Világsztárok Magyarországon - 1995. november 29-én másodszor (és utoljára) Budapesten a Modern Jazz Quartet
2016. augusztus 14., Márton Attila
A világhírű MJQ – így rövidítve – igazi „márkanév” volt a jazzműfaj történetének aranykorában. Ismertségük és népszerűségük alighanem az olyan nagy nevek közelében volt, mint Armstrong, Brubeck, Ellington, Miles Davis, és az énekesek közül Ella Fitzgerald
Az a különleges játékmód, amely csak rájuk volt jellemző még a „szomorúzenészek” szívét is megdobogtatta. 23 év után újra felléptek fővárosunkban, ezúttal nem az Erkel Színházban, és Connie Kaye elhunytával a bőgős Percy Heath „kisöccsével”, Albert „Tootie” Heath dobossal.
Dolgozatom címét nem minden irónia nélkül kreáltam, hiszen a korabeli napilap a koncert utáni beszámolóban „először és utoljára” kitételt használ. Ebben csak két kifogásolnivaló akad, történetesen ez a két szó. Merthogy másodszor léptek fel, arra vonatkozóan pedig, hogy adnak-e még koncertet nálunk, akkor sem illik jóslatba bocsátkozni, ha 70 éven felüli zenészekről van szó, és valóban egymás után haltak meg. (Az már tényleg lényegtelen, hogy az angol nyelvben a quartet, quintet, sextet stb. szavakat egy t-vel írják, németül, meg a félművelt hazai újságírók és koncertrendezők szokták kettővel. Az, hogy Monk Thelosius lett Thelonious helyett, meg hogy miként lehet összehozni Armstrong-gal, megfejthetetlen marad, mint az is, hogy ki léptette elő Milt Jackson-t „a zenekar alapítójává”. De a koncertet megelőző cikk sem semmi. Ebben is hetet-havat összehordanak, amihez a muníciót egyébként a rendezők által forgalmazott szórólap hátuljáról vette a „szakújságíró”. Akinek van türelme, érdemes elolvasni. Jómagam mindig kellő kajánsággal olvasom az ilyen semmitmondó, szarvashibáktól hemzsegő „süketeléseket”, megállapítva, hogy ha a hazai hivatalosságoknak csak ennyire futja, akkor én büszkén maradok meg amatőrnek, még előkelőbben „outsidernek”.)
Szóval másodszor láthattuk őket, sőt én harmadszor, mert olyan szerencsés voltam, hogy 1965 őszén a Prágai Jazzfesztiválon is „elkaptam” őket. Az első budapesti koncert egyébként 1972. március 20-án volt az Erkel Színházban és honlapunk „Világsztárok Magyarországon” rovatában 2011. augusztus 5-én számoltam be róla.
Nos, nem kell taglalnom, hogy mennyire örültem, amikor 95 őszén híre jött, hogy az MJQ ismét fellép nálunk. Persze tudtam a dobos váltásról, de azt is, hogy Percy öccse is a jazzelit tagja. De egy ilyen márkás együttes nem is alkalmazhatott volna valami haknizó akárkit. Persze abszolút telt ház volt a BKK-ban. A koncertről két egymást követő számban (1996 februárban és márciusban) a honlapunk „jogelődjének” tekinthető MaJazz című jazzfolyóiratban négy beszámoló is megjelent, ami érdekes volt, hiszen mindenki a saját szubjektív szemüvegén keresztül lát egy ilyen fontos eseményt. A szerzők: Friedrich Károly, Márkus József, Dormán László és jómagam voltak. (Dormán Laci cikkében rövid Milt Jackson interjú is szerepelt.) Az esemény felidézésében (hangfelvételek hiányában) az említett beszámolók is segítették e sorok íróját. (Egyébként az idén januárban és februárban teljes terjedelmükben olvashatók voltak ezek a cikkek, hiszen főszerkesztőnk minden hónapban felidézi a MaJazz című folyóirat 20 évvel ezelőtt megjelent számait. Archívumunkban tehát megtalálhatóak.)
Ezúttal is óriási élmény volt megpillantani a színpadon a négy – megszokottan – elegánsan felöltözött világhírű zenészt, akik ezzel is hangsúlyozták, hogy a jazz igazi pódiumzenévé és a legmagasabb művészet részévé vált. Több évtizedes munkásságukból adódóan repertoárjukon hihetetlen mennyiségű zenedarab volt, amelyből mindig gondosan kellett tallózniuk, hiszen a közönség elvárta, hogy az igazán ismert és kedvelt darabok (Django, Bags’ Groove stb.) mellett az aktuálisan – „divatos”, vagy új lemezükön szereplő dalok is legyenek.
Ezúttal sem fukarkodtak, hiszen a két ráadás számmal együtt 16 kompozíció került sorra (Friedrich Karcsi közlése), igaz szünet is volt, de ennek csak örülhettünk, hiszen egybeszabva aligha élvezhettünk volna ennyi darabot. Az indítás – stílszerűen – Bach: A fúga művészete című művéből vett zenei motívum volt, ami aztán a „Softly as in a Morning Sunrise” című közkedvelt standard-ben folytatódott. Ezt Monk ugyancsak mindenki által ismert „Round Midnight”-ja követte. Eztán indult be Milt Jackson blues-gépezete a „True Blues” és a „Bluesology” című kompozícióiban megmutatta mindazt a szépséget, amit hangszeréből – olykor az MJQ-ból kiválva – évtizedeken át bemutatott nekünk. (Csak az ifjabb olvasók kedvéért: Jackson volt a legsikeresebb művész négyük közül, aki számtalan „projekt”-ben dolgozott, volt több saját együttese is, sideman-ként pedig se szeri se száma koncertjeinek és lemezeinek.) A filmzene céljából írott „Skating in Central Park” ugyancsak alkalmat adott a két vezéregyéniségnek Jackson-nak és Lewis-nak is, hogy az adott keretek között ugyan, de mégis csodás improvizációkkal ámítsák el a közönséget.
A szünet után egy – a megszokottnál is lassúbb, ünnepélyesebb „Django”-val indítottak, ami a lehető leghatásosabb választásnak bizonyult. Egymás után jöttek az MJQ-nak lemezeikről már jól ismert „slágerei”: Gershwin-től a „Porgy and Bess” két betétdala (I Love You Porgy és Summertime), vagy az örökzöld „I’ll Remember April”, de az olyan kevésbé ismert dallamok is sorra kerültek, mint Milt Jackson „Minor Love” című darabja. A két ráadás pedig igazán delikátesz volt, hiszen Jackson talán leghíresebb kompozíciója a „Bags’ Groove”, majd pedig Gillespie bebop standard-je, a „Woody’n You” került sorra. A Bags (azaz zacskók) becenév állítólag úgy ragadt rá Jackson-ra, hogy a zenésztársak már fiatal korában mindig számos szatyorral és zacskóval látták, akár koncertkörúton, akár csak New York utcáin. Így aztán a szám címe nem „Bag’s Groove”, ahogyan nálunk mindenki írja, hanem „Bags’ Groove”. Szellemes ötlet volt egy korai Milt Jackson-Coleman Hawkins közös lemez borítóján tucatnyi babbal teli papírzacskó, mivel Hawkins beceneve pedig ”Bean”, azaz „bab” volt. A lemez címe pedig „Bags and Bean” az Atlantic márkán.
A koncert után lelkesen dedikált a négy művész, én még abban az élményben is részesültem, hogy segíthettem Percy Heath-nek hatalmas bőgőjét a robbanásbiztos Samsonite-tokba zárni. Ekkor készítette egy ismerősöm váratlanul ezt az amatőr fotót, ami azonban igen kedves emlékemmé vált!
Sikerült pár szót váltani John Lewis-zal és Milt Jackson-nal is. Utóbbi – amikor arról beszéltem neki, hogy láttam Prágában és Budapesten is, azonnal közölte, hogy fellépett ám ő nálunk „valami dixieland zenekarral” is. (Nem csoda, hogy emlékezett rá, hiszen csak egy évvel korábban történt a Benkó Dixieland-es sztori, és nem sok ilyen szereplése volt pályája során….) A koncert végén a rendező nagy dérrel-dúrral közölte: a következő év nyarán elhozza Sonny Rollins-ot a pesti közönségnek. Alig 16 évet kellett csak várni, bár én olyan szerencsés voltam, hogy pár hónappal korábban (pontosan 1995. június 6-án) Isztambulban, egy csodás Boszporusz-parti szabadtéri színpadon láthattam, majd aztán 2011. november 10-én végre a MüPá-ban is, az akkor már 81 éves szaxofonkolosszust. Mit mondjak, azért 65 évesen még vehemensebben fújt, bár a hazai közönség a tanú rá, hogy ’11-ben is nagyot domborított!
