Világsztárok Magyarországon – A XX. Debreceni Jazznapok - Visszaemlékezés az 1991. július 11–14-i fesztiválra – rádiós, televíziós élmények és feljegyzéseim alapján
2013. december 22., Márkus József
Miután Fazekas Csaba kollégám legutóbbi cikkében közreadta a jubileumi jazz-esemény teljes műsorát, és a kiemelkedő produkciókhoz figyelemre méltó megjegyzéseket fűzött, hadd egészítsem ki visszaemlékezését saját, további észrevételekkel!
A Debreceni Jazznapok elnevezésű jazzfesztiválok a múlt évszázad utolsó negyedében évről évre fokozódó érdeklődést keltettek a hazai és a külföldi jazzbarátok körében. Jómagam a hetvenes-nyolcvanas években igyekeztem minden alkalommal jelen lenni a vonzó eseményen. Aztán lassanként a megélhetési költségek kedvezőtlen változása úgy hozta, hogy az ember kétszer is meggondolta, nekivágjon-e az útnak a cívisvárosba, vagy talán másképp döntsön-e. A rádió ultrarövid hullámú adásának minősége akkoriban sokat fejlődött, és örvendetes módon a televízió csatornái is egyre nagyobb részt vállaltak az igényesebb zene, így a jazzművészet népszerűsítésében, terjesztésében is. A HIFI-tornyok, hang- és képrögzítő berendezések a közepes keresetű emberek számára is elérhetővé váltak. A rendszerváltás után más is változott: a valódi közösséget alkotó „jazzklub” jelentése egyik napról a másikra átalakult. Manapság a jazzklub drága vendéglátó ipari egységet jelent. Azelőtt viszont a művelődési intézmények fillérekért szerveztek klubjaik közössége számára autóbuszos kirándulást – akár a szóban forgó fesztiválokra – így történt ez városomban, Székesfehérváron is. Ráadásul a fesztiválrendező városokban olcsó, mégis kényelmes szállást talált a jazzesemény látogatója.
Egy szó, mint száz: hangverseny- és fesztivállátogatóból az évek során házi HIFI-élvezővé váltam. Ha a fővárosban lépett fel egy-egy kiemelkedő nemzetközi sztár vagy együttes, akkor esetleg útnak indultam; később, a gazdasági válság „begyűrűzése” miatt, sajnos, ezt a szokásomat is ritkítanom kellett.
Nem élvezhettem a helyszínen a cikkem tárgyát képező 1991-es Debreceni Jazznapokat sem. A rádió- és televízió-műsorokból szerencsére a kiemelkedő nemzetközi produkciókat sikerült hanghordozókra rögzítenem, amelyekhez visszajátszáskor jegyzeteket is készítettem. Így több mint 22 év távlatából vázlatos ismertetést adhatok az elhangzott kompozíciókról – némelykor személyes élményeimmel is kiegészítve. A műsorszámok felsorolása természetesen nem lehet teljes, hiszen az előadók nem minden esetben ismertetik saját kompozícióik címét, gyakran nem is érthető a beszédük, és a standardeket sem ismerheti mindet az ember… Egy érdekesség (talán): abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy néhány kiemelkedő vagy kevéssé értékelt formáció repertoárját össze tudom hasonlítani egy korábbi debreceni vagy fővárosi fellépésén hallottakkal.
A debreceni időrendi sorrendet is figyelembe véve elsőnek a Coryell–Pege Duó koncertjét rögzítettem a rádióadásból. A XX. Debreceni Jazznapok második napján, 1991. július 12-én, pénteken este fél kilenckor került sorra a produkció – az amerikai gitáros Larry Coryell és a magyar bőgős Pege Aladár előadásában. Coryell egy szólószámot is előadott, amelyre még visszatérek. A Petőfi rádió 20.30-kor egyórás, egyenes adásban sugározta a duó műsorát. A péntekre tervezett két utolsó programot valószínűleg felcserélték, hiszen a rádióbemondó ismertetése alatt, részint a háttérzeneként volt hallható a Pege Quintet műsorának záró darabja: egy rövid, szignálszerű, csupán a témára szorítkozó blues, amely talán pillanatnyi ötletként egyúttal a Duó műsorát is bevezette. Ezáltal a két program közötti szünet egyszerűen át lett hidalva, bőgősünk a helyén maradt, a neves gitáros pedig tapsvihar közepette bevonult a színpadra. A Petőfi rádió majdnem pontosan két hónap múltán megismételte az adást, aminek egyrészről örültem, mivel az egyenes adás alkalmával bizonyos közjátékok (erősítési hibák, gerjedés stb.) zavarólag hatottak, valamint a felvételhez használt kazetta megfordításakor egy rövid rész ki is maradt a műsorból, így mindezeket pótolni, illetőleg javítani tudtam. Másrészről a szeptemberi adás anyagából a rádió kihagyta Coryell konferálásait, szellemes megjegyzéseit. Szerencsére az első kazettán megőriztem ezeket a zenéhez szorosan kapcsolódó dokumentumokat.
Az előadott zeneszámok – sorrendben:
1.) All the Things You Are (Jerome Kern). A szám előadása után Coryell a következőképpen mutatta be Pege Aladárt: „The Paganini of the bass violine!” (azaz: a nagybőgő Paganinije.)
2.) Yesterdays (Jerome Kern). A gitáros kommentárja: „Dedicated to Stan Getz” (= Stan Getz-nek v. emlékének ajánlva. Megjegyzésem: alig több mint egy hónappal Coryell fellépése előtt halt meg a kimagasló tenorszaxofonos.)
3.) ? C-dúr blues. Latinos, majd swinges ritmusban.
4.) How My Heart Sings (Earl Zindars). (Csak egy rövid, befejező részt sikerült a számból felvenni.)
5.) Tango Opus One (Larry Coryell). Ez volt a bevezetőben már említett egyetlen szólószám Coryell-től. A gitáros előtte franciául és angolul is hosszan konferálta a számot. Az ismertetésben elmondta, hogy a következő darabot Szabó Gábor emlékének ajánlja, akit példaképének és legnagyobb mesterének tart.
6.) Round About Midnight (Thelonious Monk).
7.) Solar (Miles Davis) Sajnos, a rádióadás csupán egy rövid részt tartalmazott a számból.
És most következzék az ígért visszatekintés és összehasonlítás. Ha jól számoltam, az 1991-es debreceni fellépés immár a harmadik volt Larry Coryell magyarországi fellépései sorában. Először 1983-ban tűnt fel a napfény városában (a ködös, borongós november 19-i estén), Szegeden, az akkori Ifjúsági Házban. Mégpedig egy szál magában, természetesen ne feledjük annak idején divatos Ovation névre hallgató gitárját és a hangosító berendezést. Lenyűgözte a túlnyomó részben fiatal közönséget. A következő mindkét alkalom Debrecen városához, fesztiváli fellépéshez és egyúttal a Coryell–Pege Duóhoz köthető. Talán, mint magyar jazzbarátok, mi is érezhetünk egy kis büszkeséget, hogy a világhírű gitáros 1985-ben (július 21-én) és ’91-ben is a mi Alinkat választotta duópartnerül… Mert az 1985-ös fellépés után (pedig előtte nem is ismerték egymást) maga Larry volt az, aki európai körutakra hívta bőgősünket. Igaz, hogy távoli kontinensekre nem jutottak el, de még a ’90-es évek közepén is előfordultak Európa különböző tájain.
Hát akkor nézzük a két debreceni fellépés összehasonlítását! A közös repertoár nagyságára lehet következtetni abból, hogy alig találok olyan zeneszámot, amelyik mindkét fellépésen elhangzott. Első látásra közös dolog, hogy mindkét fesztiválon összesen hét számot adtak elő. Az 1985-ös közös darabok (zárójelben a szerzők): „Good Citizen Swallow” (L. Coryell), „Confirmation” (C. Parker), „Nuages” (D. Reinhardt), „Blues in Hungarian” (L. Coryell), „What’s New?” (Bob Haggart) – ezek voltak az ismert vagy bekonferált című számok. Jegyzeteimben további két elhangzott darab szerepel – cím nélkül: „Pege szerzeménye Coryellnek” és „Bé-dúr blues (Parker?)”. Ez utóbbi kettő között esetleg lehet olyan szám, amely mindkét fesztiválon elhangzott, hiszen az 1991-es repertoár felsorolásában is akadt egy bizonytalan (kérdőjeles) cím.
A Duó első, (1985-ös) debreceni fellépését személyesen láthattam-hallhattam. Sajnos, mindeddig nem írhattam erről a produkcióról. Kifejezetten tetszett az egész műsor – és nemcsak a zenei tehetség és tudás kisugárzása miatt, hanem mert úgy éreztem: két egymást kiegészítő ember zenei egymásra találásának, a szó szoros értelmében vett örömzenének voltam tanúja. Valahogy már a pillantásukból kitetszett az egymás iránti tisztelet, respektus, és ebben mintha Coryell járt volna elöl Pegével szemben. Ebben talán a külső tulajdonságok is közrejátszhattak, hiszen a testi jegyek alapján, ránézésre Pege Aladár akár apának is tűnhetett Coryell fiatalos alkatával szemben, pedig csupán három és félévnyi különbség volt közöttük. Ami pedig az ismertséget illeti, épp fordított a helyzet. Coryell huszonévesen már jazz-rock sztárnak számított, míg Pegét sokáig Európában is csak a szomszéd országokban, valamint a német nyelvterületen ismerték – egészen 41 éves koráig, az indiai Jazzyatra fesztiválon történt 1980-as fellépéséig, ami meghozta számára a nemzetközi elismerést.
Mindenképpen ki kell emelnem a Duó ’85-ös műsorából Django Reinhardt halhatatlan témáját, a „Nuages”-t. A két zenész, akik addig soha nem találkoztak, valóban úgy játszottak, mint akik tökéletesen ismerik egymás minden gondolatát! Dallam és kíséret közti különbség ebben a zenében teljesen eltűnt, egyetlen nagy MUZSIKA maradt, csupa nagybetűvel!
Hogy visszatérjek az 1991-es fesztiválhoz, a következő napon, július 13-án került sor minden idők egyik legkiemelkedőbb jazzdobosának, Elvin Jones-nak és zenekarának, a Jazz Machine-nak fellépésére. A dobos ekkor járt első alkalommal hazánkban. Jones-ról külön nem szükséges most írnom, hiszen sorozatunk múlt heti részében, Fazekas Csaba cikkének illusztrációként mellékelt dokumentum-másolatában olvasható Szemerédy Zsolt interjúja, amelyben a nagynevű dobos tulajdonképpen saját életéről beszél. Talán annyit mégis érdemes említeni róla, hogy életének egyik legfontosabb szakasza volt az a hat év, amelynek során a nagy szaxofonos John Coltrane együttesében játszott. Az ezt követő, ugyancsak fontos szakaszban saját együttesét építette és vezette. A debreceni fesztivál időszakában a Jazz Machine nevű zenekarban ismét játszott egy Coltrane nevű szaxofonos – mégpedig a „nagy” Coltrane fia, aki a „Ravi” keresztnevet apjától a világhírű indiai szitárművész és zeneszerző, Ravi Shankar (1920–2012) tiszteletére kapta. Ravi Coltrane-nek azóta már saját zenekara van, amellyel már kétszer is járt Magyarországon (Nagykanizsa – 2005, Budapest Jazz Club – 2011). Érdekesség, hogy a zenekarban alkalmanként szájharmonikás is játszik, ami jazz-zenekarban nagy ritkaság – főleg az Egyesült Államokban. Hozzánk viszont egyetlen alkalommal sem hozta magával…
Az Elvin Jones Jazz Machine tagjai az 1991-es Debreceni Jazznapokon:
Ravi Coltrane – tenor- és szopránszaxofon, Sonny Fortune – tenorszaxofon és fuvola, Willie Pickens –zongora, Chip Jackson – bőgő és Elvin Jones – dob, zenekarvezető. (A szopránszaxofon és a fuvola kizárólag a 2. számban szerepelt, tenor helyett.)
Az előadott zeneszámok:
1.) ? Modális skálára épülő (h-dúr), gyors tempójú darab.
2.) Ray El (?) (Thad Jones). Medium tempójú, modern darab. Az improvizációs szakaszban egymás után mind az öt zenész szólózik.
3.) Doll of the Bride (japán népdal). Hosszú, szvit-szerű darab, egzotikus dallam. A zongora kivételével mindegyik fő hangszer szerepel az improvizációk során.
4.) Someone’s Rocking My Jazzboat (Frank Foster). Mindegyik fő hangszer szólózott, a bőgőn vonós szóló hangzott el az improvizációk során.
Megjegyzésem a 3. zenedarabhoz: a szám japán népdaltémáját Toshiko Akiyoshi is feldolgozta az Akiyoshi–Tabackin Big Band számára. Elvin Jones felesége is japán születésű hölgy, valószínűleg ő hívta fel a dobos figyelmét a népdalra. A cím fordítása megközelítőleg: „A menyasszony játékbabája”, tehát nem arról szól, hogy pl. a menyasszony egy a házassága előtt született kisgyermekkel vonul az esküvőjére!
Ugyancsak 13-án került sor a Mariano–Binder–Shotham Trió koncertjére. Tagjai: Charlie Mariano – alt- és szopránszaxofon, Binder Károly – zongora, kompozíciók, valamint Ramesh Shotham – ütőhangszerek, ének.
Charlie Mariano 1923-ban született az Egyesült Államokban, Boston városában. A Berklee School of Music-ban tanult, ahol a későbbiekben tanított is. Az 50-es, 60-as években neves altszaxofonos volt, később Európába került, a fellépés idején is ott lakott. Hazánkban többször fellépett különböző együttesekben; ma már nem él, 2009-ben hunyt el Kölnben. Binder Károly egy évvel korábban is fellépett az indiai ütőhangszeres Shotham-mal, 1991-ben ehhez a duóhoz társult Mariano is. Túlnyomó részben Binder kompozícióit adták elő. A számok címei, amelyeket fel tudtam jegyezni: „Mesélek neked”, „Imola dalai”, „Dance Music”, „Elmúlt idők”, valamint „Dino’s Song”. Az utóbbi darabról elképzelhető, hogy nem Binder szerzeménye.
Szintén július 13-án lépett fel – közvetlenül az előbb említett trió után a „Szakcsi Workshop” a következő felállásban: Rick Margitza – tenorszaxofon, Szakcsi Lakatos Béla – zongora, Babos Gyula – gitár, Egri János –bőgő és Jeff Boudreaux – dob. A nagy tehetségnek jósolt Margitza szlovák cigányzenész felmenőkkel rendelkező amerikai szülők gyermeke, akire maga Miles Davis is felfigyelt, és 1989-ben szerződtette, és magával vitte Európába, a Montreux-i Fesztiválra. Aztán saját együttesével is jó pár hanglemezt készített, de ma már nem tűnik úgy, hogy beváltaná a hozzá fűzött reményeket. Szűk két hónappal a debreceni szereplés előtt a Rick Margitza Quartet a budapesti „Interjazz’91” fesztiválon lépett fel, amelyről pár hónapja jómagam is írtam cikket a „Világsztárok…” sorozatba. A fővárosban fellépő együttesből Debrecenben a szaxofonoson kívül fellépett még a szintén amerikai születésű, és ugyancsak Európába távozó dobos, Jeff Boudreaux is. A formáció többi tagja a magyar élvonalhoz tartozik. A workshop műsorán szereplő és egyúttal a Magyar Televízió által sugárzott anyag három standard számot, valamint egy Margitza-kompozíciót tartalmazott.
A következő számok hangoztak el:
1.) Invitation. (Bronislaw Kaper / Paul Webster).
2.) Widow’s Walk (Rick Margitza).
3.) Softly as in a Morning Sunrise (Sigmund Romberg).
4.) Giant Steps (John Coltrane)
Jegyzeteimben más sajnos nem szerepel.
Érdekességként talán még annyit, hogy a Debrecenben elhangzott fenti négy kompozíció közül kettő szerepelt már május 19-én is a budapesti Interjazz’91 fesztiválon, a Rick Margitza Quartet műsorában: a „Widow’s Walk” és a „Giant Steps”.
