Világsztárok Magyarországon - James Moody a Petőfi Csarnokban, március 20-án Budapesti Tavaszi Fesztivál ’91
2013. augusztus 31., Márkus József
A rendszerváltás harmadik évében, 1991-ben – a jazzbarátok nagy örömére – folytatódott a jobbnál jobb jazz-sztárok vendégszereplése hazánkban. Kezdődött a márciusi Tavaszi Fesztivállal a parádé, és júliusban a Debreceni Jazznapokkal zárult.
Hogy csak a legnagyobb neveket említsem meg, március 20-án a szaxofonos James Moody-t, Dizzy Gillespie hajdani kiváló partnerét ünnepelhettük a PECSA-ban, ugyanennek a koncertnek a második részében pedig a jazzhegedű legendás veteránja, a francia Stéphane Grappelli örvendeztette meg a swing-muzsika kedvelőit. A következő napon még nagyobb legenda, Miles Davis tette tiszteletét – Budapesten immár másodszor – a Sportcsarnokban. Áprilisban a Vígszínház vette át a jazzművészek házigazdájának feladatát: 2-án egy másik kimagasló amerikai trombitást fogadott, mégpedig a Bécsben élő Art Farmert; két héttel később pedig a jazz-szájharmonika koronázatlan királyát, a belga Toots Thielemans-t. Következett a Rádió által szerkesztett Interjazz ’91 elnevezésű koncertsorozat (május 16–19.), amelynek közreműködői közül csak a kiemelkedő amerikai sztárokat sorolom fel: a szaxofonos Eddie Harris (a hetvenes évek népszerű jazz témájának, a „Freedom Jazz Dance”-nek szerzője), továbbá az egyéni hangú zongorista Les McCann, valamint az annak idején feltűnt fiatal, tehetséges szaxofonos Rick Margitza. Június 24-én került sor az egyik legkiválóbb amerikai gitáros, Pat Metheny második budapesti koncertjére – ezúttal a Sportcsarnokban. A következő hónapban eljött a Debreceni Jazz Napok ideje, amelynek kiemelkedő eseménye volt az Elvin Jones Jazz Machine július 13-i hangversenye – a legendás szaxofonos fiának, Ravi Coltrane-nek közreműködésével. Ezzel le is zárult az 1991-es esztendő jazz-sztárokat felsorakoztató „parádéja” – amelyre cikkem elején utaltam. (Az év vége felé [október 25–26.] sor került ugyan még egy nemzetközi jazz-rendezvényre – a nagykanizsai Alpok–Adria Jazz Fesztiválra; ezen az eseményen azonban sajnos nem szerepelt igazi jazz-sztár. Talán a lengyel Krzysztof Scierański, valamint a finn Jukka Perko számított a két legkiemelkedőbb fellépőnek.)
A Tavaszi Fesztivál jazz programjának első két napját az Országos Rendező Iroda és a Magyar Rádió szervezte meg a városligeti Petőfi Csarnokban. Az első napon – mint a mellékelt szórólap-másolaton is látható – a műfajnak egy populárisabb ágát láthatta-hallhatta a megjelent közönség. Jómagam nem voltam ott az eseményen, ezért csak vázlatosan ismertetem azt. A szórólap szerint a koncert első részében az Egyesült Államok-beli „Ed Mann Perfect World” nevű együttes játszott, amelyről több információt nem tudok. A második részben fellépő OM Band a szórólap tanúsága szerint a Special EFX-hez hasonló felállású együttes volt, hiszen az öt zenész közül három (George Jinda, Gerald Veasley és Szakcsi Lakatos Béla) az 1990. december 11-én ugyanitt fellépő Special EFX-nek is tagja volt. Valószínűnek tartom, hogy az OM Band a Special EFX-hez hasonló ún. „smooth jazz” stílusú zenét játszott.
Másnap, március 20-án a műsor első részében a „James Moody–Babos Gyula Nemzetközi Workshop” lépett a Petőfi Csarnok színpadára. Az együttes összeállítása a következő volt: James Moody (szaxofonok, fuvola, ének), Babos Gyula (elektromos gitár), Egri János (bőgő), Jeff Boudreaux (dob). Hazai jazz-körökben jól ismert gitárosunk immár második alkalommal szervezett a Tavaszi Fesztivál alkalmából olyan műhelyegyüttest, amelyben nemzetközi sztár, illetőleg sztárok is szerepeltek. Majdnem pontosan egy évvel korábban a basszusgitáros Victor Bailey (az egykori Weather Report erőssége) és Terri Lyne Carrington, az amerikai jazzdobosok „királynője” voltak a workshop sztárvendégei; és az ütőhangszeres George Jinda-ról se feledkezzünk el, aki az amerikai Special EFX vezetőjeként szintén sztárnak számított.
Visszatérve az 1991-es Tavaszi Fesztiválhoz: ezúttal a bevezetőben már említett hírneves amerikai szaxofonos-fuvolista, James Moody igazi sztárként illeszkedett a zenekarba. Sőt központi helyet foglalt el abban – átvitt értelemben is, vagyis vezető szerepet játszott, ami természetes volt – nem csupán fölényes mesterségbeli tudása miatt, hanem hangszereinek nagy vivőerejéből adódóan is. Moody már legalább harmadik alkalommal szerepelt fővárosunkban. Elsőnek 1972-ben az Erkel Színházban láthattuk-hallhattuk – a „Jimmy Smith and Friends” nevű formációban. Érdemes felsorolni az együttes tagjait; ez esetben nem lett volna túlzás az „all stars” elnevezés! Moody és az orgonista mellett két trombitás: Art Farmer és Clark Terry, a tenoros Illinois Jacquet, a gitáros Kenny Burrell és a dobos Roy Haynes! Moody csodálatos szólókat játszott tenoron és fuvolán is. A következő alkalom, ha jól emlékszem, 1989-ben volt, ezúttal a Sportcsarnokban, a Marlboro Superband-del. Természetesen nagyzenekarban még a legkiválóbbak esetében is kevesebb alkalommal juthat szóhoz egy fúvós szólista…
Ismét visszatérve az 1991-es koncerthez: a Workshopban szerepelt még egy amerikai állampolgár: a dobos Jeff Boudreaux, egy tehetséges fiatal muzsikus, aki világsztárnak nem tekinthető, azonban elsőrangú zenepedagógus. Baton Rouge-ban, Louisiana állam fővárosában született 1959-ben – Jeffrey Lynn Boudreaux néven. Bátyjától tanult dobolni nyolc éves korában, 14 évesen pedig már édesapja zenekarában játszik, aki a 30-as évektől jól ismert klarinétos-szaxofonos és zenekarvezető Baton Rouge-ban és New Orleansban. Jeff később klasszikus ütőhangszert is tanul, iskolai zenekarokban játszik, majd 1977-ben New Orleans-ba költözik, ahol a Loyola Egyetemen kap további zenei képzést. A 80-as évek során a Tulane University zenész hallgatóit oktatja New Orleans-ban, ahol már a zenész társadalom ismert személyisége. 1990-től Európában folytatja pályafutását, Ausztriába költözik, Bécsben és Linzben magas szinten tanít zenét, és Európa-szerte mesterkurzusokat tart. A PECSA-beli koncert idején is Ausztriából érkezett Budapestre.
James Moody pályafutását is ismertetem. 1925. március 26-án született Georgia állam Savannah városában, de New Jersey államban nevelkedett. Count Basie zenekarának tenorosait (Buddy Tate, Don Byas stb.) hallgatva határozta el, hogy szaxofonos lesz. 1943-tól három évig a Hadsereg zenekarának tagja, majd 1946-tól két évre Dizzy Gillespie-hez szerződik. A későbbiekben is gyakran működnek együtt – kisegyüttesben, nagyzenekarban egyaránt. Bizonyára tőle tanulta a showman magatartást, elleste Dizzy groteszk éneklési stílusát. Moody már 1947-ben járt Párizsban, majd 1948-ban Gillespie-től távozva újra Európába utazik, ahonnan csak 1952-ben tér vissza. Szavaival élve „az amerikai rasszizmus által mélyen megsértve” távozott az öreg kontinensre.
Európában többek közt Tadd Dameron-nal játszik együtt, részt vesz az emlékezetes 1949-es Párizsi Jazzfesztiválon, és ugyanebben az évben elkészíti Svédországban az „I’m in the Mood for Love” című standard szám lemezfelvételét, amelyen az elhangzó szaxofonszólójával széles körű elismertséget szerez. Már Amerikában, Európai útja előtt elkezdi készíteni sikeres lemezfelvétel-sorozatát a Blue Note cégnél. Érdekes, hogy míg Gillespie zenekaraiban a tenorszaxofont alkalmazta, Európában főként altszaxofonon játszik. 1952-ben visszatér az Államokba, ahol többször alakít saját kisegyüttest, amelyek gyakran rhythm and blues-jellegű számokat is játszanak. Ekkoriban kerül a Prestige céghez, ahol további sikeres lemezeket készít. A fuvolát is mind gyakrabban használja; mindhárom hangszeren varázslatosan játszik, jól énekel, ráadásul hatásos, lebilincselő showman. (Megjegyzésem: a budapesti koncerten még szopránszaxofonon is játszott az egyik műsorszámban.)
Moody a ’60-as években igen aktív, ekkoriban az amerikai klubélet és a nemzetközi fesztiválélet jelentős alakjának számít. 1960-ban Japánban turnézik, ’62-ben Gene Ammons-szal és Sonny Stitt-tel, a két legendás tenorossal játszik együtt. 1964-től újra Gillespie-vel alakít – ezúttal kisegyüttest, amely mintegy tíz évig együtt marad: Kenny Barron a zongorista és Les Spann a gitáros. Dizzy-vel az 1968-as newporti és a berlini fesztiválon is együtt szerepelnek. Gillespie-hez még annak halála után is szeretet és tisztelet fűzi. Az ezredforduló táján rendszeresen közreműködött a „Dizzy Gillespie Alumni All-Stars Big Band”-ben, a 2000-es években pedig a Dizzy-tanítvány Jon Faddis-szel szerepelt gyakran együtt – többek közt 2007-ben a kölni WDR Big Band-del.
James Moody 2010. december 9-én San Diego-ban hunyt el. Halála után két hónappal posztumusz Grammy-díjat kapott – „A legjobb instrumentális album” címen, a „Moody 4B” című lemezéért.
A Petőfi Csarnokban hét előadási darab hangzott el a Workshop műsorában. A koncert leírása:
1.) Blues. Gitár-, tenor-, és dobszólóval.
2.) Body and Soul (J. W. Green). Tenorszóló, közbevetett gitárszólóval, a befejező részben a tenorszaxofon egy aránylag hosszú, szabad kadenciát is játszott.
3.) Summertime (G. Gershwin). Szopránszaxofonon hangzott el a triolás-rockos bevezető, a téma, majd improvizációk: szoprán – gitár – szoprán átvezetés és témavisszatérés.
4.) Moody’s Mood for Love (J. McHugh, J. Moody, E. Jefferson). Elejétől végig Moody „vokalizált” énekszólója – a ritmusszekció kíséretével. A zeneszám története: a kiinduló pont Jimmy McHugh (zeneszerző) és Dorothy Fields (szövegíró) 1935-ben alkotott slágere, az „I’m in the Mood for Love”, amely a 30-as, 40-es években volt divatos, ám a jazzmuzsikusok 20-30 évvel később is szívesen improvizáltak rá. James Moody európai turnéja során 1949-ben Svédországban, egy stúdióban lemezre vette az altszaxofonnal előadott számot. A Charlie Parker stílusában előadott altszaxofon-szóló nagy sikert aratott. Eddie Jefferson, a „vokalizálást” először alkalmazó amerikai jazzénekes megvette a lemezt, megtanulta a szaxofonszólót, és szöveget írt hozzá, így adta elő klubokban, nagy sikerrel. Persze egy hangszer-improvizációt sokkal nehezebb szöveggel elénekelni, mint hangszerrel lejátszani. King Pleasure, egy másik énekes eljárt a klubba, ahol Jefferson énekelt, és megtanulta a számot, majd 1954-ben egy stúdióban lemezre énekelte, és ő adta a számnak az új címet (Moody’s Mood for Love), hiszen az improvizáció vokalizálásával keletkezett dallam nem azonos az improvizáció alapjául szolgált sláger dallamával. A hanglemeznek olyan sikere lett, hogy az emberek többsége tévesen azt hitte, hogy a zeneszám Pleasure szerzeménye. Az igazi szerző, Jefferson megtanulta a dallamot, és a szöveget is ő írta hozzá, de mivel csak klubokban énekelte, lemezt nem készítettek vele, ezért az emberek nem is sejtették, hogy a darab az ő műve. Később maga Moody is megtanulta a saját szaxofonszólójának vokalizált változatát (sikere volt vele a Petőfi Csarnokban is), sőt Moody elvitte Jeffersont a turnéira, és együtt is előadták a számot.
5.) Pennies from Heaven (A. Johnston/J. Burke). Ének bevezetés és téma – tenorszóló – gitárszóló – ezután hosszú áramszünet következett, tehát az elektromos erősítés nem működött. Kis idő elteltével Moody, megunva a csendet, elkezdte játszani tenoron a születésnapi köszöntőt (Happy Birthday to You). Vagyis hat nappal megelőlegezve saját születésnapját (március 26.) „felköszöntötte” önmagát. (A tenorszaxofon természetesen erősítés nélkül is jól hangzott.) Ezután kis „nótacsokor” következett: a „Kék Duna Keringő” és a „Good Bait” – mindkettőnek csak a témája, a következő két számba már a dobos is beszállt, és improvizációk is elhangoztak („Out of Nowhere” és az „All the Things You Are”), az utóbbiban még szaxofon-dob négyezés is volt, amit az áramszünet vége szakított meg. Ezután a gitárszóló folytatódott, hiszen már működött az erősítő, végül az énektéma visszatérésével zárult a hosszúra nyúlt műsorszám.
6.) Wave (A. C. Jobim). Fuvola téma- és témavisszatérés által keretbe foglalt fuvola- és gitárszóló.
7.) I Got Rhythm (G. Gershwin). Dob bevezető improvizációja – altszaxofon és gitár együtt adja elő a témát – alt impró – gitár impró – újabb dobszóló – alt a dobbal együtt – „tutti” kollektív impró – tenor és gitár együtt: témavisszatérés. (Tehát Moody a műsorszámon belül cserélt hangszert: altszaxofont tenorszaxofonra).
A szám után ráadást nem adtak a zenészek, sietni kellett az áramszünetből eredő csúszás miatt. A Workshop búcsúbemutatkozása és rövid szünet után következett Stéphane Grappelli és triójának műsora.
