Világsztárok Magyarországon – A Roscoe Mitchell Quartet 1993. október 10-én Szegeden

2015. május 10., Simády Béla

Roscoe Mitchell neve már régóta ismert volt a jazz világában, mikor 21 és fél éve „a hírös városba”, Szögedre is ellátogatott.

Az afro-amerikai szaxofonos a  hatvanas években elsők között lépett be a non-profit AACM szervezetbe, ami a fekete zenészek támogató, szervező, oktató alapítványa volt. 1969-től már az Art Ensemble Of Chicago tagja (amellyel 1984. május 27-én már járt Székesfehérvárott), amely zenekar a ’80-as évek közepéig tartó időszakban élte fénykorát. (Roscoe Mitchell egyébként 1982. május 28-án lépett fel először Magyarországon, mikor is Hartyándi Jenő meghívására Győrött koncertezett a Roscoe Mitchell Sound & Space Ensemble elnevezésű önálló formációjával!)

1993. október 10-én a kvartettjével érkezett Szegedre, amelyben Jaribu Shahid  bőgőzött, Tani Tabbal és Vincent Davis ütőhangszereken játszott. A zenekar egy évvel korábban „Note Factory” néven, „This Dance Is for Steve McCall” címmel készített lemezt, kiegészülve Matthew Shipp zongoristával és William Parker bőgőssel. Az Ifjúsági Házban tartott koncerten ennek a lemeznek az anyaga volt az alap, amit egybefüggően, amolyan „suite”-szerűen adott elő a négy zenész. Európai füllel rendkívül furcsa hangzása volt a két dobosból és egy bőgősből álló ritmusszekciónak, akik afrikai hatásokat kevertek nagyon bonyolult ritmusképletekkel, egymástól átvéve, majd egymásnak visszaadva a fő vonalat. Shahid és Tabbal már egy évtizede együtt játszottak, profi módon oldották meg a feladatot. A közönség nagyobbik része ismerte az Art Ensemble Of Chicago lemezeit, de ez a zene meglepetés volt a javából. Igazi, tömény free-jazz áradt a hangfalakból.

Emlékszem rá, hogy próbáltunk kapaszkodókat keresni a zenefolyamban, de esélytelenek voltunk, a háttérben időnként az extázisig eljutó ütősök előtt Mitchell gyakorlatilag egy órán keresztül le sem vette a szájáról a szopránszaxofont. Megismerhettük a Roland Kirk által már régen alkalmazott  „körkörös légzéstechnikát”, ami lehetővé tette ezt a játékformát. Vadabbnál vadabb improvizációk követték egymást, nyomokban lehetett előre megírt részekre ismerni. A közönség jelentős része menekülőre fogta…

Hatvanegynéhány perc után Mitchell hirtelen leemelte a szopránt a szájáról, a koncert véget ért. A néhány másodperces eszmélés után felcsattanó taps alatt a kijárat felé haladókat nagy meglepetés várta, ugyanis a zenekar belekezdett a ráadás számba. Egy igazi blues következett több mint 10 percen át. Ezt bizony kár lett volna nem hallani.

A koncertről hazafelé tartva megállapítottuk, hogy ehhez még nem vagyunk elég érettek, bár egy nézőtársam szerint: „Ezt a zenét valószínűleg jobb volt játszani, mint hallgatni”.

Korkép:

http://sagv.gyakg.u-szeged.hu/hirmondo/UJSAG_000/3SZAM/6OLDAL.HTM