Világsztárok Magyarországon – Az MJQ 1995. november 29-én a BKK-ban

2016. augusztus 21., Dr. Sümeghy László

Több mint 23 és fél év telt el a modern jazz egyik emblematikus zenekarának két budapesti fellépése között: 1972. március 20. - Erkel Színház, és 1995. november 29. - Budapesti Kongresszusi Központ a két dátum, a két helyszín.

A zenekar neve egyszerűen csak Modern Jazz Quartet, de az MJQ rövidítés is egyértelműen azonosította őket nemcsak a jazzkedvelők között, hanem a komolyzene iránt rajongók jelentős részében is. A jazz és az európai komolyzene szintetizálásának ötlete és megvalósítása („third stream music”) az 1950-es években – a swing korszak vége felé, és a be-bop korszak elején – több mint merész próbálkozásnak számított, de kb. negyvenévnyi tényleges működés, és a jazz berkeken túlnyúló sikerek őket igazolták.

A MJQ-nak a zenéhez történő közeledése világszerte számos zenészt megihletett. Az 1960-as, ’70-es években nagyszámban működtek hasonló hangszer összeállításban, hasonló felfogásban játszó zenekarok. Köztük voltak egyszerűen csak másolók, de voltak az eredeti ötletből pozitívan építkezők is. A teljesség igényétől távol tartva magam két magyar vonatkozásról tennék csak említést a jazz története iránt érdeklődőknek.

Az egyik a magyar Astoria Jazz Quartet (Káldor Péter – vibrafon, Kertész Kornél – zongora, Rahói Ernő – bőgő, Várnai Tibor – dob), amelynek a Modern Jazz Antológia sorozatban megjelent lemezét később CD-n is kiadták, aminek megszerzése nem a reménytelen kategóriába tartozik. A másik a jugoszláviai Zagrebacki Jazz Quartet Bosko Petrovič vibrafonos vezetésével, aki – nem ezzel a formációval – sokszor járt szólistaként Magyarországon koncerteken, fesztiválokon. (Nevével Deseő Csaba visszaemlékezéseiben többször találkozhatunk.)

Két dolgot a bevezetőben azonnal be kell vallanom: egyrészt nem tartozom az MJQ és zenéjének feltétlen rajongói táborába, másrészt (évjárati okok miatt) nem tartozom azon irigylésre méltóak társaságába sem, akik az MJQ mindkét budapesti koncertjét élőben élvezhették. Az 1972-es koncertet teljes egészében felvette a Magyar Rádió, többször adásba is került, amelyek egyikét sikerült felvennem, tehát a fellépés zenei anyagát ismerem. Az 1995. évi hangverseny esetében nincs tudomásom hangfelvételről, így maradnak az emlékek. Egyébként ebből az időszakból egyáltalán nem ismerek a quartet-től hangfelvételt, lemezt.

Mint már mondtam, nem tartozom az MJQ rajongói táborába, de igyekeztem és igyekszem most is nem kihagyni a Magyarországra látogató világsztárok koncertjét, különösen azokét, amelyek esetében a „megismételhetetlen alkalom” erős gyanúja áll fenn.

Ahogy a koncert plakátjának hátoldalán is olvasható, a fellépő MJQ a dobos poszton már eltért a zenekar több évtizede változatlan felállásától. Az 1994 novemberében elhunyt Connie Kay helyett a bőgős testvére, Albert „Tootie” Heath játszott. John Lewis zongorista, Milt Jackson vibrafonos, valamint Percy Heath bőgős szerencsére – bár már a hetvenes éveikben jártak –, de akkor még erőben-egészségben a színpadon voltak.

A zenekar fennállásának évtizedei alatt sokat cikkeztek a John Lewis–Milt Jackson páros által képviselt zenei felfogások ellentéteiről, ami még a zenekar 1974-82 közötti felbomlásához/szüneteltetéséhez is vezetett. A tulajdonképpeni „klasszicista” jazz felfogás szülőatyja John Lewis, míg Milt Jackson alapvetően egy be-bop beállítottságú muzsikus volt. Gondoljunk bele, hogy ki hány lemezre, produkcióra tud visszaemlékezni John Lewis MJQ-n kívüli munkásságából, és hányra Milt Jackson esetében. Hát nálam Milt Jackson emlékek ugranak be, közös lemezek Miles Davis-szel, John Coltrane-nal, Cannonball Adderley-vel, Oscar Peterson-nal és a sor még hosszan folytatható.

A koncertről tulajdonképpen ez a klasszicista-be-bop, Lewis-Jackson, egység-ellentmondás emlékképek maradtak meg nálam a legmélyebben. A koncerten váltakoztak az MJQ-t jellemző hangzású számok, blokkok azon a részekkel, amikor Milt Jackson be-bop megközelítése került előtérbe. Ebből a szempontból az 1972-es koncert szerintem egységesebb, MJQ-sabb volt, de valószínűleg nekem pont ezért tetszett jobban a 1995-ös fellépés.

Az eddigi hosszú és szubjektív eszmefuttatást csak azért engedtem meg magamnak, mert a koncertről – fényképekkel is ellátva – négy cikk is megjelent az akkor létező MaJazz újságban, leírva az MJQ történetét és a koncert részleteit is. (Remélem, főszerkesztőnk az írásomat csak kiegészítésképpen csatolja a MaJazz-ben megjelent cikkekhez.) Ezenkívül tudomásom van a koncert kapcsán Turi Gábornak a Muzsika című folyóiratban megjelent cikkéről is, amelynek címe „Egy nem egészen modern jazzkvartet (Az MJQ ismét Budapesten)”. Ez a cikk Turi Gábor: A jazz ideje címmel kiadott gyűjteményes kötetében is megjelent, de a turigabor.hu elérhetőségen most is olvasható.

Telt ház a Kongresszusi Központban, kétszer egy óra hosszúságú koncert, a végén két ráadás szám a hálás közönségnek. Ez a koncert rövid statisztikai összefoglalója. A következő számokat sikerült beazonosítanom a koncert programjából a feljegyzéseim és mások visszaemlékezései alapján (minden pontatlanságomért előre is elnézést kérek).

-        Don’t Stop This Train (Bach téma alapján)

-        Softly, as in a Morning Sunrise

-        Round About Midnight (Monk)

-        Bluesology (Jackson)

-        True Blues (Jackson)

-        Skating in Central Park

-        A Day in Dubrovnik (Lewis)

-        Django (Lewis)

-        Piece for Ellington

-        I Loves You Porgy (Gershwin)

-        Summertime (Gershwin)

-        I’ll Remember April

-        Minor Love (Jackson)

A két ráadás pedig:

-        Bags’ Groove (Jackson)

-        Woody’N You

John Lewis és Milt Jackson közismert szerzeményei, a „Django” és a „Bags’ Groove” volt az a két szám, amelyeket 72-ben és 95-ben is előadott az MJQ Budapesten.

Az idő – sajnos – igazolta sejtésemet, hogy egy soha többet nem pótolható hangversenyen vettem/vettünk részt. Milt Jackson 1999-ben, John Lewis 2001-ben, Percy Heath pedig 2005-ben hunyt el, követve már a budapesti koncert előtt 1994-ben elhunyt Connie Kay dobost. Végleg lezárult tehát az 1952-ben kezdődött, több évtizeden keresztül tartó és nem felejthető korszak, amely egyedi és nagyon különleges színt vitt a jazz egyébként is sokszínű palettájára.