Jazzlegendák – A nagybőgő Paganinije, Pege Aladár - Az interjú (II.rész)

Először is szeretnék elnézést kérni olvasóinktól, hogy a júniusi MaJazz-ben megkezdett Pege interjú végére azt írtam:"A jövő hónapban folytatjuk!". Ember (Maloschik Róbert) tervez, Isten (kiadói főnök, Vásárhelyi Péter) végez! (Mind you, ez az 1996 augusztus-szeptemberi, összevont MaJazz-ben volt először olvasható! Ja, és az interjú eredeti szöveghűséggel jelent meg egykoron!)

MJ: Várj Ali, ilyen olcsón nem úsztad meg, még tovább kell menni. Mondtad, hogy tanítottál az OSZK-ban. Az volt az első hely, ahol tanítani kezdtél. Csak érdekességként kérdezem, van egy-két olyan tanítványod, aki akkor jött ki a kezeid alól, s később jazzvonalon lett belőle valaki? Vagy azok inkább csak vendéglátóipari zenészek lettek?

Pege Aladár: Nagyon érdekes iskola volt egyébként. Általában szintén zenészek, meglett emberek azért tanultak, hogy ne C-kategóriás gázsit kapjanak, hanem A-kategóriást. Nekem volt olyan osztályom is, ahol 26 meg 30 növendékem volt, az volt a maximum. Általában 20-an, 22-en jártak hozzám nagybőgőzni, akiknek tanítottam klasszikust is. Az nálam mindig úgy volt, ha kellett, ha nem, muszáj volt mindenkinek klasszikust is játszani, de szívesen csinálta mindenki. Ez érdekes dolog, vették a lapot, barátok voltak, haverok voltak, le lehetett őket tolni, ha nem jól csinálta, nem sértődött meg, hanem tényleg, Ali igazad van, hogy csináljam? Így csináld. Mindenki dolgozott, fejlődött, öröm volt tanítani. És akkor volt egy kis komplikáció, elkezdődött a basszgitárosok korszaka. Ők nem tudtak nagybőgőzni, de azoknak is kellett kategória. Mit lehetne kitalálni? Abban az időben kitaláltam azt, képzeld el, hogy a basszgitárosok a Montág nagybőgőiskolából tanuljanak basszusgitározni. Mert az ugyanaz. És ahogy hallom, képzeld el, még a mai napig is sokan abból tanulnak basszgitározni. Azért ez fantasztikus dolog, nem, Robi? És kitaláltam ezt, na, most már írtam iskolát. Sokan az enyiméből tanulnak, szerintem az enyimé korszerűbb is.

MJ: És Te mikor basszusgitároztál először? Mi hozta ezt?

PA: Nem tudom. Csak megpróbáltam. Ja, nem is volt basszusgitárom, a Bányay Lajostól, a dobtanártól vettem. Aranyos volt a Lajos. Azt mondja, Ali, hát honnan vegyünk neked basszgitárt? Hát mondom, én nem tudok annyi pénzt kiadni, tízezreket meg húszezreket. Erre mondja a Lajos, te Ali, nekem van egy basszusgitárom, odaadom neked ötszáz vagy hatszáz forintért. Hogyhogy, miért? Mert annak idején a felesége próbált énekelni, meg rá akarták venni, hogy basszizáljon. Akkor megnéztem a Lajosnál a hangszert, és megvettem tőle. Így lett basszusgitárom már 1968-ban. Akkor épp a Víg Matrózban játszottam. Basszusgitározni minden nagybőgős tud. Ugyanaz. Csak sokkal könnyebben lehet rajta játszani, mert be van bundozva, a nagybőgő nincs bebundozva. Aki tanult nagybőgőzni, csak annyi kell, hogy megnézze, és szerintem fél óra múlva már tud is basszusgitározni. Olyan nincs, aki nem. De fordítva ez nem létezik. Mert olyan nincs, hogy aki először basszusgitárt tanult, az nem tud nagybőgőzni, mert teljesen más a menzúra. Sokkal nagyobb. Nem lehet. Ilyen fordított dolog nincs. Ezért most is igyekszem rábeszélni mindenkit, hogy inkább nagybőgőzni tanuljon, mert ha nagybőgőzni tud, akkor már tud basszgitározni is. Fordítva nem létezik. Csak érdekességként említek neked egy nevet a régi tanítványaim közül, aki ma ugyan már főállásban gyáros, azért néha még beszáll basszusgitározni...

MJ: Csak nem azt akarod mondani, hogy a Kleinheincz Gabi?

PA: Miből jöttél rá? De bizony, a Gábor is a tanítványom volt! És a popzenei élet olyan kiválóságai is, mint Soltész Rezső és Demjén Ferenc!

MJ: Térjünk akkor most vissza a hatvanas évek második feléhez! Már ott tartunk, hogy jársz a Zeneakadémiára, tanítasz mellette az OSZK-ban, és akkor már saját együtteseid voltak, és fiatal tehetségeket karoltál fel. Lehet, hogy ez egy erőltetett párhuzam, de te olyan vagy a magyar jazz-zenében, mint mondjuk a Miles Davis volt Amerikában! Olyan emberek kerültek ki a kezed alól, akik ma már 40-50 évesen maguk is meghatározó személyiségei a magyar jazznek.

PA: Így van. Tökéletesen igaz! Én már akkor elhatároztam magamban, hogy a fiatal tehetségeket felkarolom, mivel engem is felkaroltak. Én sosem felejtettem el ezt Turán Lászlónak, aki elvihetett volna rajtam kívül sok mindenki mást, mert akkor két éve játszottam nagybőgőn. Nálam sokkal jobb vendéglátóipari zenészek voltak, mert nem nagybőgőzni kellett vendéglátóiparban, hanem rendes, normális, helyes basszusokkal lekísérni azt a számot, ami éppen aktuális volt. Ezt pedig rajtam kívül nagyon sokan tudták. Sőt, én még nem is nagyon tudtam, és csak a Turánnak köszönhetem, hogy aztán ez később így lett. Én már akkor elhatároztam, hogy ha nekem módomban áll, akkor én is felkarolom a fiatal zenészeket. Hosszú a névsor. Például a zongoristák, akik tőlem indultak ki: Fogarasi Jancsit én beszéltem rá, hogy zenész legyen. Aztán ott volt a Csibe Balogh Jenő. Akkor a Szakcsi, a Vukán Gyuri. A Csík Gusztiért lementem Egerbe, rábeszéltem, hogy itt éljen Budapesten, mert Egerben el fog tűnni. Hol éljek, azt mondja, hát nincsen lakásom. Nem baj, akkor ott laksz nálunk. Odaköltözöl hozzánk, ameddig nem nézel magadnak valamit. Akkor ki volt még ilyen? Majdnem mindenki. Talán még van zongorista, de most éppen nem jut eszembe, de elég ez, mert ezek is pontosan meghatározó személyiségek. A dobosok közül a Járóka ma már Jávori Vili, a Pecek (Lakatos Géza!), a Kőszegi Imre. Aztán később a Szabó Feri, most a Csomós Feri. Ezek mind innen kerültek-kerülnek ki, ebből az iskolából. Éveken keresztül voltak velem. A gitáros Babos Gyuszi, Horányi Sanyi, mindenki. A szaxofonosok közül az Ablakos, Németh Jancsi, Szajkó, egypár alkalommal Ráduly Misi. Akit el tudsz képzelni. Mindenki. Muck Feri, Makovics Dénes, Csejtei Ákos, most meg a Zsári Tamás.

MJ: De hisz ez a modernkori magyar jazz története.

PA: Én mindenkiről, mindent tudok. A Szakcsi a Kovács Andornak meg nekem köszönheti, hogy nem tévútra tért. Mikor szétment a Martiny zenekar a Kovács Andor azt mondta: bevegyük ezt a tehetséges gyereket a zenekarba? Hát mondom, Öcsi bácsi, ez természetes, hogy be kell venni. Rendben van Alika, te felelsz érte. Bármilyen dolog lesz, te fogsz kapni. Aztán nagyon jó haverok voltunk. Én nagyon szerettem minden gyereket. Mindenki kapott hideget, meleget is, természetes dolog. Rosszul nem lehetett játszani, mert rögtön szóltam. Ez csak az ő érdekükben volt, nem más érdekében. Ezt onnan vettem, hogy nekem is szóltak mindig. Én is le lettem tolva nagyon sokszor. Megint nem azt a hangot játszod, amit én ütök, mondta Laci bácsi a zongorán. Nem A-t kell játszani, Ali, hanem F-et. Az A is jó, csak nem első hangnak. Első hangnak F kell. Ilyen dolgok voltak. Meg kell tanulni mindenkinek a jót. Nekem egy óriási szerencsém volt, hogy őnála voltam. Mert lehetett volna az is, hogy nem is szól senki semmit, akkor teljesen rossz irányba megy a dolog. Így meg jó irányba ment. Nekem ez volt a szemem előtt, hogy ezeket a tehetséges gyerekeket nem szabad engedni, hogy rossz irányba menjenek, hanem csak a jót kell mutatni.

Itt közbeszólt Ali felesége...

Ágika: Mert ha egymás között vannak ezek a gyerekek, akkor egymást dicsérik, nem mondják meg a hibákat, és akkor el vannak maguktól ájulva...

PA: Sajnos, ez így van most is!

MJ: Miután elvégezted a Zeneakadémiát, akkor rögtön utána kikerültél Nyugat Berlinbe, vagy még előtte volt itthon valami?

PA: Amikor elvégeztem a Zenekadémiát... 1969. május 23-án volt a diplomakoncertem a nagyteremben... és május 24-én az esküvőm... ami nagy dolog, mert abban az időben senkit sem engedtek a főiskola nagytermében diplomázni. Én voltam az egyedüli. Ha valaki megnézte a diplomakoncert kártyát, azt hitte, hogy egy csellistával van dolga.

MJ: Megnősültél.

PA: És ott a nagyteremben volt a diplomakoncertem, kölcsönhangszerrel, mert nem volt hangszerem, és másnap volt az esküvőm, és rögtön felajánlották, hogy menjek az Operába, vagy a Magyar Rádióhoz. Mondtam, hogy ez most nem aktuális, mert éppen most nősülök, és be kellene rendezni a lakásunkat. Az pedig a rádiós fizetésből meg az operai fizetésből valahogy nem jön össze. Mert azt azért kitaláltam, hogy ha én bemegyek valamelyik helyre, akkor nem fogok tudni tovább utazgatni jazzfesztiválokra. És aztán kimentem Németországba egy évre...

Ágika: Tényleg, az milyen érdekes volt a Nyugat-Berlin. Aztán később újra kimentünk három és fél évre, és megint Nyugat-Berlinbe! És utána egy fél évet megint Nyugat-Berlin.

MJ: De mi volt Nyugat-Berlinben?

PA: Vendéglátóban játszottam. De azoknak az éveknek is volt némi köze a jazzhez, mert akkor is volt egypár fesztivál, amire el tudtam menni, és ahol tudtam játszani. Ott voltak Nyugat-Berlinben a Leo Wright-ék, ők az SFB nagyzenekarában játszottak, és mindenkinek volt saját együttese, azért hívtak koncertezni jobbra-balra egy kicsikét...

Ágika: És akkor volt a DDR-ben (NDK!) ez a nagy free-zene őrület. Ulli Blobel volt a szervező. Sok koncertet szervezett Alinak azokban az időkben. Rengeteget jártunk át - Cottbus, Lipcse, Drezda.

PA: Nagyon sokat játszottam Drezdában, Lipcsében, Karl Marx Stadt-ban, mindenhol. Hol szólóban, hol pedig kelet-németekkel. És hatalmas free-koncerteket csináltunk. Szétrágtam a húrokat. Ütöttem a húrokat, különböző dobverőket szereztem be. Sok helyen voltunk. És nagyon sok amerikaival játszottam nyugati területen, nagyon nagy sztárokkal. Olyanokkal, mint a Buddy de Franco, akiről már a kutya sem tudta, hogy ki volt ő egykor. Aztán volt az a világhírű harmonikás Art van Damme...a szaxofonos Johnny Griffin, Pony Poindexter...ez a társaság.

Ágika: És Nyugat-Berlinben, amíg ott voltunk, egyre-másra nyíltak a jazzklubok. Mire eljöttünk, rengeteg jazzklub volt, és ott is állandó tag volt az Ali, állandóan játszott.

PA: És akkor még elmentem Nyugat-Berlinben tanulni klasszikust. Vigyázzál!

Ágika: A Karajan szólóbőgőséhez!

PA: Mert háromszor voltunk Nyugat-Berlinben. Először 1970-ben. Aztán, amikor legutoljára kint voltam, akkor a Wolf Gabe nevezetű gálazenekarban játszottam, akkor mentem el tanulni a Karajannak a szólóbőgőséhez, aki ott tanított a főiskolán. Úgy hívták, hogy professzor Reinhold Zepperitz. Mai napig is van. Elmentem tanulni hozzá. Előtte felhívtam telefonon. Kikerestem a telefonkönyvből. Mindenki azt beszélte, hogy az szenzációs tanár, és attól nagyon sokat lehet tanulni. Hát mondom, egész nap nem csinálok semmit. A gálazenekarral játszottunk egy héten kétszer. Mondom, ezt nem lehet, hogy egész nap nem csinál semmit az ember...

Ágika: Ali egy negyedórát sem tudott tétlenül lenni.

PA: Felhívtam telefonon, megmondtam, hogy jónapot kívánok, én egy magyar bőgős vagyok, egyébként is volt már neki egy magyar tanítványa, akit ő tanított, azt úgy hívták, hogy Duka Norbert, aki egy jó nagybőgős...

Ágika: Vele többször összejöttünk, csak elfelejtette mondani, hogy van ez az úriember. Ezt teljesen mástól, németektől hallottuk. Sokszor találkoztunk, a Norbert mindig kereste a kapcsolatot, szembe laktunk egymással, de még csak véletlenül sem ejtette ki a száján ennek a tanárnak a nevét.

PA: Mert előtte ő volt abban a zenekarban, ahova én mentem. Én váltottam őt fel tulajdonképpen. És akik ott voltak a zenekarban, tudták, hogy a Norbert az járt oda, és kérdezték tőlem, hogy te is oda jársz? Mondtam, kihez. És akkor megmondták, hogy kihez. És akkor megnéztem a telefonkönyvben, és felhívtam.

Ágika: És utána attól féltünk, hogy egy vagyont fog kérni. És aztán Ali jött haza az ajándékokkal.

PA: Mondtam neki, hogy szeretnék öntől tanulni, magyar nagybőgős vagyok, a Zeneakadémián végeztem, művészi diplomám van. Azt mondta, hogy nem tudja, mert nagyon elfoglalt, de tényleg így is van, nagyon elfoglalt... És aztán azt mondta, de hogy mivel maga ilyen rendes, megkeresett engem telefonon, én is szeretném önt megismerni. Hogy jutott a telefonszámhoz? Mondtam, hogy kinéztem a telefonkönyvből. Azt mondja, hát nálam tanult a Norbert Duka. Ő nem mondta magának? Ő nem mondta. Azt mondja, jól van, nem baj. Szeretném magát megismerni, jöjjön ki, ekkor és ekkor tanítok a lakásomon. Kimentem a lakására, nagyon aranyos volt, fogadott, leültetett, teljesen normális, kollega a kollegával, nem? Mondja, hogy mit kérek, kávét, teát? Teát ittunk. Beszélgettünk, hogy miket játszottam. Tudod, ilyenkor a szokásos, hát akkor játsszon már valamit. És bizony én játszottam valamit. Azt mondja az illető, hogy mit tudok én magának tanítani? Maga kifogástalanul játszik, mondja nekem. Mondom, professzor úr, ez meg az még hiányzik. És így megegyeztünk abban, hogy minden héten egy alkalommal kimegyek hozzá, és akkor megbeszélünk-átnézünk bizonyos dolgokat. És amikor már a harmadik órán voltam, már nagyon kellemetlen volt nekem, mert tudod, mi van, tudtam, hogy kint nagyon sokat kell fizetni, és nagyon nagy az ár. Pláne olyan nagy embereknél, mint ez. Aztán megkérdeztem tőle, hogy professzor úr, most már itt vagyok harmadik órája önnél, most van a negyedik óra, legyen olyan kedves, mondja meg nekem, hogy én mennyivel tartozom óránként, és mennyit kell önnek óradíjat fizetni? Hogy képzeli maga? Hát semmit, szó sem lehet róla. Örülök, hogy itt van, és meg tudunk beszélni bizonyos dolgokat. És két és fél éven keresztül tíz fillért nem kellett fizetni. Azt megtudta, hogy mikor van a születésnapom. Sosem mondtam. Karácsony, húsvétra egyébként is adott. Olyan ajándékokat vett nekem mindig, adta a kezembe, hogy te, hihetetlen. A későbbiek folyamán eltelt egy jó háromnegyed év, tanultam nála már majdnem két és fél évet. Egyéves tanulás után mindig többen és többen lettek az órán. Jöttek a japánok, meg akik nála a Főiskolán tanultak. Hallgatták, ahogy játszom, és mindig mondtam, tanár úr, miért vannak itt ennyien? Hát jönnek magát nézni! Hogy mit hogyan csinál. Egy kimondottan aranyos ember volt.

MJ: Most jöttem rá, hogy valamit még kifelejtettem. Arról nem beszéltünk, hogy mikor kezdődtek a lemezfelvételek.

PA: Amikor a jazzantológiát elkezdték, az nem tudom, mikor kezdődött egyébként?

MJ: A hatvanas években.

PA: 1964-ben már a cseheknél megnyertem "A fesztivál virtuóza" díjat.

MJ: Ez melyik fesztivál volt?

PA: Ez a prágai fesztivál. Ott már csináltak egy kislemezt velünk. 64-ben.

Ágika: Azt elfelejtettük mondani, hogy amikor Nyugat-Berlinben voltunk, akkor jártál rengeteget Prágába, a Reduta-ba mentünk át Berlinből.

PA: Csomó koncert volt. Annyi meghívás volt, hogy tényleg nem tudtam mindegyiket végigcsinálni, mert mindenhol akarták, hogy játsszak. Prágában csináltunk egy kislemezt, Tudod, volt az a 45-ös fordulatú kislemez. Akkor kérlek szépen már fölvettem a "Dália" című számomat.

MJ: Az volt az első szerzeményed?

PA: Nem. Én már 62-63-tól írtam. Sőt, most jut eszembe, hogy 60-ban is volt.

MJ: És arra vissza tudsz emlékezni, hogy mi volt az első kompozíciód, amit lemezre vettél?

PA: Az első kompozícióm, amit lemezre vettem? Nem tudok visszaemlékezni, mert ezen a 64-es lemezen már két kompozícióm is van. Rengeteg rádiófelvételem is volt... nem tudom... Mikor volt itt a Kőrössy Jancsi? Valamikor a hatvanas évek elején. Akkor én már írtam számot, és vele felvettük itt a rádióban, ami egy blues volt. De hogy mi volt a bluesnak a címe, nem tudom. De a mai napig is eszünkbe van. Néha valamelyik elfütyüli. Azt hiszem, az volt talán az első vagy második szerzeményem. Ez korán beindult. ...az első lemez a cseheknél, és utána itthon is csináltak velem, de hogy ez előtte volt vagy utána, nem tudom. Egy ilyen 45-ös fordulatú kislemezt, amin a "Kék tó, tiszta tó" feldolgozásom volt rajta. Az volt az első ilyen kislemez.

MJ: És mikor kezdtél el népdalfeldolgozásokat csinálni?

PA: Mindig. A mai napig van. Ez valamikor 60-ban kezdődhetett el, mert 63-ban, amikor kint voltunk a fesztiválon Bledben, az volt a legelső, ott már játszottunk népdalt.

MJ: És arra emlékszel, hogy az mi volt?

PA: Arra nem emlékszem.

Ágika: De a "Felszállott a páva" lemezed, az nagy siker volt.

PA: Az is rajta van valamelyiken.

MJ: És mikor jelent meg az első nagylemezed? Vagy az már a hetvenes években volt?

PA: Igen. Az első nagylemezem, az tudod, mi lehetett, az első nagylemezem a "Montreuxi Invenciók". Ez legyen majd a folytatás, aminek az a története, hogy négy éven keresztül volt rádió jazzverseny, és mind a négy alkalommal én nyertem meg, a Pege Quartett... 70-ben volt a Montreux, majd azzal folytassuk. Az is egy óriási sztori. Te, hát ez nem is baj, hogy ez valahol megvan. Ez óriási!

(A jövő hónapban folytatjuk!) (Igazából, holnap folytatjuk! – a szerk.)