Bacsik Elek: Guitar Conception 2011. május 22., Csányi Attila

A Fontana kiadó egy régi zenei csemegével jelentkezett, amely remélhetően sok magyar jazzkedvelő érdeklődését fogja felkelteni. (Annál is inkább, mert én direkt visszatartottam ezt a kritikát május 22-ig, hisz az lenne Bacsik Elek 85. születésnapja – a szerk.) Mondhatjuk azt is, hiánypótló albumot adott ki a „Guitar Conception” című lemezzel, amelynek az előadója a gitáros Bacsik Elek. Bacsik Elek az első olyan jazzmuzsikusaink közé tartozik, akik Nyugat-Európában, majd az Egyesült Államokban is sikeres, ismert muzsikussá váltak. Pályafutása sokban hasonlít a jazzmuzsika hőskorának úttörőiéhez, akiknek az életét egy csomó legenda lengi körül, és akiről mindmáig ellenőrizhetetlen történetek keringenek. Ilyen mindjárt az a vélekedés, hogy Django Reinhardt rokona, esetleg unokatestvére, mindez romániai gyökerekkel. A másik vélekedés, hogy már nagyon fiatalon klasszikus muzsikusi pályára készült és alapos akadémiai tanulmányok után fordult az érdeklődése a szórakoztató zene és később a jazz felé. A Django féle rokonságnak semmi bizonyítéka nem került eddig elő, valószínűleg a gitáros Horváth Dezső „Kispatkány” jószándékú vélekedése a szóbeszéd kiindulópontja. Ugyancsak semmiféle nyoma nem mutatkozott eddig, konzervatóriumi, vagy akadémiai tanulmányoknak. Az első ellenőrizhető adat az alig 17 éves fiatalemberről a világvárosi színvonalú Arizóna mulató nagyzenekarában került elő, ahol a Szabó-Quitter jazz big band gitárosa, de alkalmanként nagybőgőn és hegedűn is játszott. Ez a big band 1942 körül, szinte Rejtő Jenő-i körülmények között jött létre, azonnal látni fogjuk, hogy miért. Két temesvári muzsikus, a trombitás Quitter József és a szaxofonos Szabó Géza (egyébként mindketten multi-instrumentalisták) Bukarestben vezettek egy jóhírű zenekart. Onnan, egyenként szökött át Magyarországra majdnem az egész big band tagsága. A szaxofonos Baritz testvérek, Ferenc és Antal, egy rövid brassói kitérő után Dél-Erdélyen keresztül próbálkoztak, sikerrel. Ne felejtsük, a II. Bécsi Diktátum után vagyunk. Trombitás volt még a „kis Waring”, aki ugyancsak Erdélyből szökött át, ő azonban behívót kapott és hamarosan elesett a fronton. Helyébe Len Hughes került, akit viszont –mint ellenséget, hiszen angol állampolgár volt- nemsokára internáltak. A negyedik trombitás a korábban is az Arizóna zenekarában játszó Fényes László volt. Ő hívta régi barátját, a brassói Török Sanyi harsonást, aki, miután átjutott a határon, mindenkinek büszkén mutogatta az Alexandru Turku névre kiállított bombabiztos okmányait. Fényes, az örökifjú trombitás, közel 50 év után, a 90-es évek elején települt haza Dél-Amerikából. Gitáron először, a kolozsvári Mezei Gábor játszott, aki nemsokára a „Chilei csalogány”, azaz Rosita Serrano énekesnő állandó kísérője lett. Mivel a Berlinben különösen népszerű Serrano valamilyen kémkedési gyanúba keveredett és a Gestapo élénken érdeklődni kezdett iránta, Mezeivel együtt hirtelen eltűnt. A kitűnő gitáros csak az 50-es évek végén tűnt fel ismét, méghozzá Bukarestben, a zongorista Kőrössy János kísérőpartnereként. Ilyen előzmények után került főhősünk, Bacsik Elek ebbe a valóban kiváló zenekarba. Képzeljük el az egymáshoz legkevésbé sem illő muzsikusokból álló ritmusszekciót, amelyben Kertész Kornél zongorázott, a nagyváradi Schneider Antal volt a bőgős és szuzafonos, Bacsik Elek gitározott és a később pedagógusként is jól ismert Bányai Lajos dobolt. A zenekar koncertezett az Angolpark nagyszínpadán, színházakban, de állandó helye az Arizóna mulató volt. Hanglemezei is készültek az Imperial lemezcégnél. Bacsik itt kellő gyakorlatot és rutint szerzett, megismerkedett a műsorkísérés rejtelmeivel és a big band, számára eddig valószínűleg szokatlan fegyelmével, a nevét pedig kezdték megismerni zenészkörökben. Egyre többen hívták, szerepelt például Cziffra Györggyel és Tabányi Mihállyal. 1947-ben készült a zongorista-vibrafonos Radics Gábor triójával két standard felvétele, ahol gitározik és ahol a nagybőgős idős Pege Aladár. Ez a két ritka hangdokumentum (amelyet Radics e sorok írójának adott azzal a kívánsággal, hogy egy eddig sehol sem publikált magánfelvételekből álló különleges magyar jazztörténeti összeállításban használja föl. Ez meg is történt!) arról tanúskodik, hogy Bacsik, trióbeli társaival együtt, ismerte az akkori jazz új nyelvezetét, otthonosan mozgott a be-bop stílusban és szívesen vett részt Radics Gábor jazz kísérleteiben. A felsorolt két zenekarral történt együttműködéssel tulajdonképpen minden fellelhető konkrét ismeretet elmondtunk Bacsik hazai pályafutásáról. A többi életrajzi adalék, muzsikustársainak igencsak színes és érdekes visszaemlékezéseiben található, amelyet Halper László gyűjtött össze és egy önálló kötetben is kiadott „Zenészlegendák” címen. Egyik megszólaltatott muzsikustársa 1948-ra teszi, amikor Bacsik egy libanoni szerződés lejárta után nem tért haza Bejrutból, hanem Portugálián és Spanyolországon keresztül, többszöri megszakítás után megérkezett Párizsba. Egyesek szerint ez csak az 1950-es évek második felében történt. A libanoni szerződés lejártától egészen 1959-ig nyoma veszett Bacsiknak. Ezt a hiányzó időt fordíthatta akár a felsőfokú hegedűtanulmányokra, vagy egzotikus észak-afrikai utazásokra. Mindenesetre, amikor 1959-ben –eddig első ismert- lemezfelvétele készült Párizsban, a 33 éves fiatalember már elismert muzsikus, akinek a partnerei között megtalálhatjuk a francia jazz élvonalának személyeit, és nemsokára a Franciaországban visszatérően koncertező leghíresebb amerikai jazzcsillagok is szívesen készítettek vele hangfelvételeket. És most elérkeztünk Bacsik Elek, hangfelvételek tekintetében legsikeresebb és legtermékenyebb éveihez. A bemutatkozó kislemezén Pierre Michelot a nagybőgős és két amerikai világsztár, Eric Dixon és Kenny Clarke is a partnere. Ezt követi a Double Six of Paris kísérőegyüttese, majd Quentin Jackson harsonás és Clark Terry trombitás, Michel Gaurdy bőgős és Kenny Clarke dobos közreműködésével egy kislemez. Résztvett Martial Solal zenekarával egy filmzene elkészítésében, játszott Lou Bennett orgonista triójában, amelyet az RCA kiadó jelentetett meg, kísért énekeseket és 1962-ben elkészítette, a nagy visszhangot keltő „The Electric Guitar of the Electric Elek Bacsik” című albumot. Ez év még két felvételi érdekességet is tartogatott Bacsik számára: készített egy sorozatot a híres hegedűssel, Stéphane Grapelly (angol nyelvterületen Stephane Grappelli!)-vel és nyáron megvalósult egy régi álma, felléphetett és lemezt készíthetett Dizzy Gillespie zenekarával a nizzai fesztiválon. A zongorista és hangszerelő, itt ugyancsak ismert név, Lalo Schifrin volt. A Fontana kiadó 1963-ban vette fel és 1964-ben jelentette meg Bacsik Elek „Guitar Conceptions” című hosszan játszó mikrolemezét (LP), amelyben az érett, pályafutása csúcsára jutott előadóművészt ismerhetjük meg. A „Conception” nem véletlenül ért meg jónéhány kiadást. Mielőtt a most bemutatott új Fontana album megjelent, publikálták már egy imponálóan gazdag korábbi CD sorozatban, amely „Jazz in Paris” gyűjtőnéven jelent meg. (Hátsó borítóját alább mellékeljük.)

Ez a CD, alapként a gitáron játszó Bacsik triójára épül, amelyben Guy Pedersen a nagybőgős és Daniel Humair dobol. Mindketten a francia jazz vezető muzsikusai közé tartoznak, Bacsik előtt is sokat szerepeltek együtt, minden idelátogató amerikai jazzmuzsikus gyakori partnerei és néhány év múlva ők képviselték a franciaországi jazzt a washingtoni Fehér Házban. A gitár-bőgő-dob alaptrió három számban kiegészül a kellő szerénységgel háttérbe húzódó Maurice Vendor orgonistával és Pepito Riestria ütőhangszeressel, aki a „Loin de Brésil” című darabban színesíti játékával a felvételt. A műsorválasztás a korábbiakhoz hasonlóan most is változatos. Hallhatunk standard feldolgozásokat, elkalandozik a különböző latin zenék világába, hiszen a franciák ezt a világot mindig is közel érezték magukhoz. Bacsik valamennyi lemezén megszólaltatott olyan darabokat, amely a jazzben való naprakészségét, de legalábbis alapos tájékozottságát mutatta. Felvette korábban, a „Blue Rondo a la Turk”, a „Take Five”, vagy a „Milestones” című darabokat is. Most sem tér el ettől a gyakorlattól. A lemezre került Nat Adderley „Work Song”-ja és egy 1959-es évjáratú Miles Davis szerzemény, a „So What”. Bacsik játékának előzményeiről nem sokat tudunk. A magyarországi cigány jazz nagyon sok kitűnően felkészült muzsikust mutatott fel (elsősorban hegedűsöket, gitárosokat és nagybőgősöket), akik igazi technikai bravúrokra voltak képesek, de mivel kevés hangfelvétel maradt utánuk, ezek ma nehezen megismerhetők. Valószínűleg az sem felel meg teljesen a valóságnak, hogy az egész hazai (főként, de nem kizárólag cigány muzsikusokból álló) gitáros-hegedűs vonulat a Django Reinhardt-Grapelly által létrehozott sílust követte. Gondoljunk csak a hegedűs Radics Gábor felvételi ritkaságára, a „Magic Violin”-ra, amely 1942-ben készült és Django helyett, a Joe Venuti-Eddie Lang féle hegedű-gitár elképzelések nyomdokain haladt. Ők ugyan fehér amerikai muzsikusok voltak, de ugyanakkor Szabó Sándor „Sülthal” elbeszéléseiből tudjuk, hogy a hegedűs és gitáros jazzmuzsikusok között hányan követték, néha utánozták is például a színesbőrű amerikai Eddie South hegedűst és zenekarát. Illett tudták játszani South bravúrdarabját, amely Paganini „XXIV. Capriccio”-ja  volt, a szignálja pedig egy Hubay Jenő „Csárdajelenet” feldolgozás, amelyet mindenki, az „Én vagyok a falu rossza egyedül” címen ismer. Bacsik játékának kialakulását néhány hanglemez és zenés amerikai film mellett, legjobban a kollégák látható, emellett újra és újra meghallgatható játéka formálta. Felnőttként kevés nyomát találni nála a Django Reinhardt féle swingnek. Befolyásolta gitárjátékát az egyre jobb minőségű erősítők megjelenése is. „Ujjazó”gitározás nehezen képzelhető el megfelelő erősítés nélkül. Bacsik, aki alkatilag virtuóz gitáros, ebbe az irányba indult, ugyanakkor technikája nagyon is összetett, hiszen igazi erőssége a harmonizálás is. Úgy tűnik, egész pályafutása során az akkordikus lehetőségek keresése és bővítése foglalkoztatta. Erre a nyitó Shearing darab, a „Conception” kellő példát szolgáltat. Ha a Bacsik Elek által utánozandó gitáros példaképét nem is találtuk, létezik egy rokon elképzelésekkel jelentkező amerikai gitáros, aki –nem tudni miért- nálunk valahogy nem került az érdeklődés előterébe. Johnny Smith-ről van szó, aki számtalan kísérlettel lepte meg a hallgatóságát, köztük a melódiával egyidejűleg játszott ellenszólamok kialakításával. Ilyen próbálkozást itt Bacsiktól is hallhatunk, mégpedig egy népszerű Brubeck szerzemény, a „Three to Get Ready” feldolgozásában. A „Conception” CD két olyan szerzeményt is tartalmaz, amely annakidején szinte kötelező darabnak számított. A jólismert „Tenderly” és az „Over the Rainbow” eddig is a harmonizációs ötletek bemutatására szolgált, olyan darabok, amelyekről azt is hihetnénk, hogy eddigre már minden bőrt lehúztak róluk. Bacsiknak ezekről is van külön mondandója. Az a kedves érdeklődő, aki az olvasásban idáig eljutott, bizonyára észrevette, hogy a „Guitar Conceptions” című CD bemutatását ürügyként használtam föl, egy ritka talentummal megáldott cigány művész emlékének megőrzésére és ébrentartására. A lemez a sikeres párizsi évek végefelé készült. 1964 körül, talán a híres amerikai zenészpartnerek bíztatására Bacsik az Egyesült Államokba települt. Játszott Los Angeles-i magyar éttermek cigányzenekaraiban (többnyire hegedűn, de ha kellett csellón, vagy nagybőgőn is) és valódi világsztárok partnereként. Hogy kik ezek név szerint? A teljesség igénye nélkül: Little Richard, Roberta Flack, Quincy Jones, Elvin Jones, Hank Jones, Warne Marsh, Shelly Manne. Volt ünnepelt jól fizetett előadóművész és anyagi gondokkal küszködő kisember, aki elfelejtve halt meg 1993-ban, 67 éves korában. Az a ritka megtiszteltetés érte, hogy keresztnevét egy kitűnő kompozíció is megőrizte. Oliver Nelson szaxofonos és zeneszerző, tiszteletére írta a „Blues for Elek” című kompozícióját, amely 1974-ben jelent meg. Így is bekerült a jazztörténetbe. Mindezek után jó lenne egyszer arról olvasni, hogy sok újabb lemezpolcon foglalta el a helyét, az újrakiadott „Guitar Conception”, Bacsik Elek lemeze.