Világsztárok Magyarországon – A Special EFX a Petőfi Csarnokban 1990. december 11-én
2013. augusztus 24., Maloschik Róbert
Több magyar jazzrajongónak több szempontból is különleges volt újra hazai dobogón látni Jinda Györgyöt alias Pucit, aki az 1980-as években, már New Yorkban lett Sham.
Ti. közel negyedszázad után mondhatni diadalmasan tért vissza, és bátran állíthatom világsztárként zenélt újra itthon, ráadásul saját formációjával!
Persze, aki még az 1960-as évekből ismerte, kicsit meglepődhetett a drasztikus stílusváltáson…
Budapesten anno a jatvanas évek közepén a Nebuló együttessel, a Pege együttessel és Szabados György együttesével (!) robbant be a köztudatba, mint modern stílusú dobos. Aztán 1966-ban feleségével, Kállai Katalinnal (a kor talán leghíresebb magyar manökenjével) Párizsba utazott, ahol a Vogue címlap fotót készített a hölggyel. Oszt kint maradtak. Ha Sham elbeszéléseiből jól emlékszem, akkor talán 1977-ben mentek New Yorkba, ahol Jinda hosszú évek kemény kutató munkájával találta meg magának a nála 18 évvel fiatalabb amerikai-olasz gitáros-zeneszerző Chieli Minucci-t (1958), akivel 1983-ban megalakította az akkoriban egyre divatosabbá váló smooth jazz stílusban játszó Speciel EFX együttest. És az akkoriban indult GRP lemeztársság (Dave Grusin és Larry Rosen) szerződtette őket, s 1984-ben már meg is jelent első LP-jük a „Special EFX”. Onnantól kezdve évente jöttek az újabb Special EFX lemezek (Modern Manners 1985, Slice of Life – 1986, Mystique – 1987, Double Feature – 1988, Confidential – 1989, Just like Magic – 1990).
Az 1985-ös "Modern Manners" volt az első olyan albumuk, ahol egy Szakcsi kompozíció is szerepelt (Buttermilk Falls – Aludttej zuhatag…). Igaz, Jinda minden Szakcsi szerzeménynél társszerzőként lett feltüntetve…
És az 1990-es „Just like Magic” volt az első, amikor Szakcsit is magukkal vitték az amerikai turnéra, majd az európai fellépések csattanójaként Budapesten a Special EFX először (és egyben utoljára is…) felléphetett. Akkoriban már a hetedik albumuknál tartottak, s összesen több mint kétmillió LP fogyott belőlük csak Amerikában. Azon kívül a Down Beat közönség szavazásán (Reader’s Poll) a combo kategóriában kétszer is az élen végeztek és öt éven keresztül minden évben az első öt (Top 5) között szerepeltek! Jártak Dél-Amerikában és Japánban is tehát abszolút világsztárnak számítottak azokban az években.
Ehhez képest Márkus József nem talált sem előzetes, sem utózatos írást!
Azt sem értem egyébként közel negyed évszázad távlatából, miért pont a városligeti Petőfi Csarnokban vitték ezt a koncertet. Ugyan totál teltház volt, de szerintem az Erkel Színházat is meg lehetett volna tölteni ezzel a populáris zenével. Persze csak is akkor, ha jobban kommunikálták volna!
Az együttesben tehát az akkor 50 éves (nem nézett ki 35-nél többnek…) Jinda György, akarom mondani George Jinda (dzsordzs dzsindá!) különböző egzotikus ütőhangszereken játszott, Chieli Minucci (kieli minuccsi) gitározott, Szakcsi (1943 – Budapest) szintetizátorozott, és egy afro-amerikai ritmusszekció tette alájuk az alapot: Gerald Veasley (dzseráld vízli) (1955 – Philadelphia) basszusgitározott és Lionel Cordew (lájonel korgyú) (New York) dobolt.
Közel két órás koncertet játszottak szünet nélkül, ami akkoriban még kissé szokatlan volt a magyar közönségnek.
A hangverseny elején négy témát adtak elő a „Just like Magic”-ről. Mind a négy Chieli Minucci szerzeménye volt: „Ballerina”, „Jazz Lambada”, „One Day” és „Pastoral”. (Nekem akkor meglepő volt, hogy miközben Jinda kitörő örömmel hangjában mondta a közönségnek, hogy végre együtt játszhat Budapesten is Szakcsival, egyetlen Szakcsi témát sem játszottak az új lemezről. Pedig három Béla szerzemény is szerepelt a lemezen: a „Lovely Michelle”, az „On-Screen Romance” és a „Looking for Seventh Heaven”. Máig rejtély számomra, hogy erre miért volt szükség?)
Annál is inkább furcsállom még ma is ezt a műsor politikát, hisz (miután az előző lemezükről, a „Confidentional”-ről eljátszották a „Nature Boy”-t és a „Sabariah”-t) a koncert második felében volt egy olyan hat és fél perc, mikor hárman lwvonultak a színpadról és Szakcsi akusztikus zongorán, Chieli Minucci pedig akusztikus gitáron „rittyentett” egy duó imprót a lelkesült közönségnek.
Aztán amikor másfél óra után Jinda meghatódottan elbúcsúzott a közönségtől, azok szűnni nem akaró tapsukkal visszacsalogatta mind az öt zenészt a színpadra.
Első ráadásként „Slice of Life” című lemezükről a „Timeless Mood”-ot, majd mindenki lement a színpadról. Hosszú taps és füttyögés után először Lionel Cordew jött vissza és egy hétperces (!) dobszólót játszott. Ekkor bejött mellé Gerald Veasley és két perc alatt olyant slap-elt, hogy a közönség hallójáratai „elsültek”. A maradék öt percben (miután Szakcsi, Minucci és Jinda is visszajött) aztán az is kiderült, hogy ez csak az est folyamán elhangzó egyetlen Szakcsi számnak (Formal Invitation – Hivatalos meghívó levél)) az előjátéka volt.
Ez történt tehát 1990. december 11-én a PeCsában. The rest is history – mondaná a műveletlen skót.
