Világsztárok Magyarországon - Képzelt riport egy hazai jazzfesztiválról, avagy az Eddie Harris Quartet koncertje a Nemzeti Sportcsarnokban 1991. május 17-én
2013. október 11., Márton Attila
Déry Tibortól kölcsönöztem a címet, hiszen ebben az esetben én is csak annyira voltam jelen ezen a fesztiválon, mint a neves író Amerikában. No, de mindent elmesélek szépen sorjában…
1991 májusának végén négynapos jazzfesztivált rendezett a Gonda János nevével fémjelzett Magyar Jazz Szövetség ellenlábasaként a rendszerváltáskor létre hozott Magyar Jazz Társaság (Kiss Imre, Pege Aladár, Benkó Sándor, Babos Gyula…) a Magyar Rádió és az Interkoncert közreműködésével a Nemzeti Sportcsarnokban, amelyen tudomásom szerint három amerikai kvartett felállás szerepelt: Eddie Harris, Les McCann és Rick Margitza négyesei. Értesülésem szerint Les McCann fellépéséről a közeljövőben beszámol majd Márkus Józsi barátom, aki viszont legnagyobb sajnálatára Eddie Harris koncertjén nem lehetett jelen. Nos, mint már említettem én sem voltam ott, viszont nekem nemcsak a rádiófelvételek állnak rendelkezésemre (otthon felvettem a Bartók Rádió adását…), hanem feleségem jóvoltából (aki évtizedekig dolgozott mérnökként a televízióban) a tv-felvételek is. Így – 22 év távlatából – szinte plasztikusabb képet tudok festeni az ott történtekről, mintha ott lettem volna, de az említett „segédeszközök” nem állnának rendelkezésemre.
Eddie Harris-t, mint neves tenorszaxofonost tartják számon azok, akik kis hazánkban egyáltalán ismerik. Pedig ő meglehetősen szép karriert futott be Amerikában, bár – a jazzirodalom is úgy emlegeti, mint meglehetősen aláértékelt (underrated) zenészt. Tudni kell róla, hogy a lexikonokban a neve után nemcsak a tenorszaxofon szerepel, hanem mindenféle billentyűs hangszerek is a zongorától az orgonáig (érdekes, hogy profi karrierjét is zongoristaként kezdte Gene Ammons együttesében), és ami még meglepőbb az u.n. reed trumpet, azaz az általa kifejlesztett nádfúvós trombita is, valamint a vocals szó is ott van aktivitási területeinek felsorolásában. Pontosan 60 évet élt 1936 és 1996 között. (Tehát már csak 5 éve volt hátra, amikor nálunk fellépett.) A Chicago-i South Side-ból származó művész (ez a hely Harlem után a legnagyobb fekete közösség Amerikában) a gospel légkörében cseperedett fel és innen datálható az a zenei világ, amely leghíresebb kompozíciójában a „Freedom Jazz Dance”-ben is visszaköszön. (Ezt még sokan mások között Miles Davis is repertoárjára vette.) Kommerciális sikerei miatt a jazz szakma is fanyalgott tőle, mert fiatalon 1960-ban a Vee Jay kiadó készített vele egy kislemezt, amelyen az akkor divatos „Exodus” című film címadó dalát játszotta, és amelyből irigyelésre méltóan 1 millió példány kelt el. Persze a jazztörténetben is nyomot hagyott, hiszen pályája csúcsán 1967 és 73 között nem kevesebb, mint 20 Atlantic albumot készített, köztük a leghíresebbek a „The In Sound”, a „The Electrifying Eddie Harris” és a „Swiss Movement” voltak. Utóbbit Les McCann-nel „élőben” az 1969-es Montreux-i Jazz Fesztiválon rögzítették.
Tudni kell róla azt is, hogy szinte mániákusan foglalkozott a hangszerek átalakításával. Már az Atlantic korszakban is az elektromos tenorszaxofonnal tűnt ki, de neki ez sem volt elég, kitalálta a már említett „reed trumpet”-et, azaz a trombitát (sőt a harsonát is) szaxofon fúvókával látta el és ezt szabadalmaztatta is. Pechére ezekre egyáltalán nem voltak vevők a zenészek, pláne hogy a – jazzirodalom szerint – még a fordítottját is kipróbálta, azaz a szaxofont látta el trombita fúvókával. Az ironikus az egészben az, hogy a kritikusok véleménye szerint mind tenorosként, mind trombitásként kiváló zenész volt és semmilyen trükkre nem lett volna szüksége, mert a „pure sound”-ja is úgy volt jó, ahogyan csinálta.
A nálunk fellépett együttes különben black&white kvartett volt, két híres fekete és két kevésbé ismert fehér zenészből tevődött össze. Harris tenorozott (mégpedig ezúttal akusztikus hangszeren), scat vokált énekelt és a nádfúvós trombitán játszott, végig szordínóval (muted). Kitűnő kísérője egy Jeff Gardner nevű fehér zongorista volt, aki – bármilyen meglepő – valahol félúton járt Wynton Kelly és Monk között, mindkettőtől remek ötleteket sajátítva el. A bőgős annál híresebb fekete zenész volt, nem más, mint Larry Gales, aki egyidős volt Harris-szel (1936), és egy évvel előtte halt meg (1995). Viszont pályája során szinte az amerikai modern jazzerek mindegyikével játszott és számtalan lemezen működött közre. (Johnny Griffin, Sonny Stitt, Benny Carter, Junior Mance, Herbie Mann, Kenny Burrell stb.) Legnagyobb jelentőségű az, hogy Monk bőgőse volt 1964-69 között. Harris-szel lemezt is készített a holland Timeless márkán. A negyedik egy jó kis dobos – Bob Di Meo – szépen kísért, sokszor seprőzött. Róla aztán soha nem hallottam, igaz Jeff Gardner.ről sem.
A rádiófelvételen hat track található, mivel 12-15 percesek, elképzelhető, hogy az egész koncert ennyi volt. Sorrendben egy negyedórás lendületes számmal indul a produkció, amelyet tenoron, majd reed trumpet-en ad elő Harris (feltehetően saját kompozíció), ahogyan az a nagy könyvben meg van írva: a tenor után zongora-, majd bőgőszóló, végül ismét a téma. A következő szám (ez már a tv-felvételen is szerepel és a „Monk’s Moment” címet viseli. Én ugyan ilyen szerzeményt nem ismerek (van Monk’s Dream és Monk’s Mood), de lehet ez egy Monk modorában megkomponált és játszott darab. Még ez is a szokott mederben zajlik. A meglepetés ez után jön, amikor Harris egy hat perces szaxofon szóló darabot játszik. Majd Jimmy Van Heusen híres balladája, az „It Could Happen to You” következik. Ebben Harris a szordínóval ellátott szaxofon-fúvókás trombitáját használja (világosan látható a profilból készített képeken) és meglehetősen jó trombitásnak bizonyul. A hangzásban érezhető némi bizonytalanság, fel nem fogható, hogy miért nem jó neki a szokásos mouthpiece. Ezt követi Tadd Dameron híres bop standardje a „Hot House”. (Mondanom sem kell, hogy a tv-felvételen a két címet sikerült felcserélni, na de nem mindegy ez a tv jeles szakértői számára?) Ebben a számban jön az igazi meglepetés: nem hiába szerepel Harris aktivitási területeinek felsorolásában a vocals kifejezés, tényleg meglepően széleskörű scatteléssel lepte meg a hallgatóságot. Azt kell mondjam, hogy Bobby McFerrin-t megközelítően mindent bedob: a hangszerek vokális utánzása (magas hangon trombita-, közép fekvésben tenorszax-, mélyen pedig vonós bőgő-imitáció), Leon Thomas-féle gurgulázó-jódlizó hangeffektusok, vokális párbeszéd a seprővel dolgozó dobossal, dallamtöredékek, idézetek más standardekből (pl. „What Is This Thing Called Love”) stb. Ebben a számban még nagy zongoraszóló és (igazi) vonós bőgőszóló is van. Ezután már csak a „Freedom Jazz Dance” volt hátra, hiszen Harris koncert e nélkül nem lehetett. Ebben aztán mindhárom szerepkörében megmutatkozik hősünk, tehát tenoron, reed trombitán és scat vokálban is, amit persze a zongoratrió játéka választ el egymástól. A scatteléskor viszont a zongorista olyan trükköt is bedobott, hogy felállva jobb kézzel játszott, ballal pedig a húrokat manipulálva különleges hangeffektusokat produkált.
Összességében emlékezetes koncert lehetett, sajnos a tv-felvételen is tapasztalhatóan a közönség nem értékelte igazán, hogy milyen jó produkciót láthatott. (A ráadás szám előtt, mintegy az addigi gyér tapsra utalva, Harris azt mondta: „Ha felismerik a következő számot, akkor tapsolhatnak”. Természetesen (?) senki sem tapsolt…) Igaz, hogy ehhez a mostoha akusztikai körülmények is hozzájárultak, hiszen egy kvartett nem egy sportcsarnokba való. Hogy maga a hangzásra egyébként is rendkívül kényes Harris is így gondolta, arra vall az a körülmény, ami a tv-felvételen is jól látszik, hogy amikor a „normál” tenor szólóit fújta, azt a kézi mikrofont, amit aztán a vokálnál használt, a szaxofonra erősítette valamilyen módon, hogy annak hangja megfelelően erősítve legyen.
Nos, ennyit tudtam olvasóim számára elmesélni erről a pesti koncertről, amelynek csak a technika segítségével lehettem tanúja.
A mellékelt két fotó közül az elsőn Eddie Harris az Atlantic periódus idején még a konvencionális hangszerével, a másodikon viszont két későbbiekben favorizált instrumentummal: az elektromos szaxofonnal és a reed trumpettel (utóbbinál jól látható a szaxofon fúvóka a trombitába applikálva).
