Világsztárok Magyarországon – A Miles Davis Tribute Band a Budapest Sportcsarnokban
2015. február 07., Somogyvári Péter
Szakcsi Jr. barátom valamelyik nap egy VHS kazettát hozott, miután megtudta, hogy erről az őskori leletről tudok a mai korban is lejátszható DVD-t készíteni. A kazettán a Miles Davis emlékzenekar budapesti, 1992 novemberi koncertje volt.
A Magyar Televízió felvétele, teljes egészében. Nagyon megörültem, mivel én is ott álltam a BS küzdőterén az első sorokban, hogy közelről láthassam a zene óriásait. Ő is ott volt, több zenész társával, ezt a koncert végén felvett vágóképek is bizonyítják, amikor a kamera végigpásztázott a nézőkön. A kazetta átírása közben a tévé képernyőjéről készítettem pár felvételt, mivel akkor még nem fotóztam. Így ezekkel a képekkel tudom csak illusztrálni ezt a felejthetetlen napot, ahol a közönség soraiban sok kiváló zenészünk is tapsolt, az ülőhelyeken a tribünön is, ahová nem láttak a kamerák. A színpadon pedig Herbie Hancock, Wayne Shorter, Dave Holland, Tony Williams, és Wallace Roney játszott…
1992 novemberében még alig ocsúdtunk fel a király iránt érzett gyászunkból. Miles Davis 1991. szeptember 28-án halt meg, a gyászév lejárt, de emléke kitörülhetetlenül bennünk élt és él a mai napig. Herbie Hancock meghívta az egykori zenésztársakat, Davis második nagy ötöséből, hogy egy világkörüli turnén tisztelegjenek a nagy mágus emlékének. Így az 1962 óta formálódott, de 1965-ben kialakult zenekar tagjai kaptak helyet az első emlékzenekarban. Az „ESP” című lemezen alakult ki végleges formájában a Miles Davis, Herbie Hancock, Wayne Shorter, Ron Carter, Tony Williams quintet. 1968-ig változatlan felállásban adtak ki mérföldkőnek számító lemezeket. Sokak szerint ez volt Davis legjobb korszaka. Az „In a Silent Way” című albumon már érezhetőek voltak a korszakváltás jelei, az alap ötös mellé Chick Corea, Joe Zawinul és John McLaughlin is bekerült, ráadásul elektronikus hangszereken. Ez akkor itt hazánkban hatalmas vihart kavart jazz körökben, sokan a műfajt temették. Rá egy évre, 70-ben jelent meg a „Bitches Brew”, Tony Williams helyét Jack DeJohnette vette át, Davis zenekara lemezről lemezre alakult, egyre újabb addig számunkra ismeretlen fiatalokat röpítve a világhír felé.
Hancock valószínű nem úgy érezte, hogy ez a Davis által fémjelzett zenei stílust a mester váltása miatt el kell hagyni, sőt, tovább akarta gondolni, tudva az ebben a zenében rejlő kifogyhatatlan lehetőségeket. Saját nevén megjelent lemezein is nagyjából ezen az úton járt, így egy rövidebb elektronikus kitérő után a hetvenes években létrehozta a V.S.O.P. zenekart, itt Hubbard trombitált Davis helyén a nagy négyes mellett. Nem szakadtak meg a szálak közöttük tehát Davis korszakváltásakor, Shorter és Hancock, de Carter is az új együttesekben azért sokáig helyet kaptak, így nem volt nehéz újra egy sátorba terelni ezeket a zseniális zenészeket. A kérdés csupán az volt, ki játsszon trombitán. Carter és Williams javaslatára az akkor 32 éves, a nemzetközi porondon nem igazán ismert Wallace Roney került a csapatba. (Nem beszélve arról, hogy Davis halála előtt két és fél hónappal, egészen pontosan 1991. július 8-án, a Montreuxi Jazz Fesztiválon utódjául nevezte meg a színpadon Wallace Roney-t! Lásd még: „Miles & Quincy Live at Montreux” 1993 CD! – A szerk.)
Az európai turnéra, így a budapesti koncertre Ron Carter hátfájása miatt nem tudott eljönni, helyére Dave Holland került, aki a hetvenes évek legelején kapcsolódott Davis zenekarához, és azóta követve az itt megfordult többséget, ő is a világ egyik legnagyobb zenészévé nőtte ki magát. Roney pályafutását azóta alaposan megismerve kijelenthetem, hogy öt világklasszis zenész állt akkor a Budapest Sportcsarnok színpadán.
Egy picit hosszúra nyúlt sötétben történt várakozás után végre kigyúltak a fények, bevonultak a zenészek. Elsőként a „So What” hangzott el. Mindenki libabőrös lett, akkor kezdtük el felfogni, hogy ez valóság, nem álmodunk, most a világ legjobb zenészei idézik meg a világ egyik legnagyobb zenészének emlékét, itt, Budapesten, amit álmodni sem mertünk a vasfüggöny mögött a korábbi években. Néztünk egymásra, hogy ez valóság-e, tényleg itt vagyunk, és tényleg ŐK játszanak ott? Nagyjából az ebben az évben felvett (konkrétan 1992 szeptemberében, nem sokkal a turné előtt…), de csak 1994-ben kiadott a Herbie Hancock/Wayne Shorter/Ron Carter/Wallace Roney/Tony Williams quintet neve alatt megjelenő „Tribute to Miles” című lemez anyagát játszották, a lemezen Ron Carter bőgőzik. Ahogy néztem és fotóztam az átjátszás során, megpróbáltam a Tony Williams dobjai mellett kifüggesztett listát lekapni, amikor a kamera olyan szögből mutatta, talán olvasható valamennyire. (A CD-n így következnek egymás után a nóták: 1. Miles Davis „So What”, 2. Ron Carter „RJ”, 3. Herbie Hancock „Little One”, 4. Wayne Shorter „Pinocchio”, 5. Tony Williams „Elegy”, 6. Miles Davis-Ron Carter „Eighty One”, 7. Miles Davis „All Blues”! – A szerk.)
A koncert végén Tony Williams bemutatta a zenekart, elbúcsúzott a közönségtől, de ő is tudta, hogy ez nem lesz végleges, jött a ráadás. A második ráadásra már a szűnni nem akaró taps hosszú percei után tértek vissza, persze majdnem két órás szünet nélküli játék után ez érthető, kaptunk még egy negyedórát. Herbie felállt a székéről, állva ütötte az utolsó akkordokat. Eufória a nézőtéren, a színpadon. Tony Williams még egyszer megköszöni a zenekar nevében is, elmondja a következő állomásait a turnénak, Budapestnek köszöni, búcsút int. Búcsút intettem én is neki, akkor még nem gondolhattam, hogy a végsőt. A BS-ben láttam őt először és utoljára, 97-ben ő is az égi zenekarhoz csatlakozott, talán Davis ottani legújabb zenekarában újra ő dobol. Nem gondolhattam, hogy kedves barátomnak, Gratt Péternek, akinek sok Davis lemezemet köszönhettem, akit korosztályom jazz rajongói is mind ismertek, - mivel kapcsolatai révén ő általa lehetett „nyugati” lemezhez hozzájutni - is ez volt az utolsó koncertje. A gyermek kora óta tolószékbe kényszerült barátunk decemberben távozott. Szép emlékeket és beteljesült álmokat vitt magával. Azóta sok Miles Tribute Band alakult, a legutolsó Davis korszaknak is megvan a zenekara. Remélem, még valamelyik formációt láthatom majd. Itt Budapesten.
