Világsztárok Magyarországon – Az Art Farmer Quintet a budapesti Vígszínházban, 1991. április 2-án
2013. szeptember 29., Márkus József
A Tavaszi Fesztivál márciusi eseményei után az 1991-es év további szenzációkkal kényeztette el a jazzmuzsika fővárosi híveit. Áprilistól a Vígszínház folytatta a nyugati jazz-sztárok csatasorba állítását.
Természetesen nemcsak a műfaj budapesti kedvelői örültek a kósza hírnek, amely a távolabb lakó jazzbarátok fantáziáját is megmozgatta. Jómagam – székesfehérvári lévén – a pesti eseményeknek mindig is örültem, hiszen vonattal már akkor is egy-másfél órán át tartott az út – akár oda, akár vissza. Igaz, visszafelé igyekeznie kellett, aki az utolsó járatot el akarta csípni… „Háttérrádiózás” alkalmával ütötte meg a fülemet az interjú, amelyben a „Víg” egyik főembere kijelentette, hogy a színházban áprilistól havonta egy-egy nemzetközi hírű jazz egyéniséget kívánnak felléptetni – saját együttesével vagy jeles hazai kísérő muzsikusokkal. Elsőnek Art Farmer-t, az akkoriban Bécsben élő, de amerikai illetőségű trombitás sztárt és Quintet-jét hívják meg.
Art Farmer magyarországi látogatásainak meglehetősen furcsa, fordulatos története van. Összesen ötször járt hazánkban. Érdekességnek tűnik például, hogy ebből az első négy alkalommal nem saját együttesével – tehát nem vezetőként –, hanem „egyszerű” zenekari tagként vagy vendégszólistaként tette tiszteletét. A szóban forgó vígszínházi fellépés volt az első alkalom, hogy saját, Bécsben alapított Quintet-jével tett eleget a meghívásnak. Tény, hogy Art régebben sem vezetett gyakran együttest, ha pedig igen, akkor sem hosszú ideig. A leghíresebb, és talán a leghosszabb ideig fennálló formációja a „Jazztet” volt, amely 1959–62 között működött. Ennek a vezetését is megosztotta a kiváló tenorszaxofonos Benny Golson-nal, aki nem mellesleg kimagasló komponista és hangszerelő is volt. (És ma is az!) Rajtuk kívül a Jazztet-ben Curtis Fuller harsonázott, McCoy Tyner zongorázott, Addison Farmer (Art ikertestvére) bőgőzött és Dave Bailey dobolt. Egyébként a műfajban, ha valaki nem vezetésre termett zenész, attól még igencsak kiemelkedő hangszeres talentum lehet. Gondoljunk akár a Dave Brubeck Quartet tagjára, az egykori altszaxofon-király Paul Desmond-ra; vagy az évtizedekig első számú vibrafonos Milt Jackson-ra, aki a Modern Jazz Quartet erőssége volt, miközben az együttest az ugyancsak kiemelkedő zongorista, John Lewis vezette. Farmer is szívesebben összpontosított saját stílusának, technikájának fejlesztésére, míg együttese kézben tartását, adminisztratív ügyeit inkább az arra rátermettebb társára bízta.
Visszatérve Farmer magyarországi fellépéseinek számbavételéhez, meg kell említenem, hogy a trombitás 1968-tól Bécsben lakott. Előtte már legalább ötször turnézott Európában, különböző felállásokban. Első útja 1953-ban Lionel Hampton nagyzenekarával történt. Ha a big banddel utazó trombitástársait felsorolom, az maga a jazztörténet: Benny Bailey, Quincy Jones, valamint a legendás Clifford Brown, aki három évvel később, 26 évesen, autóbalesetben meghalt. Farmer Bécsben az Osztrák Rádiónál kényelmes állást kapott: a Rádiózenekar első trombitása lett, és kezdetben csupán tíz napot kellett dolgoznia havonta. Ezenkívül meghívták a Kenny Clarke–Francy Boland Big Band trombitakórusába. A gyakran CBBB rövidítéssel említett nagyzenekart 1961-ben alapították a legkiválóbb európai jazzmuzsikusokból és az Egyesült Államokból Európába költözött zenészekből. Farmer tehát Bécsben az európai jazz-vérkeringés középpontjába került, lehetőség nyílt számára kiváló zenész partnerek között válogatni alkalmi együttesekhez, turnékhoz, fesztivál-fellépésekhez stb. Ausztriai letelepedésével elérhető közelségbe került a magyar műsorszervező irodák számára is.
Köztudott, hogy a jugoszláv „népi demokratikus” rendszer annak idején a kultúrpolitikában amerikabarátnak számított. Egyáltalán nem üldözték a jazzt. Farmer már 1968-ban átléphette a „vasfüggönyt”, és fellépett a Zágrábi RTV Big Band szólistájaként a június 6–8. között megrendezett Ljubljanai Nemzetközi Jazzfesztiválon. Ez aztán megismétlődött 1969 és 1970 nyarán is. Ez az eseménysor bátorító példa lehetett a magyar kultúrpolitikusoknak. Sőt, az 1970-es nyári ljubljanai eseményt is megelőzve már május 15-én megtörtént Székesfehérváron a 4. Alba Regia Interjazz Fesztiválon egy csoda: nem más, mint a Kenny Clarke–Francy Boland Big Band fellépése – Art Farmer mellett olyan nagyságokkal, mint Benny Bailey, Idreees Sulieman, Duško Gojković, Sahib Shihab, Johnny Griffin, Ronnie Scott, Tony Coe, Ake Persson, Jimmy Woode és a többiek. Ezen a napon Art Farmer csak egyike volt a jobbnál jobb sztároknak. Hallhattunk tőle egy vagy két szólót – mint ahogy a középső mikrofon elé léphetett Bailey, Gojković, Griffin, Scott, Coe és Persson is – ha jól emlékszem.
Art következő fellépését már fővárosunkban láthattuk-hallhattuk, mégpedig az Erkel Színházban, 1972. október 31-én. Erről az eseményről – nem is olyan régen – már szót ejtettem: James Moody Petőfi Csarnok-beli fellépése kapcsán. Ugyanis Moody is jelen volt azon az Erkel-beli koncerten. Pontosabban: koncerteken, mert délutáni és esti előadás is volt anno! Hogy nevesítsem: a híres orgonista, Jimmy Smith jutalomjátékáról volt szó. Az együttes neve: Jimmy Smith and Friends, vagyis az orgonista „és barátai”. A hammondos mellett fellépett két trombitás: Clark Terry és Art Farmer, két tenoros: Illinois Jacquet és James Moody, továbbá a gitáros Kenny Burrell és a dobos Roy Haynes. Remek koncert volt. Az azonos hangszeresek „párbeszédet” is játszottak egymással – a délutáni, és az esti koncerten is. Jómagam mindkettőt végignéztem, el sem hagytam a színháztermet. A nyolc évvel idősebb Terry ezúttal vidámabb, élénkebb volt Farmernál, Moody pedig a fuvoláját is gyakran megszólaltatta. Ennyi, amire most kapásból emlékszem.
A következő esemény 1974 őszén lett volna, a Nagykanizsai Jazzhétvége alkalmával. November 22-én vagy 23-án lépett volna fel a trombitás Kanizsán – a műsorlap szerint Pege Aladár együttesével. Előtte, 21-én pedig a Székesfehérvári Jazzklubba vártuk az amerikai művészt – a Rádió Jazzklubjával közösen rendezett fellépésre. Itt is, ott is elmaradt az előadás, ugyanis Farmer hazautazott Amerikába, elhunyt édesanyja temetésére. Mi, fehérvári jazzbarátok némi kárpótlást kaptunk: a horvát vibrafonos, Boško Petrović jött el a klubba Art helyett, Csík Gusztáv Triójával. Ez idő tájt még egyszer megtörtént egy hasonló esemény. Dátumáról csak annyit tudok, hogy a 70-es évek közepén történt. Ugyancsak a Rádió Jazzklubja rendezvényéről volt szó, de ezúttal klubunk Budapestre, valamelyik Bródy Sándor utcai stúdióba kapott meghívást. Jó páran felutaztunk, ugyanis ismét Art Farmer személyes megjelenéséről volt szó. A műsorban azonban kizárólag magyar együttesek léptek fel, hangfelvétellel egybekötve. A trombitás látogatása elmaradt.
1978. szeptember 15. a következő dátum. A Debreceni Jazzfesztivál keretében a Magyar Rádió Jazz Alkotóműhelye névvel nemzetközi összeállítású együttes játszott – ismét hangfelvétellel egybekötve. A zenészek: Art Farmer (trombita, szárnykürt), Szakcsi Lakatos Béla (zongora), Pege Aladár (bőgő), Czesław Bartkowski (dob). A felvétel egy részéből Pege Aladár egyik nagylemezére került néhány szám.
1981. május 27-én, Székesfehérváron a Vörösmarty Színházban, az Alba Regia Interjazz Fesztivál első napjának utolsó programja a Boško Petrović Big Band fellépése volt. Vendégszólisták voltak: Art Farmer (trombita, szárnykürt) és az olasz Gianni Basso (tenorszaxofon). A Big Band társvezetője Damir Dičić (gitár) volt, a hangszerelések jó részét is ő készítette. Az 1981-es eseményről – rovatunk egy korábbi cikkében – visszaemlékezést írtam. Közvetlenül a koncert után pár nappal pedig Sárközi Gábor írt a fellépésről, a Fejér Megyei Hírlapba. „A jazzfesztivál első napja – Ha nem lett volna Art Farmer…” című cikkének elején a következőt írta: „… a Videoton Interjazz Fesztivál első hangversenyén jószerint csak Art Farmer szólói jelentettek maradéktalan zenei örömöket…”
Szűk tíz évvel a fent említett fehérvári fesztiválfellépése után (1991. április 2-án) Art Farmer végre saját együttesével lépett fel Budapesten, a Vígszínház színpadán, ahol egy letisztult, véglegesen kiforrott stílusú művészt hallhattunk, aki méltó zenésztársakat talált magának.
Mielőtt a koncert részleteire térnék, megpróbálom röviden összefoglalni Farmer indulását, pályafutásának korábbi szakaszát. Arthur Stewart Farmer névvel 1928-ban született az Egyesült Államokban – az Iowa állambeli Council Bluffs városában. Felmenői, rokonai közül többen játszottak hangszeren vagy énekeltek kórusban, ami meghatározta pályaválasztását. Négyéves volt, amikor szülei elváltak, nem sokkal ezután acélmunkás édesapja meghalt egy üzemi balesetben. Volt egy ikertestvére, Addison Farmer, aki ugyancsak a zenészpályát választotta: nagybőgős lett. Art céltudatosabban rendezte életét, és hamarabb hírnevet szerzett pályáján, alkalomadtán segítette is testvérét; például az 1959-ben alakított Jazztet-be Addisont hívta meg bőgőzni. Testvére azonban pár év múlva, 1963-ban meghalt. A trombitás talán az említett tragikus események hatására lett szomorú alaptermészetű, kissé befelé forduló ember.
Végigjárta a jazzmuzsika stílusait, fordulópontjait: 1945-től a swing-zenével ismerkedett Horace Henderson, Jay McShann, majd Benny Carter zenekarában. Az ötvenes években, amikor Európában turnézott a Hampton-zenekarral, részint a swing-hatás folytatódott, ám ugyanakkor a fiatal kollégáktól modern inspirációkat is kapott. Amikor pedig New York-ban tartózkodott, a bebop stílus hatása érvényesült olyan zenésztársaktól, mint Horace Silver, Sonny Rollins, Gigi Gryce és nem utolsósorban Thelonious Monk. Az elvontabb, kísérleti jellegű irányzatokkal Teddy Charles, George Russell és Oliver Nelson zenedarabjai, hangszerelései által ismerkedett meg. Ezáltal látóköre és stílusa is gazdagodott, sokrétűbb lett. A cool, illetőleg a west coast irányzathoz sorolt Gerry Mulligan-nel történt 1958–59-es együttműködése további színekkel gazdagította életművét. A zongora nélküli felállás kellemesen áttetsző, kissé barokkos kamarazenei hatást eredményezett, ennek ellenére Art egy interjúban kijelentette: „Ha zongorakíséret nélkül játszom, az nekem olyan érzés, mintha meztelenül sétálnék a főutcán.” Nekem egy 1963-ban felvett nagylemezem van, amely a Mulligan-nel történt együttműködés későbbi felelevenítéséről tanúskodik. A felvételen egy harmadik fúvós, a ventilharsonás Bob Brookmeyer is közreműködik. A „Fekete Orfeusz” film népszerű slágere különösen kiemelkedik a hat szám közül; mindhárom fúvós szólója eszményien szép, de Farmeré még azok közül is kiemelkedik: nemcsak szép, de zeneileg ötletes is. Ezen a lemezen sem szerepel zongora, de legalább gitárkíséret helyettesíti; nem is akárki szolgáltatja azt: – Jim Hall, akinél jobbat nem is találhattak volna…
Egyébként a gitáros alkalmazásának ötlete Farmeré lehetett, hiszen 1962-ben (a Jazztet megszűnését követően) ő alakított Jim Hall-lal és a bőgős Steve Swallow-val egy triót, amellyel két nagyobb európai turnét bonyolítottak le. A trió 1964-ig működött, majd kibővült a dobos Pete La Roca belépésével. Ez a formáció az avantgárd jazz térhódítása ellenére melodikus, népszerű jazzt játszott. Ezzel összefüggésben lehet, hogy Art a hatvanas években egyre gyakrabban cseréli trombitáját a melegebb, teltebb hangzású szárnykürtre – stúdiókban és koncerteken egyaránt. 1966-ban rövid időre visszatér az Államokba, ahol a szaxofonos Jimmy Heath-szel együtt kisegyüttest alakít, miközben tanulmányozza John Coltrane újításait, és igyekszik saját hangszerére is alkalmazni azokat. Hangszereinek hangzásbeli tökéletesítése továbbra is foglalkoztatja. Saját ötletét – hogy a trombita és a szárnykürt előnyös tulajdonságait egy új hangszerben kellene egyesíteni – felveti egy hangszercég szakembereinek, akik megalkotják az új zeneeszközt, amely a trombita átütőerejét párosítja a szárnykürt lágy, érzéki hangzásával. Az új hangszer neve: flumpet. (Az angol „trumpet” és „flugelhorn” szavak egyesítésével keletkezett az új szó, melynek egyelőre nincs magyar megfelelője.) A mellékelt fényképen Art Farmer látható az új hangszerrel. A budapesti koncerten kizárólag ezt használta.
A történetben 1968-hoz, Art Farmer Ausztriába költözésének évéhez érkeztem; cikkemben ezt az időszakot már több helyen is érintetem. Mielőtt a budapesti koncertre rátérnék, Farmer életének utolsó szakaszát foglalnám össze. Farmer számára az idő múlásával egyre nagyobb terhet jelentett az Ausztriai Rádió Zenekaránál betöltött állás, mivel egyre kevesebb jazzt, és egyre több kommersz zenét kellett játszania. Egyébként is szívesebben indult hangveseny-körutakra, közeli és távoli országokba, ahonnan mind több meghívása érkezett. Ezért felmondta rádiós szerződését. 1982-ben az egykori Jazztet újra összeállt az Egyesült Államokban, ahová egyre gyakrabban utazott Benny Golson-nal együtt, ottani körútjaikon pedig számos régi zenészbarátjával újította meg a kapcsolatot. Így például a nyolcvanas években kvintettet alakított a szaxofonos Clifford Jordan-nel, és számos távoli országban turnéztak együtt. A kilencvenes években lakást vásárolt New Yorkban, így megosztotta tartózkodási helyét Ausztria és az USA között. New York-i klubokban léptek fel Jordan-nel, későbbiekben pedig Ran Blake-kel és Jerome Richardson-nal. Az évtized végén számos kitüntetést vehetett át életművéért Ausztriában és az Államokban is. 1994-ben nagyszabású hangversenyt rendeztek a tiszteletére a New York-i Alice Tully Hall-ban. Art Farmer 1999-ben távozott az élők sorából.
Art 1979-ben alakította meg európai együttesét, amellyel a budapesti Vígszínházban fellépett 1991-ben. Egyszerűen az Art Farmer Quintet nevet viselte. A bécsi Jazzland klubban léptek fel rendszeresen, a klubnak valóságos házi zenekara volt 1999-ig, Art haláláig. Rajta kívül a zongorista Fritz Pauer és a szaxofonos Harry Sokal számított alapító tagnak az együttesben. Pauer Bécsben született 1943-ban, és 2012-ben halt meg. Ausztria egyik vezető jazz-zongoristájának számított. Számos alkalommal lépett fel együtt Pege Aladárral, közös játékukról hangfelvételek is készültek a 70-es, 80-as évek fordulóján – köztük egy duófelvételeket tartalmazó nagylemez. Harry Sokal tenor- és szopránszaxofonos, 1954-ben született, szintén Bécsben. A Vienna Art Orchestra-nak is alapító tagja volt (1977–2010), sajnos a zenekar már nem működik. A bőgős Paulo Cardoso 1953-ban született São Paulo-ban (Brazília), jelenleg Münchenben lakik, az ottani Zeneművészeti Főiskola docense. Nem alapító tag, 1985 óta volt az Art Farmer Quintet tagja. Az utóbbi mondat vonatkozik Mario Gonzi-ra, a dobosra is, aki olaszos neve ellenére Mödlingben, Bécs egyik elővárosában született 1966-ban.
Az alábbi fényképen az Art Farmer Quintet látható a bécsi Jazzland klubban. A felvétel időpontja nem ismert, de az együttes tagjai azonosak az 1991-ben Budapesten fellépőkkel.
A budapesti Vígszínházban elhangzott koncert leírása:
A zenészek: Art Farmer (flumpet, együttesvezető), Harry Sokal (tenor- és szopránszaxofon), Fritz Pauer (zongora), Paulo Cardoso (nagybőgő), Mario Gonzi (dob).
Az előadott zeneszámok, sorrendben:
1.) Fairytale Countryside (Fritz Pauer). 5/4-es, középtempós téma, flumpet, szopránszaxofon, majd zongoraszóló (Horace Silver-es „beütésekkel”). A téma visszatérését együtt játssza a két fúvós.
2.) Third Avenue (Clifford Jordan). „Agresszív” zongora-bevezetés – hard-bop téma – tenor-, flumpet-, zongora-, majd nagyon jó bőgőszóló – dobszóló a zongoraakkordok segítségével – „tutti” témavisszatérés.
3.) The Summary (Art Farmer & Thad Jones). (A Louis Armstrong emlékére írt balettzenéből). A zongora bevezetője – gyönyörű balladatéma a flumpet előadásában – a téma utoló motívumát a tenorszaxofon veszi át "átlapolással", és így kezdődik a tenorszóló, ami ismét a téma motívumával fejeződik be – flumpetszóló – remek zongoraszóló – szabad témavisszatérés. (Megjegyzés: minden improvizáció balladatempóban kezdődik, majd a vége felé duplázás, sőt négyszerezéssel fejeződik be.)
4.) I’m Old Fashioned (Jerome Kern). Szép téma, szép improvizációk, a dob kivételével minden hangszer szólózik – a témavisszatérés előtt extrakórus (tuttiban).
5.) Concerto (részlet) (James Williams). Igen gyors a téma és a szólók is, a téma alatt Sokal tenoron, az impró szakaszában szopránon játszik. A szám vége felé, a dobszóló alatt a zongora és a bőgő többször is bejátssza a kíséretet, hogy a dobos követni tudja a periódusokat. A téma visszatérésében újra tenor + flumpet.
6.) The Day After (Tom McIntosh). Nagyon szép ballada, gyönyörű szólók minden dallamhangszer részéről.
– Szünet –
7.) Belo Horizonte (Fritz Pauer). Latinos téma (bossa-nova-szerű, de dinamikusabb) – jó szólók, a témavisszatérés előtt óriási bőgő-improvizáció!
8.) Santanas Flight (Harry Sokal). A zeneszámban a zongorista nem szerepelt. „Szuper-hard-bop” téma, kifejezetten dinamikus, és nagyon gyors tempójú szám, a zongora nem hiányzik, anélkül is tömör a hangzás. – Free jellegű dobszóló a vége felé.
9.) Summer Serenade (Benny Carter). Középtempójú, finom, dallamos szám, minden szóló a vége felé dinamikus fokozást alkalmaz. A zongoraszólóban játékos, „kattogó” motívumok. – A téma újra finoman, lecsendesedve tér vissza.
10.) Blue Wail (Kenny Drew). Gyors swing-blues, igen modern hangzású! A vége felé a bőgő és a dob „felelget” egymásnak, ami ritkaság! („tizenkettőzés”, majd négyezés.) Ez az egyetlen szám, amelyben a flumpet szordínóval szól!
Ráadás szám:
11.) What Am I Here for? (Duke Ellington). Szépen beállított, meghangszerelt, az eddigiekhez képest hagyományosabb jellegű, melodikus előadás.
