Kikkel beszéltem? – 79. rész: Dianne Reeves (2010. május 10. Debrecen)
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
Eredetileg a Kölcsey Központ nagytermében lett volna a koncert, de az utolsó pillanatban felvitték az első emeleti terembe, mert ott nem volt annyira feltűnő, hogy csak 120 jegyet sikerült eladni…
A helyi szervezők megkértek, hogy kísérjem fel a művésznőt az öltözőbe. Belém karolt, úgy vágtunk neki a tizenegynéhány lépcsőnek. Közben azt kérdezte, miért ilyen kisteremben lesz a koncert? Erre mit lehet mondani? Én például elmondtam az igazságot, hogy milyen kevés jegy fogyott el. De azt is közöltem vele, hogy sajnos az ő neve nem túl ismerős Magyarországon. Aztán én kérdeztem meg tőle, hogy emlékszik-e arra, hogy 2003-ban „phoner”-t készítettem vele, ahol a vége felé azt mondta nekem: „Robert, hívjon meg Magyarországra, mert még sosem jártam ott!”. Mondta, hogy valami rémlik neki. Erre én: „És most itt van!” Erre azt mondta: „Thank you so much, Robert.” Közben az asszisztense is felért az öltözőbe, és mondta, hogy lefelé, majd ő vezeti Dianne-t. Így lementem a nézőtérre, ahol feleségem foglalta nekem az ülőhelyet.
A koncert fantasztikus volt. Azt majdnem elfelejtettem mondani, hogy 1994 óta megvolt nekem az összes Dianne Reeves lemez.
A koncert után az előtérben Dianne asszisztense árulta a 2008-as „When You Know” CD-t, Reeves pedig aláírta. Én direkt a sor végére álltam, hogy több idő legyen aláírni a kilenc CD-met.
Rögtön az elsőnél (Art & Survival) Dianne rám nézett, és azt mondta: „Jé, ez nekem nincs meg!”. Kérdeztem, az hogy lehet? Erre ő azt válaszolta, mert szétosztotta a családtagjai és barátai között. Majd megkérdezte: „Ezt nekem adná?”. Mondtam, szó sem lehet róla. Erre ő elkezdte szignálni az elé letett CD-ket.
Megkértem feleségemet, Szász Gabriellát, írjon pár sort ő is erről a koncertről. Alább ezt olvashatják:
„2010 tavaszán Debrecenben hallottam Dianne Reeves-t „élőben” először. Teljesen lenyűgözött. Na, nem a hangja, mert azt tudtam, hogy fantasztikus, hanem az, ahogy pillatatokon belül ráhangolódott a közönségre. A Kölcsey Központ báltermében (sajnos csak ilyen kevesen jöttek a koncertre) egy klubszerűen, szinte intim hangulatot teremtve lenyűgözte a közönséget! A végén addig-addig tapsoltunk, amíg visszajöttek és ráadást játszottak.”
