Világsztárok Magyarországon - Budapesti Tavaszi Fesztivál ’91 – Stéphane Grappelli a Petőfi Csarnokban, március 20-án
2013. szeptember 13., Márkus József
A rendszerváltás harmadik évében, 1991-ben – a jazzbarátok nagy örömére – folytatódott a jobbnál jobb jazz-sztárok vendégszereplése hazánkban. A Tavaszi Fesztivál március 20-i műsorában egymás után két világsztár is fellépett a Petőfi Csarnokban.
A Moody–Babos Workshop után a francia Stéphane Grappelli és Triója következett. Mint már említettem rovatunk előző cikkében, a két együttes műsora egyetlen közös koncertnek számított. 2 hete már beszámoltam a James Moody–Babos Gyula Nemzetközi Workshop szünet előtt elhangzott műsoráról; ezúttal a Petőfi Csarnok-beli második részre, a világhírű francia hegedűsnek és Triójának produkciójára emlékezem vissza.
Stéphane Grappelli már fellépésekor is a jazzmuzsika egyik utolsó élő legendája volt, és ma is annak számít, jóllehet mintegy másfél évtizede nincs már közöttünk. Két különlegessége: a műfajban ma sem gyakori hangszeren, a hegedűn lett vitathatatlan jazz-világsztár; és nem is az Egyesült Államokban, a műfaj hazájában született, hanem Európában. Hozzáteszem: pályafutásának nagyobb részében egyformán otthon volt mindkét kontinensen. Azok közé a nagy jazzmuzsikusok közé tartozik, akik egyetlen alkalommal, akkor is életük alkonyán látogattak hazánkba, akiket a műfaj szerelmesei évtizedekig, epekedve vártak, hogy végre részesei lehessenek a jelenlét élményének, és akiket többé már nem láthatunk-hallhatunk személyesen. Kik is voltak ezek? – Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Johnny Griffin, Maynard Ferguson, Count Basie, Oscar Peterson, Lionel Hampton, Dizzy Gillespie, Duke Ellington, Stan Kenton, a Modern Jazz Quartet, Elvin Jones, Jimmy Smith, Clark Terry, Cannonball és Nat Adderley, Stan Getz, Charles Mingus, Benny Goodman, Woody Herman, Art Pepper, Albert Mangelsdorff, Thad Jones, Barney Kessel, Michael Brecker, Dave Brubeck, Paul Motian, Joe Zawinul, Freddie Hubbard, Chet Baker, Miles Davis, Don Cherry, Michel Petrucciani, Betty Carter, Ray Brown, George Duke.
Körülnézve, a közönség soraiban nagyon sok fiatalt láttam, és ez örömmel töltött el. Úgy érzem, senki nem csalódott. Természetesen az idősebb korosztály is képviselve volt, és sok ismert magyar jazz-zenész arcát láttam. Ott volt hazánk Grappelli-je: elsőrangú jazz-hegedűsünk, Deseő Csaba is, akivel a koncert után társalogtam; alázattal, és elragadtatással szólt a legendás Mesterről.
Azoknak a jazzbarátoknak, akik csak egy kicsit is ismerik a műfaj történetét, Stéphane Grappelli nevét hallva önkéntelenül felvillan egy másik francia művész neve. A gitáros Django Reinhardt és ő… A két név összetartozik, ahogy művészi pályájuk is összefonódott mintegy két évtizeden át. Mégpedig attól kezdve, hogy közös kvintettet alapítottak, amely a Hot Club de France elnevezésű híres párizsi jazzklubnak házi zenekara volt 1934-től kezdve hosszú ideig. Megismerkedésük története: egy alkalommal számos zenész meghívást kapott egy szállodai rendezvényre, hogy ott szórakoztató zenét játsszanak együtt. Az egyik szünetben Django félrevonult, és elkezdett gitározgatni, Grappelli ezt meghallva nemsokára odasétált hegedűjével, és beszállt a játékba. Mindkettejüknek tetszett az összjáték, felfedezték, hogy nagyon hasonló a zenei ízlésük, és elhatározták: közös együttest alakítanak. Ebből a gondolatból alakult meg pár év múlva a „Quintette du Hot Club de France” – csupa húros hangszerből, dob nélkül. Attól kezdve nem csupán zenésztársak, hanem jó barátok is lettek. Pedig nagyon is különböző társadalmi háttérből „érkeztek”! Django – aki 1910-ben született – belga-cigány származású volt, természet adta zenei tehetséggel. A holland-belga-német-francia-svájci határvidéken éltek felmenői, akiket „szinti”-nek (vagy szintó-nak, francia nyelvterületeken pedig manouche-nak) is neveznek. Modern nomádoknak is mondhatnánk őket, akik karavánokban: lovak vagy később gépkocsik által vontatott lakókocsik hosszú sorában vándoroltak országról országra.
Stéphane Grappelli ellenben olasz értelmiségi család leszármazottja. Édesapja, Ernesto Grappelli az olasz nyelv tanára, műfordító és újságíró, aki francia leányt vett feleségül, és Párizsba költözött; fia már Franciaországban született 1908-ban. A kis Stéphane már négyévesen elveszíti édesanyját, nem sokkal ezután pedig édesapját hívják be a hadseregbe; ezért ő árvaházba kerül, és csak az első világháború befejeztével, miután apja hazajött, rendeződnek családi körülményei. Eleinte zongorát tanul, és csak 13 éves korában ismerkedik meg a hegedűvel. Zongoristaként némafilmekhez játszik mozikban, utcai zenészként pedig hegedül, és később már jól ismert zenekarokban is tevékenykedik. Miután a jazzt felfedezte magának, már szaxofonon és harmonikán is játszik. Elméleti tudását pedig a Párizsi Konzervatóriumban tökéletesíti 1924 és 1928 között.
Stéphane 1928-ban éppen az Ambassador együttesében játszott, amikor ugyanebben a szállodában vendégszerepelt az amerikai Paul Whiteman és zenekara. El volt ragadtatva a zenekarban fontos szerepet betöltő, szintén olasz származású hegedűs, Joe Venuti stílusától, vonókezelésétől, amikor az Armstrong-tól ismert „Dinah” témájára improvizált. Ez az élmény erősen meghatározta és a jazz felé irányította Grappelli játékstílusát.
Eközben Django Reinhardt a Párizs melletti lakókocsi-táborban megtanul hegedűn, bendzsón és gitáron játszani. A táborban (amely egyébként komédiásokat és zenészeket alkalmazó társulat lakóhelye) 1928-ban tűz üt ki, amelyben Django lakókocsija meggyullad, leég, ő maga pedig súlyos égési sérüléseket szenved. Szanatóriumban kezelik, ahonnan csak másfél év múlva távozhat. Bal kezének két ujja végleg megbénul, ezért – már a szanatóriumban – teljesen új játékmódot alakít ki. Fivérétől, Joseph-től kap egy új, hathúros gitárt, a továbbiakban a bendzsó helyett ez lesz a fő hangszere. A 30-as évek elején már sok amerikai jazzlemezhez hozzá lehetett jutni Párizsban. Egyszer egy ismerőse Django-nak megmutat egy Louis Armstrong-lemezfelvételt, ami olyan rendkívüli hatással van a gitárosra, hogy attól kezdve ahányszor „Satchmo” szóba kerül, Django hangoztatja: – Ő az én testvérem!
1931-32-ben a párizsi „Croix du Sud” (Dél keresztje) nevű klubban André Ekyan (altszaxofon) és Alain Romans (zongora) vezetésével játszott egy zenekar, amelynek Alix Combelle (tenorszaxofon), Stéphane Grappelli és Django Reinhardt is tagja volt többek közt. Az utóbbiak ketten itt találkoznak újra, és megint szóba kerül a közös kisegyüttes alakításának terve, ám ezt nem engedélyezik a zenekar vezetői. Az elképzelés csak 1934-ben válik valóra: Pierre Nourry, a Hot Club de France titkára felkéri Reinhardt-ot és Grappelli-t, alakítsák meg a klub házi zenekarát. Ez meg is történik, ami természetes, mint ahogy az is, hogy Django és Stéphane lesz a két „főnök”. További tagok: Roger Chaput és Joseph Reinhardt – Django testvére – a kísérő gitárosok, ők ketten gondoskodnak a dob helyettesítéséről és a harmóniai háttérről is, és végül Louis Vola a nagybőgős. A formáció neve: "Quintette du Hot Club de France".
Alkalmanként, ha szükség van rá, Pierre "Baro" Ferret, Django barátja helyettesíti Chaput-t, az egyik ritmusgitárost. Gyakori énekes szólistájuk Freddy Taylor és Jean Sablon, elvétve fúvós szólista vagy vendég harmonikás egészíti ki a kvintettet.
A történetet megszakítva a szóban forgó zenekarral kapcsolatos emléket idéznék fel. Egyik legelső jazzlemezem az a csehszlovák Supraphon cég által kiadott kislemez, amely – mint utóbb kiderült – az előbb említett együttes legelsőnek felvett négy zeneszámát tartalmazza. Az eredeti felvétel 1934-ben készült Párizsban. Jómagam 1965-66 körül vásároltam városomban, Székesfehérváron, a főutcai Keravill-boltban. A csoda az, hogy NÁLUNK ebben az időben még nem készítettek nyugati hanglemezekről licenc-másolatot. Először Lengyelországban, Kelet-Németországban és Csehszlovákiában szűnt meg a tilalom, ez idő tájt, de vidéken még sokáig nem lehetett kapni efféle kultúrcikket. Nagyon örültem a lemeznek, mert ekkoriban olvastam el Pernye András, majd Gonda János jazzt ismertető könyveit, amelyben sok dicsérő szó esett a két párizsi jazz-zenészről. Meghallgatva nem csalódtam: nagyon dallamosnak és egyúttal lendületesnek találtam mind a négy számot. A csupa húros hangszer hangzása különlegesnek, mégis kellemesnek hatott. A lemezborító két oldalának másolata itt látható, a cikkembe beillesztve.
A 30-as években egyre több amerikai jazzmuzsikus látogatott el Franciaországba, azon belül is főleg a fővárosba. Nemcsak jazzt játszottak, hanem a szórakozóhelyek kommerszebb műsoraiban is részt vettek. Ha lemezfelvételeket készítettek, azok általában értékesebb anyagot tartalmaztak. Többnyire nem együttesben, hanem szólistaként érkeztek a külföldiek, ezért általában francia zenészekből tevődött össze a kíséret. Sok ilyen lemezfelvétel maradt fenn, ezekből a teljes „Quintette” általában kimaradt, de a már szélesebb körökben ismert Django és Stéphane segítségére annál inkább szükség volt. Reinhardt ilyenkor ritkán szólózott, főleg kísért; Grappelli pedig a zongora mellé ült, és csak ritkán vette elő hegedűjét. Persze előfordult az ellenkezője is. Eddie South, a kiváló színes bőrű amerikai hegedűs a 20-as és a 30-as években is többször járt Európában; eleinte főleg a cigányzene és a magyar népzene érdekelte. Budapesten is járt, állítólag a Zeneakadémia hallgatója is volt egy darabig. Párizsban lemezre vették 1937-ben a „Lady Be Good”-ot vele és két hegedűs kollégájával. Grappelli volt az egyik, és a csodagyerekként induló, rövid életű Michel Warlop a másik. A ritmusszekciót Reinhardt (gitár) és az amerikai Wilson Myers (bőgő) alkotta. Ugyancsak 1935-37 körül készült sok felvétel a kor két leghíresebb szaxofonosával: Benny Carter-rel és Coleman Hawkins-szal, valamint két trombitással: Bill Coleman-nel és Rex Stewart-tal. Grappelliék e felvételek nagy részén is közreműködtek – hol csak kísérettel, hol szólókkal is. Hawkins nem kevesebb, mint hat évet töltött Európában egyfolytában. Igaz, Hollandiában volt az otthona, de néhányszor Párizsba is ellátogatott. A 30-as évek közepén Duke Ellington zenekarának híres sztár-énekesnője, Adelaide Hall is hosszabb időt töltött Európában. 1936-ban a párizsi Montmartre negyedben férjével, Bertram Hicks-szel együtt éjszakai klubot nyitott “La Grosse Pomme” névvel. A Django–Grappelli kvintett ennek a klubnak is egyik házi zenekara lett. Alkalomadtán ők kísérték az ünnepelt énekesnőt is a klub műsorában. A klub neve az ugyancsak a Hicks–Hall házaspár által még a 20-as években New Yorkban alapított, rövid életű „The Big Apple” nevű klubra emlékeztette a tulajdonosokat. (Mindkét név jelentése „nagy alma”, így nevezik tréfásan az Egyesült Államok legnagyobb városát.)
1939-ben Párizsból angliai turnéra utazott a kvintett. Alig telt el néhány hét, elkezdődött a második világháború. Felhangzott a légiriadót jelző sziréna, és Django azon nyomban csomagolni kezdett, és utazott is vissza, Párizsba. Családja otthon maradt, őket féltette. Ugyanis már akkor sem volt titok Hitler terve, hogy a vándor cigányokat táborokba gyűjtse, és végül megsemmisítse. A szerencse közrejátszott: Dietrich Schulz-Koehn, a híres német jazz-szakíró és lemezkiadó, akinek a „Doktor Jazz” nevet adták a műfaj kedvelői, éppen akkor a német légierő (Luftwaffe) főhadnagyaként állomásozott alegységével Párizs közelében. Mivel nagyon jól ismerte a Hot Club vezetőit, zenészeit, hiszen Európa-szerte levelezett a jazzklubokkal, szerkesztőségekkel stb., így amennyire lehetett, meg tudta védeni a zenészeket és a klub személyzetét. Mosolyt fakasztó tény, ami csak utólag derült ki: Charles Delaunay, a Hot Club akkori vezetője a francia ellenállási szervezet tagja volt… (Vagyis elvileg a megmentő személy ádáz ellenfele…)
Grappelli ezalatt a kvintett Londonban maradt tagjaival folytatta a fellépéseket, majd 1940-től többek közt a fiatal zongorista George Shearing-gel játszott együtt. A tehetséges vak zenészt ekkoriban kezdte a közönség és a szakma megismerni, megszeretni. Játékát nem sokáig élvezhették, mert 1947-ben új hazát választott: az Államokba távozott, és világhírre tett szert. Mintegy három évtized után találkozott újra a hegedűssel, ezúttal már Amerikában, ahol a Verve cég adta ki új, közös nagylemezüket 1976-ban.
Django a háborús években a hegedűs helyébe klarinétost szerződtetett együttesébe – Hubert Rostaing személyében –, és hagyományos ritmusszekciót alkalmazott gitáros társai helyett. A háború után Stéphane-ék csoportja is hazaérkezett, de előbb még Londonban Reinhardt-tal kiegészültek, aki aztán 1946 őszén Duke Ellington meghívására az Egyesült Államokba utazott. New Yorkban, és más városokban is bemutatkozott – a turné végén a Carnegie Hallban is felléphetett két alkalommal. Nagy közönségsikere volt, de ő maga csak szólóban és kis formációkban érezte jól magát. Ellington nagyzenekarába nem tudott igazán beilleszkedni. 1947 elején tért haza. Még néhány évig működött a Reinhardt–Grappelli Quintet – a „főnökök” mellett a kísérő szekció tagjai gyakran változtak, és fúvós hangszeres vagy énekes is kiegészítette néha az együttest. 1948-ban indultak újabb európai turnéra, 1949-ben Olaszországot járták be, ekkor olasz trió segítette ki a két szólistát. Rómában több nagylemezre való anyagot vettek fel. Egy licenc-válogatás készült ebből a kelet-német Amiga cégnél, a lemezből jómagam is vásároltam egyet az NDK kultúra boltjában. A kísérő zenészek: Gianni Safred (zongora), Carlo Pecori (bőgő) és Aurelio de Carolis (dob).
Django 1951-ben visszavonul egy Párizs melletti faluba (Samois-sur-Seine), képfestéssel próbálkozik, és a zenében is kísérletezik, a bebop-muzsikát kívánja beépíteni saját stílusába. Néha rá lehet venni, hogy fellépjen, de gyakran elfeledkezik ígéretéről, megbízhatatlan. 1953-ban agyvérzésben eltávozik. Barátja és kollégája 45 évvel túléli. Rossz esztendők jönnek Stéphane számára: zenésztársának halála mellett az is elszomorító, hogy az 50-es, 60-as években lanyhul az érdeklődés a muzsika iránt, amit Django-val együtt játszottak. A 70-es esztendőkben talál magára. A klasszikus hegedűjáték koronázatlan királyával, Yehudi Menuhin-nal jönnek össze egy lemezalbum erejéig, amit nagylemezek egész sorozata követ. Aztán 1973-ban két olyan angol gitárossal hozza össze a sors, akik a jazz- és a folk-muzsikához is jól értenek, és – Django-rajongók: Diz Disley és Denny Wright. (És Len Skeat a bőgős.) Fellépnek együtt a Cambridge Folk Festival-on, és hallatlan sikert aratnak – nem csak a koncerten, hanem a fellépésükről készült lemezzel is! Ettől kezdve a világ minden szegletén tárt karokkal várják. Állandó kísérői – talán a Hot Club nosztalgiája ez – általában gitárosok és bőgősök – dobos nélkül. De kivétel is akad: az 1975-ben kiadott „Parisian Thoroughfare” felvételén egy remek, modern mainstream stílusú trióval ismerkedik meg: Roland Hanna (zongora), a cseh származású George (Jiří) Mraz (bőgő) és Mel Lewis (dob). E lemezt hallgatva elhisszük, hogy Grappelli nem is játszott soha mást, csak modern swinget…
Ha vicces akarnék lenni, mondhatnám: könnyebb lenne azt felsorolni, Stéphane kikkel NEM készített lemezt (vagy kikkel NEM játszott)… Mégis vegyük a zongoristákat, akikkel KÉSZÍTETT lemezt: Michel Legrand, Michel Petrucciani, Claude Bolling, Martial Solal (ők voltak a franciák), George Shearing, Earl Hines, Oscar Peterson, McCoy Tyner stb. Vagy a gitárosokat: Bucky Pizzarelli, Barney Kessel, Baden Powell, Jan Akkerman, Philip Catherine, Martin Taylor és Toots Thielemans. (Bizony! Ő nem csak szájharmonikás!) Grappelli szívesen „örömködött” egyszerre akár két-három hegedűs kollégával együtt. Kik is voltak azok? – Eddie South, Stuff Smith, Michel Warlop, Svend Asmussen, Yehudi Menuhin stb. Vagy Vassar Clements, a bluegrass-hegedűs, akivel a közösen készült lemezük Grammy-díjas lett! Stéphane a nála 14 évvel idősebb (szintén olasz származású) Joe Venuti-t 1928-ban még irigykedve megcsodálta, amikor a Paul Whiteman-zenekarban szólózott. És ötven év elteltével (!) vele együtt is készített egy lemezt! Továbbá ne felejtsem Grappelli két francia tanítványát se, akikből szintén világsztárok lettek: Jean-Luc Ponty és Didier Lockwood!
Stéphane Grappelli élete végéig a pódiumon maradt! Még utolsó éveiben is dolgozott a hangversenytermekben vagy a stúdiókban. Például a Django Reinhardt-féle stílust ápoló hollandiai Rosenberg Trio-val a budapesti fellépés utáni években készített lemezt. A felvétel 1993-ban, a Mester 85. születésnapja alkalmából készült – a New York-i Carnegie Hall-ban. Ezekről a dolgokról így nyilatkozott egy alkalommal: – Visszavonulni? Nincs szó, ami fájdalmasabb lenne füleimnek. A zene az, ami éltet, ami nekem mindent megad. Ez a fiatalságom forrása!
A hírnévhez kapcsolódik, amit kiegészítésül mondanék; talán ez is egy árnyalatnyi adalék a francia jazzművész portréjához. Az internetes oldalakon barangolva egy magyar cigány (roma) weblapon kötöttem ki, ahol néhány cikk mindenféle stílusú zenékről szólt, vitatva a népszerűség és az érték összefüggését, és hasonló dolgokat. Az egyik cikkben aztán sor került a jazzmuzsikára, majd azon belül a Django-ék által fémjelzett manouche-zenére is. A cikk végkifejlete az volt, hogy Django és Stéphane romák voltak mindketten, és értékes zenét alkottak; ezt a példát kellene követniük a nálunk is fiatal roma zenészeknek, nem csak a gitárosoknak, hanem a hegedűsöknek is. Grappelli természetesen nem volt roma, ez talán jelen cikkemből is kitűnik. De nem ez a lényeg! Hanem az, hogy ennél nagyobb dicséretet „gádzsó” ember nem kaphat romáktól! Meghallgatták, elfogadták, magukénak, maguk közül valónak érzik! És nem is feltételezik az ellenkezőjét.
Stéphane Grappelli élete végén megkapta a francia Becsületrendet, és a Down Beat magazin szavazása által bekerült a Hall of Fame-be (a Dicsőség Csarnokába), halála esztendejében pedig Grammy-díjat kapott életművéért. "The Grandfather of Jazz Violinists" (a jazz-hegedűsök nagypapája) – ahogyan rajongói hívták – 1997. december 1-jén, Párizsban örökre lehunyta szemeit.
A Petőfi Csarnokban elhangzott koncert leírása – távirati stílusban:
A Trio összeállítása: Stéphane Grappelli (hegedű, zongora, együttes-vezető), Marc Fosset (gitár, ének, fütty), Jean-Philippe Viret (nagybőgő). Az előadott zeneszámok, sorrendben:
1.) I’m Coming Virginia (W. M. Cook, D. Heywood).
2.) All God’s Children Got Rhythm (B. Kaper / G. Kahn).
3.) Honeysuckle Rose (F. Waller / A. Razaf).
4.) Do You Know What It Means to Miss New Orleans? (L. Alter / E. DeLange). Közbeiktatott bőgőszólóval.
5.) Pick Yourself Up (J. Kern). Jó, az eddigieknél hosszabb gitárszólóval a közepén.
6.) Laura (D. Raksin). A bőgős virtuóz szólószáma. A hegedű és a gitár csak a legvégén szólal meg.
7.) I Get a Kick Out of You (C. Porter).
– Grappelli konferál, bemutatja a Triót. –
8.) – 9.) Nuages & Daphne (Mindkettő D. Reinhardt szezeménye). A két számot egyvelegként mutatják be, a londoni „Big Ben” toronyóra ismert motívuma köti össze a kettőt.
10.) La Chanson de Rue, azaz Street Song (Jean-Luc Ponty). A sok standard után ez az első újabb keletű szám.
11.) Chicago, Chicago (F. Fischer). A gitáros saját füttyével (és kíséretével) vezeti be a számot, majd a hegedűn következik a téma, utána az improvizációk sora és a téma visszatérése.
12.) Fascinating Rhythm (G. Gershwin). A hegedű- és a gitárszóló is remek!
13.) Them There Eyes (M. Pinkard). Óriási tempó, remek szólók.
14.) You Are the Sunshine of My Life (S. Wonder). Nagyon szép bőgőszóló valamint a hegedű és a bőgő pizzicato-párbeszéde is!
15.) ? ismert filmzene- vagy musical-téma. (Top Hat?). Nagyon ötletes fordulatok a gitárszólóban.
– Grappelli a zongorához ül, zongoraszólók –
16.) (Egyveleg vagy parafrázis?) a.) ?
b.) Satin Doll (D. Ellington, B. Strayhorn).
– Az utolsónak elhangzó szám – újra trióban: –
17.) Sweet Georgia Brown (M. Pinkard, B. Bernie). Igazi záró-számhoz illő előadás, remek bőgőszólóval.
– Záró epizód: –
Budapesti vendégszereplése alkalmából Stéphane Grappelli-t tiszteletbeli elnökségi taggá választotta a Magyar Jazz Társaság. Az erről szóló diplomát Pege Aladár nyújtotta át a hangverseny végén.
