Világsztárok Magyarországon – Interjazz – ám most nem Fehérváron, hanem Budapesten: 1991. május 16–19. Az ügyeletes világsztár ezúttal Les McCann
2013. október 26., Márkus József
Ki van ez találva, kérem! Ami Székesfehérváron bevált több mint húsz éven át, az Pesten is jó lesz – négy napig – gondolták a fesztivál szervezői: az Interkoncert, a Magyar Rádió és a Magyar Jazz Társaság. És lőn a neve: Interjazz ’91.
Nem is tudom, hol pillantottam meg először a néhány szavas felhívást, amitől – fehérvári létemre – egyszeriben émelygést, szomorúságot és tehetetlen dühöt éreztem: „Interjazz ’91 Fesztivál – Budapesten! Érzésembe persze némi öröm is vegyült – előre átélve: most három egymást követő napon olyan hírességeket látok-hallok szemtől szemben, akikről már sokat olvastam, rádión keresztül hallottam is őket, éppen csak az együttlét élménye hiányzott mindeddig. Olyanokkal leszek közös légtérben, mint a free-vel kacérkodó, állandóan kísérletező, különleges, újszerű hangszereket fabrikáló szaxofonos Eddie Harris, a „Freedom Jazz Dance” szerzője, ami talán a jazztörténet első olyan kompozíciója, amelynek egyáltalán nincs harmóniasora… Így aki ezt a témát eljátssza, azután, az ezt követő improvizációs szakaszban szinte teljes szabadságot kap. Ami persze kockázatos is, mind az előadó, mind a hallgató számára, hiszen minden szabadsággal vissza is lehet élni. Vagy a zongorista-énekes Les McCann, aki egy másik zongoristával, Ramsey Lewis-zal együtt a soul-jazz megalkotója. (Talán az ugyancsak énekes-zongorista Ray Charles volt az egyetlen előfutár, aki McCann-t mintegy tíz évvel megelőzve megvetette e stílusirányzatnak az alapjait.) Végül a fesztivál utolsó napjának kíváncsian várt amerikai vendége, a szlovákiai származású, magyar-cigányzenész felmenőkkel is rendelkező fiatal szaxofonos Rick Margitza, akit annak idején Joshua Redman-hez hasonló tehetségnek tartottak, ám azóta kiderült: nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – nem lett belőle nemzetközi sztár.
Folytatva a budapesti jazzrendezvény elnevezését rosszalló gondolatsoromat: már számtalanszor végiggondoltam magamban a székesfehérvári nemzetközi jazzfesztiválok történetét. Kezdetnek, 1967 májusában még a „Nemzetközi Jazzfesztivál” szerepel az elnevezés minősítő részeként. Egy esztendővel később, és attól kezdve általában már szerepel az „Interjazz” mozaikszó a rendezvény különböző bővítésű elnevezéseiben: „Interjazz Fesztivál”; „Alba Regia Interjazz Fesztivál”; „VIDEOTON Interjazz Fesztivál”; a leghosszabb variáns: „Alba Regia VIDEOTON Interjazz Fesztivál, Székesfehérvár” stb. Ez így volt egészen 1989-ig, a XX. század utolsó fehérvári nemzetközi jazzrendezvényéig. Egyetlen kivétel volt – mégpedig 1972-ben, a Keith Jarrett Trio fellépésének évében. Ekkor – ki tudja miért – kizárólag egy alkalommal visszatértek a „Nemzetközi Jazzfesztivál” formulához. Ez volt teljes alakjában a „VIDEOTON Nemzetközi Jazzfesztivál, Székesfehérvár” variáns. Elnézést kedves olvasóimtól, hogy próbára tettem türelmüket! Többé ilyet nem teszek, de így kívántam szemléltetni, hogy az 1967 és 1989 között húsz alkalommal megrendezett fehérvári nemzetközi eseményből mindössze két alkalommal nem használták plakátokon, szórólapokon, újsághirdetésekben stb. az Interjazz mozaikszót. Tragikus fordulatként éltem meg 1990-ben, amikor csak pár nappal a soron következő fesztivál előtt értesültem a város többi jazzbarátjával együtt arról, hogy a fő szponzor VIDEOTON vállalat csődbe jutott, így teljes egészében elmarad a rendezvény – a városban talán örökre. Már attól kezdve, hogy a Vörösmarty Színház nézőtere a fesztivál minden napján megtelt – ez 1970–72 körül történt meg először –, vissza-visszatértek az országos és a vidéki sajtóban is a fesztivál rendszeres fehérvári rendezésének felülvizsgálatát többé-kevésbé erélyesen követelő – és helyette többnyire Budapestet javasoló – hangok. A megjelölt okok között szerepelt a kocsival nem rendelkező fiatal fesztiválközönség éjszakai hazautazásának gondja, a szállásproblémák, de legfőképpen az az állítás, hogy a Vörösmarty Színház befogadóképességét „már rég túlnőtte az érdeklődők nagy száma”.
Mindezek a tények kavarogtak a fejemben, amelyek összességében bántóak voltak, főleg azért, mert azt az érzést éltem át, hogy ezzel Budapest talán véglegesen „lenyúlta” városom – ha nem is egészen rendszeres, de mégis több mint húsz évre visszatekintő – jazzfesztivál-rendezési hagyományát. Ami soha többé nem jön vissza – gondoltam. Persze optimista hangulatot kifogva gondolhattam volna azt is, hogy „Hurrá, lesz folytatása – ha nem is Fehérváron, hanem a fővárosban az Interjazz-nek!” Az akkoriban eszembe sem jutott, hogy azon gondolkozzam: vajon szerzői jogilag le van-e védve az „Interjazz” mozaikszó. Főleg, hogy vajon a város védette-e le magának, vagy pedig a budapesti rendező szervek. Most, a napokban felötlött bennem ennek a kérdése, de be kell látnom, ma már az ügy túlhaladott, mindenesetre okafogyottá vált ennek kutatása, bolygatása.
Ha kárörvendő volnék, mondhatnám: némi elégtétel számomra, hogy a budapesti „Interjazz” megrendezése nem volt igazán sikeres. Köszönhető ez talán főleg annak, hogy a fesztivál három fő rendezvényét – május 17-én, 18-án és 19-én este 6 órától – az Istvánmezei úti Nemzeti Sportcsarnokban tartották meg. A sportlétesítményről csak annyit, hogy mindaddig talán soha az életben nem rendeztek ott zenei műsort. Nem arra való. A három említett nap mindegyikén három-három formáció fellépésére került sor, mindhárom alkalommal utolsónak kerültek sorra a cikkem elején már említett Egyesült Államok-beli neves művészek, saját együttesükkel. A három istvánmezei rendezvényre összevont bérletet árusítottak 700 forintért, amelynek másolata itt látható.
Leporelló formájú, szétnyitható műsorfüzetet osztogattak, amelynek oldalai ugyancsak itt láthatók, olvashatók, ezért nem is ismertetem részletesen a kisebb jelentőségű műsorokat.
Csupán még annyit, hogy a sportcsarnokon kívül még két hely fogadta be az Interjazz ’91 fesztivál rendezvényeit.
A május 16-i, csütörtöki nyitó hangversenyt, amelyen hazai együttesek játszottak, a Szakasits Árpád úti (ma Etele út) Számalk Jazzklubban tartották; 19-én vasárnap délben pedig Tomsits Rudolf Jazz Miséjét adták elő a Horváth Mihály téri Szent József Plébániatemplomban. (A részletes műsor a mellékelt másolatokon olvasható.)
Az Eddie Harris Quartet május 17-i fellépéséről Márton Attila kollégám remek beszámolót írt rovatunk legutóbbi cikkében. Jómagam ezt a koncertet nem tekinthettem meg – munkahelyi elfoglaltságom miatt. Elárulom, hogy amúgy is tévedésben voltam: meg voltam győződve arról, hogy Harris és McCann közös koncerten fognak együtt fellépni. Ezt abból gondoltam, hogy a két muzsikus gyakran játszott együtt, és két leghíresebb Atlantic-lemezükön (a „Swiss Movement”, illetőleg a „Second Movement”) is együtt szerepelnek. A tévedést megerősítette bennem, hogy a rádió jazzműsoraiban a fesztivál előtti hetekben előzetesként is a közös felvételeikből mutattak be részleteket. Másnap már sajnáltam, hogy nem láthattam a mestert, de egy hónap múlva a Petőfi rádión hallhattam, majd egy év múlva a TV2-n láthattam is részleteket a Harris-koncertből.
A Les McCann Quartet műsora a fesztivál harmadik napján, május 18-án, szombaton került sorra a Nemzeti Sportcsarnokban.
Előzenekarként elsőnek az Új Rákfogó együttes (Fekete István – trombita, Juhász Gábor – gitár, ifj. Szakcsi Lakatos Béla – zongora, Lattmann Béla – basszusgitár, Lakatos „Pecek” Géza – dob) mutatkozott be. Saját számokat, valamint Herbie Hancock „Maiden Voyage” című kompozícióját adták elő.
A Things következett Lakatos Antal (tenor- és szopránszaxofon) vezetésével. A további tagok: László Attila – gitár, ifj. Rátonyi Róbert – billentyűs, Lattmann Béla – basszusgitár, Solti János – dob, Horváth Kornél – ütőhangszerek. Saját darabokat adtak elő.
Les McCann 1935-ben született Leslie Coleman McCann névvel, a Kentucky állambeli Lexington városában, az Egyesült Államokban. Egy énekversenyen tűnt fel, ennek nyomán vehetett részt az Ed Sullivan Show-ban. 1959-től McCann saját zongoratriójával kísérte Gene McDaniels-t, aki a későbbiekben neves énekes-dalszerzővé vált. (Leghíresebb szerzeménye a „Compared to What”, amit McCann a koncertjein mindig utolsó számként játszott/játszik! Budapesten is ezt tette… – A szerk.) Legtevékenyebb korszaka a hatvanas-hetvenes évekre esik, amikor a Pacific Jazz, majd az Atlantic lemezcéghez szerződik. A rhythm and blues, valamint a soul-jazz stílusát ekkoriban fejleszti tovább. Eredetileg akusztikus zongorát használ, a későbbiekben időnként elektromos billentyűs hangszeren is játszik (mint Budapesten is) – kerülve a rock és a pop muzsika elektronikus túlzásait. 1962-ben triójával részt vesz Franciaországban az Antibes-i Jazzfesztiválon, majd a következő évben európai turnén vesz részt Zoot Sims-szel és Charlie Byrd-del.
McCann pályája 1969-ben csúcsosodik ki, amikor találkozik a tenorszaxofonos Eddie Harris-szel. Valószínű, hogy ez nem az első találkozásuk, mégis ez az év az, amely mindkettejüknek bőséges sikert hoz. A zongorista meghívást kap Svájcba, a Montreux Jazz Festival-ra, triójával magával visz két kiváló fúvóst – Harris mellett a trombitás Benny Bailey-t is. A ritmusszekció további része: a bőgős Leroy Vinnegar és a dobos Donald Dean. Kirobbanó sikert arat a műsoruk. Még abban az évben kiadja a svájci felvételről készült nagylemezt az Atlantic – „Swiss Movement” címmel, ami egy újabb sikert hoz. Az album "Compared to What" című nyitószámát – Gene McDaniels szerzeményét – kislemezen külön kiadták, ami további milliókat hozott a cégnek. Ez a dal – szövegét tekintve – valójában protest song, amely a hiábavaló vietnami harcokat kritizálja. Ugyanebben az évben készült el az akkoriban felfedezett soul- és folk-énekesnő, Roberta Flack legelső nagylemeze – „First Take” címmel. A fiatal tehetséget Les McCann ajánlotta be az Atlantic-nek. Les nem játszhatott a felvételen, mivel Flack kiválóan zongorázott, így saját magát kísérhette a hangszeren. Talán már mondanom sem kell, hogy Roberta is elénekelte McDaniels dalát – sőt, az ő felvétele pár hónappal korábban készült, mint a svájci felvétel, amelyen maga McCann énekli a dalt. És a Flack féle változat az 1972-es Billboard-listán „Pop Singles” első helyet, a „First Take” lemez ugyancsak első helyet ért el a „Top LP’s” és a „Top Soul Album” kategóriában is. Nyilvánvaló, hogy az énekesnő lemezsikere egyúttal a felfedező Les McCann érdeme is.
Másfél évvel később az Atlantic cég újra összehozta a két muzsikust, újabb közös album készítésére. Most stúdiófelvételt készítettek, Eddie Harris nevén szerepelt az együttes (amely jóval nagyobb létszámú volt, mint a korábbi), és ezúttal Les McCann volt a vendég zenész. Az új lemez címe „Second Movement” lett, a legnépszerűbb darab a lemezen: „Shorty Rides Again” – Harris és McCann közös szerzeménye. Lévén 1971, az idők szavára hallgatva a hangszerek mellé bevonult az elektronika. Még Harris szaxofonját is „behálózta”… Az újdonságokra „vevő” fiatalságnak tetszett az új hangzás, sikeresnek mondható ez a közös lemez is. Az eredetileg alapvetően zongoristának számító McCann a „Swiss Movement” sikere után egyre inkább az éneklésre helyezte a hangsúlyt. Érdes, kissé csiszolatlan hangja előrevetítette a későbbi, 1970-es felvételeken hallható Stevie Wonder-féle éneklés hangzását. Ezzel együtt „fegyvertárába” visszavonhatatlanul bevonult az elektronika.
1971-ben McCann és Harris is részese volt a soul-, rhythm and blues- és rock-előadók azon csoportjának, akik az afrikai Accra-ba, Ghána fővárosába repültek, ahol 14 órás hangversenyt adtak több mint százezer néző előtt. Rajtuk kívül részt vett a koncerten többek között Wilson Pickett, a Staple Singers, a Santana, valamint Ike & Tina Turner. 2004-ben DVD-albumon jelentették meg ezt az eseményt. Az Atlantic, majd más lemezcégek továbbra is albumok, illetőleg CD-k sokaságát készítették a kiváló énekes-zongoristával, míg a 90-es évek közepén egy kisebb fajta stroke (agyvérzés) következtében átmeneti visszavonulás törte meg pályafutását. 2002-ben Franciaországban készít újra egy albumot, „Pump It Up” címmel. Az átmeneti években pihenésképpen festőként és fotóművészként rendezett kiállításokat. Les McCann a cikkemben említett neveken kívül a következő neves zenészekkel és együttesekkel dolgozott együtt, és készített felvételeket: Richard „Groove” Holmes, The Jazz Crusaders, Bobby Hutcherson, Stanley Turrentine, Joe Pass, Ben Webster, Lou Rawls, Marian McPartland és Al Jarreau.
A Les McCann Quartet koncertjének leírása: (a Nemzeti Sportcsarnokban)
A kvartett tagjai: Jeff Elliott – trombita, szárnykürt, billentyűs; Les McCann – zongora, ének; Ricky Taylor – basszusgitár és Tony St. James – dob.
(Megjegyzésem: az adatok egy részét a helyszínen jegyeztem fel, az angol nyelvű konferálás nem volt mindig érthető. A későbbiekben rádió- és tévéműsorokból vettem fel a leadott műsorrészleteket, ezek az adások foghíjasak voltak, gyakran a sorrendet is összekeverték. A bizonytalan részeket kérdőjellel jelzem, ahol a címet nem tudtam megállapítani, ott az énekszövegből idézek foszlányokat. A biztos vagy valószínűsíthető címeket kövér betűkkel írtam. Az 1., a 3. és a 4. számban nem volt ének.)
Az előadott zeneszámok, sorrendben:
1.) Freddie Freeloader (Miles Davis). Bé-dúr blues.
2.) Midnight Special (Les McCann). esz-moll rockos blues.
3.) Cold Duck Time (Eddie Harris). Hangulatos, F-dúr soul-jazz blues, trombitával.
4.) Bat Yam (Eddie Harris). c-moll szám – érzelmes és dinamikus részek váltakozása, jó szárnykürt-szólóval.
5.) Right Here and Now (Les McCann). G-dúr élénkebb rock-jazz. „…how you feel…”
6.) Compared to What (Gene McDaniels). F-dúr monoton szám, trombitaszóló-betétekkel. „…make it feel…”
7.) ? búcsú-szám, bemutatkozással. „…everybody know…”
8.) ? ráadás-szám, lassú, de kemény ritmusú rock-blues, szordinált trombita: bevez, & kommentárok. „…bally-bally…”.
–oOo–
Cikkem elején említettem, hogy az Interjazz ’91 fesztivál utolsó napján, a Nemzeti Sportcsarnokban fellépett szaxofonos, Rick Margitza nem tekinthető igazi világsztárnak, ezért külön cikket nem írhatunk róla. Cikkemhez kiegészítésül azonban megemlékezem zenészi pályafutásáról és budapesti fellépéséről.
„Richard Dean Margitza” névvel született 1961-ben a Michigan állambeli Dearborn városában. Felmenői Szlovákiából származó romák voltak. Apai nagyapja magyar cigányzenét játszó hegedűs volt, anyai nagyapja jazz-zenekari nagybőgős, édesapja pedig hegedűművészként harminc évig volt a Detroiti Szimfonikus Zenekar tagja. Rick már négyéves korában hegedült, édesapjától tanult ezen a hangszeren. Charlie Parker felvételeit hallgatva határozza el, hogy szaxofonos lesz. Zongora- majd szaxofontanulmányok után Bostonban, a híres „Berklee College of Music”-ban professzionális képzést kap, majd Miami-ben, később a New Orleans-i Loyola Egyetemen folytatja tanulmányait. New Orleansban, a Jazz egykori „fővárosában” négy évet tölt egyfolytában, majd 1988-ban Maynard Ferguson-nal, Flora Purim-mal és Airto Moreira-val együtt New Yorkba költözik, ahol Miles Davis hamarosan leszerződteti egy Európa-turnéra. 1989. július 21-én Davis együttesében részt vesz a Montreux-i Jazzfesztiválon. Davis montreux-i felvételeit a Columbia Records összegyűjtötte, és 2002-ben 18 CD-ből álló sorozatban kiadta – „The Complete Miles Davis at Montreux” címmel.
A CD-sorozat 1973 és 1991 közötti felvételeket őriz. A 18 db közül a 14. és a 15. CD tartalmazza a Miles Davis zenekarával fellépő Rick Margitza szaxofonjátékát. Ez valóságos tündérmese. Nem minden fiatal jazz-zenésznek adatott meg, hogy saját legelső profi hangfelvételét Miles Davis zenekarával készítse el… Hazatérve New Yorkba nem is csoda, hogy a Blue Note kiadó azonnal rááll, hogy elkészítse és kiadja első lemezét, mégpedig úgy, hogy maga Rick Margitza lesz a vezetője az albumot készítő együttesnek. Rövid időn belül három új lemeze készül el a Blue Note-nál, és 1996-ig további nyolc album – az EMI-nál és más kisebb-nagyobb cégeknél. És közben játszik vagy felvételeket készít olyan sztárokkal, mint Eddie Gomez, Tony Williams, Bobby Hutcherson, Maria Schneider, McCoy Tyner és Chick Corea. Aztán – mert ahhoz van kedve – ír egy szaxofonversenyt és két szimfóniát. 2003-ban pedig Párizsba költözik, amerikaiak szemében másodrangú zenészekkel játszik és stúdiózik. Ki emlékszik már az Egyesült Államokban Martial Solal-ra??? Aki – mi tudjuk! – igenis elsőrangú! Még két-három év, és már Rick Margitzára sem emlékeznek…
A Nemzeti Sportcsarnokban, a május 19-i koncerten a Pege Quartet volt az előzenekar. (Igaz, a műsorfüzetben a „Benkó Dixieland” neve is szerepel – „Band” – nélkül írva, de én arra nem emlékszem.)
A kvartett tagjai: Makó László – tenorszaxofon, Horányi Sándor – gitár, Pege Aladár – bőgő, Szabó Ferenc – dob. Az együttes vezetőjének, Pege Aladárnak hat kompozícióját adták elő.
A Rick Margitza Quartet koncertjének leírása: (a Nemzeti Sportcsarnokban)
Az együttes tagjai: Rick Margitza – tenorszaxofon, Steve Masakowski – gitár (héthúros), Jim Singleton – nagybőgő, Jeff Boudreaux – dob.
(Megjegyzésem: a műsorközlő szerint Rick Margitza és Steve Masakowski kompozíciók hangoztak el, szerintem a valóság az, hogy az utolsónak játszott „Giant Steps”, az John Coltrane kompozíciója. Az első két számnak a címét sem tudom.)
Az előadott zeneszámok, sorrendben:
1.) ? Kissé Coltrane-os, középtempójú szám – jó bőgőszólóval.
2.) ? (szerző –?). Modern „avant-swing”-darab.
3.) Stepping Stone (szerző –?). hosszú, free bevezetés, Charles Lloyd-os téma, jó szólók minden hangszertől.
4.) Widow’s Walk (Rick Margitza). Érzelmes-latinos ballada, nagyívű tenor- és gitárimprovizációval.
5.) Giant Steps (John Coltrane). Mind a négy hangszer szólózik egymás után, mindhárman egyedi felfogásban.
Megjegyzéseim: a nagy taps ellenére sem adtak ráadást a zenészek. A nézőtéren jelen volt a magyar jazz-zenészek „krémje” (Szakcsi Lakatos Béla, Pege Aladár, Babos Gyula, Kőszegi Imre, talán Lakatos „Ablakos” Dezső is.) Tágra nyílt szemmel, nagy érdeklődéssel figyeltek, még az akkordokat is megtárgyalták egymással. Szerintem a három amerikai együttes közül ez volt a legújszerűbb stílusú, a legmodernebb és a legkülönlegesebb hangzású. Sajnos, csak két napot néztem végig a fesztiválból, de ez a fiatal együttes nyújtotta a legnagyobb élményt.
Editor's (it's me, you know!) notice:
Jóska barátunk írásában ugyan nem szerepel, de megemlíteném, hogy 1991-ben Les McCann-től összesen egy CD jelent meg (Les Is More), amely egy több mint 30 évvel azelőtti Eddie Harris-szel közös felvételt tartamaz.
A Budapesten fellépett együttes tagjai közül Les McCann mellett csak a trombitás Jeff Elliott és a dobos Tony St. James maradt McCann következő, 1994-ben felvett és kiadott CD-jén, az On the Soul Side-on.
Les McCann napjainkban 78 évesen is igen aktív. Alább például egy idei stúdiófelvételén láthatjuk.
Rick Margitza Miles Davis beajánlására 1989-ben egyenesen három lemezre szóló szerződést írhatott alá a jazztörténet egyik legjelentősebb lemezkiadójával, a Blue Note-tal. A sorozat nyitó CD-jén (Color) az 1991-ben Budapesten fellépők közül egyedül a gitáros Steve Masakowski hallható. Az 1991 októberében megjelent "This Is New"-n viszont egyikük sem...
Mivel azonban Rick Margitza koránt sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így Clive Davis, a Blue Note főnöke a szerződés lejárta után nem hosszabított vele. Később egyre kisebb (névtelenebb) amerikai, majd európai lemeztársaságok jelentettek meg tőle átlagban kétévente CD-ket. (Ugyanakkor Magyarországon "világsztár"... A 90-es évek elején a Merlin Jazz Klubban, majd a 2000-es évek végén a MÜPÁban a Lakatos Tóni, akarom mondani Tony Lakatos nevével fémjelzett Michael Brecker emlékesten lépett fel.)
A legfrisebb kép róla a neten egy tavalyi fesztiváli fotó. Ezt másolom most ide.
