Világsztárok Magyarországon – Debreceni Jazz Napok 1990 - Élményeim a Csík–Pedersen Duóval, a Philip Catherine Trio-val és főleg a Charles Lloyd Quartet-tel kapcsolatban
2013. június 01., Márkus József
A Debreceni Jazz Napok sorszámában gyakran bizonytalankodtam, mivel az újságok tájékoztatása nem volt mindig egyértelmű. A JAZZPRESS magazin legutolsó számában megjelent cikk alcíméből végre megtudtam, hogy az 1990-es rendezvény volt a 19-edik.
Turi Gábor fent említett írása – amelynek másolata jelen cikkem illusztrációjaként olvasható – a folyóirat 1990-es évi legutolsó számában jelent volna meg… Tudom, hogy meghökkentő a fogalmazásom, de maga a történet is furcsa. A rendszerváltás évében vagyunk, az addigi pártállami cenzúra megszűnt, és lényegében a lapalapítást már semmi sem akadályozta, ha az anyagi fedezet megvolt rá. De hogy azért ne legyen annyira egyszerű a dolog, az illetékesek egyelőre csak évi két számot engedélyeztek; holott a szerkesztőség – Gonda Jánossal az élén – négy számot tervezett az 1990-es esztendőre. Mindig akad kiskapu: a gordiuszi csomót úgy vágták ketté, hogy az évi két számhoz egy-egy különszámot terveztek (amelyeket persze külön-külön engedélyeztetni kellett) – és az év végéig el is készült mind a négy kiadás: sorrendben az 1990/1-es szám, az 1990/1-es különszám, az 1990/2-es szám, végül az 1990/2-es különszám. És ekkor egy nem várt fordulat hirtelen mindent meghiúsított. A magazin kiadója, a „Hungaropop Kft. – Hungaropop Safari Club” tulajdonosa – se szó, se beszéd – vagyonával együtt egy távoli adóparadicsomba távozott. Röviden szólva meglógott. Ott sorakoztak a nyomda folyosóján szép rendben a kinyomtatott példányok oszlopai, amelyeket be kellett zúzni, hiszen ha nincs kiadó, akkor újság sincs. Mert jog szerint, ami nincs kiadva, az nem létezik…
Néhány lappéldány azonban valahogy megúszta a megsemmisítést. Az éppen akkoriban (november 10-én) megalakult Magyar Jazz Szövetség tagjai talán kaptak a megsemmisítésre ítélt példányokból egy-egy darabot. Köztük jómagam is. Mert ha nem így történt volna, akkor Turi Gábor cikkének másolatát nem olvashatnák itt kedves olvasóim…
Fazekas Csaba május 12-i cikkéhez kiegészítésül a fesztivál szombati napjáról kívánok bővebben írni – különös tekintettel a Charles Lloyd Quartet fellépésére, mivel úgy vélem, ezúttal Lloyd volt a debreceni esemény legnagyobb sztárja. A fesztivál egyébként négynapos volt, július 19 és 22 között zajlott le, csütörtöktől vasárnapig. Utoljára három évvel korábban, Chet Baker fellépése idején látogattam az alföldi fesztiválvárosba. Feleségemmel elhatároztuk, hogy 20-án, a fesztivál pénteki napján Debrecenbe utazunk, hogy láthassuk-hallhassuk Lloydot és együttesét, és az aznapi műsor érdekesebb részét – köztük a Philip Catherine Trio-t, és másnap továbbutazunk – alföldi rokonainkat meglátogatni.
Charles Lloyd mint jazz-zenész nálam a kedvencek listáján is előkelő helyen áll. Ehhez vissza kell mennem a múltba. Miután 1965-ben sorkatonai szolgálatom véget ért, és visszakerültem városomba, a modern jazz egyre jobban érdekelt. A könyvesboltokban megvásároltam Pernye András, majd Gonda János jazzkönyvét, majd a neves zenészek felvételeit kezdtem keresni, amelyeket ezek a könyvek említettek. Természetesen leginkább az amerikai művészek érdekeltek, ám azok felvételeit igen nehéz volt beszerezni. Akkoriban magyar lemezeken még nem adtak ki licenc-jazzfelvételeket. Létezett azonban Budapesten a lengyel, a csehszlovák és az NDK-kultúra boltja, ahol egyre több ilyen hanghordozót lehetett beszerezni. Egyik kedvencem lett a csehszlovák boltban megvásárolt Charles Lloyd-nagylemez, amelynek már a borítója is nagyon vonzó volt, és a zenei anyagában azt élveztem, hogy az egyszerre modern és szórakoztató, valamint változatos, ami vonatkozik az egyes kompozíciók karaktereinek különbözőségére is. Keith Jarrett, az akkoriban üstökösként feltűnt fiatal zongorista játéka például a „Sorcery”-ben a free-vel kacérkodott, a két részből (Sunrise és Sunset) álló „Forest Flower” (a lemez címadó dala) pedig a hosszúsága ellenére sem volt unalmas. A „Sunset” rész finomsága és játékossága, Lloyd szaxofonjának szinte fuvolaszerű hangja is elbűvölt. A címadó számot egyébként később bevettük a saját zenekarom repertoárjába is. Egy másik lemezen a Prágai Jazzfesztiválon készült „Island Blues” című darab tetszett, amelyben Jarrett a változatosság kedvéért szopránszaxofonon egészítette ki Lloyd játékát.
Mindezeket azért idéztem fel, hogy elmondjam: két évtized elteltével nem csalódtam a zseniális tenorszaxofonos-fuvolásban. Stílusában azonos maradt önmagával. Sőt talán még kifinomultabb, csillogóbb lett játéka. Sok új számot játszott, de a régebbieket sem feledte. Első ráadás-száma a már említett „Forest Flower” volt – a közönség nagy örömére. Elhangzott a fuvolára írt „Sombrero Sam” című latinos száma is, amelyet ugyancsak játszottam a saját zenekarommal. (Ezt egyébként hanglemezről nem Lloyd-tól, hanem a szintén fuvolista Szimeon Styerevtől ismertem meg annak idején.)
A Lloyd-kvartettről szólva feltétlenül pontosítanom kell az együttes felállását. Az eredeti, amit Fazekas Csaba írt le legutóbbi cikkében, (Charles Lloyd – tenorszaxofon, Bobo Stenson – zongora, Palle Danielsson – bőgő, Jon Christensen – dob), az a fesztivál műsorfüzetéből származik. És ugyanez volt a debreceni szereplés előtti utolsó lemezük, a „Fish Out of Water” (1989) felállása is. A felsorolt zenészek közül valóban ott volt Debrecenben is Lloyd és Stenson. Danielsson helyén Anders Jormin bőgőzött. A dobos kiléte egyelőre vitás. Christensen nem lehetett, mert tipikus fekete-amerikairól van szó (azaz négerről). A fellépés időpontjához közeli években Ralph Peterson (1991), illetőleg Billy Hart (1993-tól) szerepelt a felvett hanglemezeken, mint dobos. Főszerkesztőnk, Maloschik Róbert szerint Billy Hart neve a valószínű, Szigeti Péter Peterson-t és Hart-ot egyaránt elutasítja – korabeli videófelvétel(ek) megtekintése alapján. Úgy tűnik tehát, hogy a dobos személyének kiderítése egyelőre még várat magára.
A belga Philip Catherine Trio (Philip Catherine – gitár, Hein van Geyn – bőgő, Dre Pallemaerts – dob) ugyancsak a Városi Sportcsarnokban lépett fel – közvetlenül Lloyd-ék előtt. Élvezetes, virtuóz műsoruk a bebopra és a Django Reinhardt által fémjelzett francia-belga-cigány jazzstílusra épült.
Másnap került sorra a Csik–Pedersen Duó (Csík Gusztáv – zongora, Niels-Henning Ørsted Pedersen – bőgő) esti műsora a Bartók teremben. 1981-ben, vagyis kilenc évvel korábban Székesfehérváron lépett fel (nyilvánosan talán először) ugyanez a remek duó. A debreceni koncertet a helyszínen nem láthattam, mert már reggel elutaztunk. A későbbiek során azonban a rádió részleteket adott a műsorból. A fehérvárival összevetve – amennyiben a kilenc év távlatából megállapítható, színvonalban semmi lényeges különbség nem volt a két produkció között.
