állt, amivel tény, hogy rengeteg Justin Bieber rajongót haragított magára. A zeneipar nyomásának hatására visszahúzódott kicsit, hogy megtalálja újra saját magát. Azt titok övezi, hogy abban az időintervallumban miken ment keresztül, de a gyümölcse egy olyan album lett, amin keresztül átszűrődik egy hatalmas léptékű személyiségfejlődés, és iszonyú mértékű energia, düh és talán fájdalom is.
Elsőre nem értettem, miért viseli az „Emily’s D+Evolution” címet a lemez. Másnak címezték, vagy ez egy fiktív személy, és egy fiktív univerzum? Majdnem igazam lett. Pszichológia szakosként Esperanza következő gondolata hatalmas teret ad a diagnosztizálásra, amikor a benne rejlő alteregóról beszél: „Rájöttem mi a munkám… Az, hogy keze, füle, hangja és teste legyek Emily-nek.” De zenészként valahogy annyira természetes és érthető, hogy mindenkiben rejlik egy ösztönlény, amit szeretne megmutatni a világnak. Csak épp kevesen vagyunk képesek szabadjára engedni, és Esperanza azon szerencsések közé tartozik, akinek sikerült kiteljesednie. Nem véletlen, hogy a borítón, és az albumról készült képeken egy teljesen más lányt látunk. A visszafogott, kedves kis tündérlány szöges ellentétét, egy sötét rúzsba és kihívó outfit-be csomagolt lázadó nőt, akinek kedves arcvonásait a megszokott szelíd göndör fürtök helyett vad, hosszú sodort tincsek keretezik. Ahhoz viszont, hogy életre keljen Emily, szükség volt olyan zenészekre, akik játékukkal előcsalogatják. Matthew Stevens (gitár), Karriem Riggins (dob), Corey King (billentyű), és még sokan mások segítettek hangot adni Emily-nek. Az album első pár másodpercében hangot is ad Emily annak, hogy életre kelt, azzal a felkiáltással, hogy: „See this pretty girl, watch this pretty girl flow…” („Nézd ezt a helyes lányt, és lásd, ahogy kibontakozik” – „Good lava”).
A hangzásvilág, a szöveg és a tartalom olyan emberek által inspirált univerzumot teremet, mint Prince, Janelle Monae, Joni Mitchell, Jimi Hendrix. Egy olyan hibrid zenei világot varázsol, amiben visszasír a rock, dübörög a funk, felcsendül az afro-folk, lüktet a pop és alapot szolgáltat a jazz. A stílusok egyéni erejének esszenciája összeadódik, és azt eredményezi, hogy az Emily világában eltöltött bő egy óra annyira dinamikus és lázadó legyen, mint amekkora erővel tombol az a nő, akit 31 év után kiengedett Esperanza. A szövegek tele vannak a kimondatlan, megvalósulatlan, de vágyott beszélgetésekkel, küszöbön toporgó álmokkal, a szárnyalás utáni sóvárgásokkal, dilemmákkal, az életről és a kimondatlan normák, sztereotípiák és konvenciók elleni lázadással. Az album bevezető száma („Good Lava”) felfogható egy bemutatkozó számnak, ahol végre levegőhöz jut Emily és világgá kiáltja létezését. Ezután két kevésbé nyugtalan, de annál tartalmasabb számmal folytatja a dalok sorát („Unconditional Love”, „Judas”), amik nyomokban emlékeztetnek a régi idők hangzásvilágára. Kénytelen vagyok minden egyes dalnak átböngészni, értelmezni a szövegét, mert mindegyik önmagában egy-egy filozófiai eszmefuttatás és egy költemény is. Tényleg Joni Mitchell impresszionista dalköltészetére emlékeztet, és az ő érzékletes fogalmazásmódjára, a renget hasonlatára, költői képeire. Ezután a lemez az őrület határát tapossa. Egymás sarkába tipor négy őrjöngő, dinamikai váltásokkal, felkiáltásokkal teli szám („Earth to Heaven”, „One”, „Rest Inpleasure”, „Ebony and Ivy”), amik eljuttatnak a magaslatoktól egész a földi örömök elburjánzásáig. Ezután „megpihenhet” a hallgató, mert a „Noble Nobles” és a „Farewell Dolly” lágyabb hangzását élvezve követhetjük az énekesnő kissé csapongó asszociációit. Hallgatva a szöveget sokszor az a kép tolakodik be az elmémbe, amikor egy idegen városban autózom, figyelem a sürgés-forgást, szemlélem az emberi sorsokat, mintha egy dokumentumfilmet néznék „Lia Élet, Élet Lia” címmel, csak jelen szituációban Emily szemszögéből. Aztán mintha dühbe gurulna Emily, egymás után jönnek az álmok megvalósítását, a realitást, korlátokat eltörölni kívánó dalok. Az „Elevate or Operate” olyan, mintha egy belső, csapongó és lázadó monológ lenne a korlátolt, és a szabadulni vágyó identitások között. A „Funk the Fear, Live Your Life” ugyanezt a gondolatmenetet követi. Hozzáteszem az egyik személyes kedvencem ez a szám. Dominál benne a funk és a pop lüktetése, helyenként rockos elemekkel. Az „I Want It Now” számomra inkább olyan, mintha egy színmű része lenne, és inkább funkciót betöltő szám érzetét kelti. De mivel a „Willy Wonka és a csokigyár” című film betétdalának átirata, ezért úgy talán joggal gondolom ezt, mivel erőteljes, sürgető üzenetet közvetít. Bár a legutolsó szám az „Unconditional Love” átirata, annak egy egészen varázslatos, és rockosabb megszólaltatása, mégsem ezzel szeretném lezárni a kritikámat. A lemez megkoronázása a „Change Us”, több szempontból is. Tökéletesen vegyül benne a pop, rock, funk, jazz, hatalmas erő árad belőle, őszinte és egyenes. Olyan mintha kitisztulna a kép, megértem Emily-t, hogy mi teszi olyan erőssé, és egyben annyira sebezhetővé. Csapong, őrlődik az őt elgyengítő érzelmek, és a vágyott szabadság, a korlátok legyőzése között.
Számomra ez a lemez azt sugallja, hogy Emily megtalálása, és személyének világra segítése Esperanza sajátos terápiája volt, és ezzel még sokunkat ajándékozta meg szerencsére.
(Azt már csak én teszem hozzá, hogy Esperanza Spalding új CD-je március 26-án egyből a New York-i Jazzlista 1. helyén nyitott! És azóta a következő „hullámzásokat” követte el: április 2. – 2. hely, április 9. – 2. hely, április 16. – 1. hely, április 23. – 4. hely, április 30. – 3. hely. Most szombaton (május 7-én) pedig márcsak a 6-ik lesz. Ráadásul június 22-én fellép a MOM-ban! – A szerk.)
