Világsztárok Magyarországon. Reklámzenekar – sztárzenészekkel: Gene Harris és a Marlboro Superband 1989. október elsején a Budapest Sportcsarnokban
2013. április 06., Márkus József
„A csapatmunkában nem mindig a jó szólisták a legfontosabbak.” – írja cikkében Horváth Gábor. Én azonban hozzáteszem: de egyáltalán nem árt, ha azok is akadnak a csapatban!
A rendszerváltás évének vége felé örömhírben részesülhettek az amerikai nagyzenekari jazz hazai kedvelői, köztük jómagam is. Arról értesültünk, hogy – a dohányzásellenes törvényeket kijátszva – az ismert dohányipari céget ilyen furfangos módon népszerűsítő Marlboro Superband – világ körüli útján Budapesten is fellép. Az október első napján lezajló hangversenyre a BS-ben került sor. (Annak idején Budapest Sportcsarnok volt a neve.) A helyválasztás, mint kiderült, nem volt éppen sikeres: alig pár ezer főnyi közönség nézte végig az eseményt az óriási arénában. Az érdektelenség okát az itt, másolatban mellékelt két újságcikk is boncolgatja. Bennem felvetődött többek között az a gondolat is, hogy a közelgő, 6 hét múltán esedékes Miles Davis-fellépés híre jóformán elhomályosított minden más eseményt, ami zenei élményként kínálkozott volna annak idején. Talán a kispénzű fiatalok, a diákok, egyetemisták kényszerű válaszút elé kerültek, és természetesen Miles „csábítása” volt az erősebb: többségük az utóbbi koncertjét választotta.
Ezúttal – immár szokásos módon – csupán a kétrészes jazzest vázlatos leírására szorítkozom, valamint a zenekarvezető Gene Harris munkásságáról emlékezem meg röviden. Hiszen bőséges dokumentumanyagot mellékelek cikkemhez. Beharangozó cikk-ként a székesfehérvári Sz. E. (Szentkuti Edit) írásának másolatát adom közre a Fejér Megyei Hírlapból. A hangversenyről beszámoló és azt elemző cikkekből kettőt is mellékelek; egyik a Zeneművészek Szövetsége által kiadott „JAZZ” magazin 1989/3. számából az „Élvezettel és alázattal” címet kapta. Szerzője, egy Pest megyei kisváros köztiszteletben álló személyisége, lelkes jazzbarát, dr. Illanicz György, aki sajnos nagyon kevés alkalommal vállalkozott nagyobb cikk írására a JAZZ újság hasábjain. A másik hasonló jellegű írás Horváth Gábor tollából a „Megérték a fabatkát” mókás című cikk, amelynek csak a dátuma ismert: október 18. Ez az egyetlen dokumentum, amely nem az archívumomból származik, hanem rovatkollégám, dr. Sümeghy László volt szíves eljuttatni a szerkesztőségbe, és sajnos, az újság neve nem szerepel a másolaton. A cikkszerző (Horváth G.) nevéből következtetve valószínűleg a Magyar Nemzet-ből származik a cikk. Mindkét utóbb említett írás alapos, és gondolatébresztő.
Más jellegű dokumentumokat is mellékeltem jelen cikkemhez. Például (mintegy „relikviaként”) a belépőjegyem másolatát, az eseményt alaposan ismertető, gyárilag, előre kettőbe hajtott (ami ritkaság) szórólapot, továbbá egy annak idején ceruzával általam „leskiccelt” vázlatot a Superband felállásáról – felülnézetben. A másolatot utólag olvashatóbbá tettem, néhány helyen kijavítottam, továbbá jelmagyarázattal láttam el, ami a hangszerek angol nevéből eredő egyezményes rövidítésére vonatkozik. A szórólap másolatát is úgymond „meghamisítottam”, természetesen jóhiszeműen: például a harsonás Eddie Bert nevét átjavítottam, a téves „Best” alakból. Továbbá: Frank Wess hangszerei valóban a tenorszaxofon és a fuvola általában, de az emlékezetes estén nagyon megfigyeltem: ezúttal a tuttikban is és szólóban is altszaxofonon (és természetesen fuvolán is) játszott. Szívből tisztelem dr. Illanicz György urat, de cikkében téved abban, hogy a BS-ben Wess tenoron játszott. Még egy lényeges „kegyes hamisításom” a szórólapon: kiegészítésképpen beírtam az est „előzenekaraként” fellépő Benkó Dixieland Band szólista vendégeit a szórólap jobb sarkába: Harry Edison és Berki Tamás nevét.
Gene Harris, a zenekar karmestere és egyúttal zongoristája 1933-ban született a Michigan állambeli Benton Harbor-ben, és 2000-ben halt meg. Autodidakta zenész, tehát rendszeres zenei képzést nem kapott. Kiemelkedő muzsikus zongoristaként és zenekarvezetőként is, mégsem sorolják a sztárok közé. Kísérő zongoristaként, kisegyüttes- és zenekarvezetőként viszont egészen kiváló. Zongorajátéka melodikus, mégis a modern stílusokhoz sorolható. A jazzlexikonok megállapítása: „Meleg hangú zongorista, akinek a stílusa: blues-zal és gospellel átitatott soul-jazz.”
1951–54 között a Hadsereg zenekarában játszott. Hosszú ideig (1956–70) működött a Three Sounds nevű triója, amelyben Andy Simpkins bőgőzött és Bill Dowdy dobolt. A trióval fennállása alatt mintegy harminc nagylemezt készített – kétharmadát a híres Blue Note kiadónál. Többek között a következő kiemelkedő művészekkel játszott együtt, illetőleg készített lemezeket: Lou Donaldson, Nat Adderley, Anita O’Day, Frank Wess, Scott Hamilton, Benny Carter. A ’80-as években kezd nagyobb mértékben érdeklődni a nagyzenekari játék felé. Megalakítja az „All-Star Big Band”-et, 1981–82 között pedig a „Philip Morris Superband”-et vezeti. Később a Ray Brown Trio zongoristája. Tulajdonképpen erre építi az évtized végétől a Marlboro Superband-et.
A zenekar összeállítása a Budapest Sportcsarnokban: Trombitakórus: Johnny Coles (trombita és szárnykürt), Joe Mosello, Michael Philip Mossman, Harry „Sweets” Edison (trombiták). Harsonakórus: Eddie Bert, Urbie Green, James Morrison (harsonák), Paul Faulise (basszusharsona). Szaxofonkórus: James Moody (tenorszaxofon és fuvola), Jerry Dodgion (altszaxofon és fuvola), Frank Wess (altszaxofon és fuvola), Ralph Moore (tenorszaxofon), Gary Smulyan (baritonszaxofon). Ritmusszekció: Gene Harris (zongora, zenekarvezető), Herb Ellis (gitár), Ray Brown (bőgő), Jeff Hamilton (dob, ütők). Énekes szólista: Ernie Andrews.
Mint már említettem, a koncert első részében a budapesti Benkó Dixieland Band közel egyórás „hangulatkeltő” műsort adott, amelyben közreműködött énekszólistaként Berki Tamás. A műsor részleteire nem térek ki, kivétel a ráadás szám, amelyben Benkóék a Superbandtől „kölcsönvették” vendégszólistának a trombitás Harry „Sweets” Edison-t. A „Take the A Train” (Billy Strayhorn kompozíciója) hangzott el, amelyet a közönség nagy tetszésnyilvánítással fogadott.
Itt említem meg, hogy dr. Illanicz György cikkében a fénykép – amely a Benkó-műsor fent említett utolsó perceiből Harry Edison trombitaszólóját ábrázolja – túl nagy méretű, és mivel nem lehetett a cikk másolatába beilleszteni, külön fényképként mellékelem jelen cikkemhez.
A műsor második részében következett a Marlboro Superband műsora, amelyben a ráadással együtt tizennyolc kompozíció hangzott el. A számokat a karmester konferálta – sok tréfával, szellemeskedéssel. A szöveg sajnos nem mindig volt jól érthető. Itt mondok köszönetet főszerkesztőnknek, Maloschik Róbertnek, hogy segített a műsor utólagos „rekonstruálásában”, valamint a zenekar első harsonása (Eddie Bert) pontos nevének felderítésében is.
Tehát a zenekar teljes műsora:
1. „Captain” Bill (Ray Brown). A kompozíció Count Basie tiszteletére íródott. „Bill kapitánynak” magát Basie-t nevezték. A darabban James Moody lendületes tenorszólóját hallhattuk, amit a téma visszatérése előtt zongoraszóló vágott ketté.
2. „Creme de Menthe” (Erroll Garner). Szép ballada.
3. „I Wish I Knew” (Harry Warren-Mack Gordon) Harry Edison trombitaszólójára épülő kompozíció. Formás dinamikai ív vonul végig a számon.
4. „Surrey with the Fringe on Top” (Richard Rodgers-Oscar Hammerstein). Gyors tempójú darab, amelyben Ralph Moore (tenor) és James Morrison (harsona) remek szólóját, valamint zongoraszólót is hallhattunk.
5. „In the Wee Small Hours of the Morning” (David Mann-Bob Hilliard). Visszafogott darab – zongora- és bőgőszólóval.
6. „Swingin’ the Blues” (Count Basie-Eddie Durham). Vérbeli swing-darab, Urbie Green és James Morrison szólójával. A két pozanos a vége felé „beszélget” is egymással – hangszereik segítségével…
7. „I Loves You Porgy” (George Gershwin-DuBose Heyward-Ira Gershwin). Ballada, Ray Brown vonós bőgőbevezetőjével.
8. „Ol' Man River” (Jerome Kern-Oscar Hammerstein). Harris tréfából „All the Band River”-nek konferálta be a számot. Szólók: James Moody (tenorszaxofon), Michael Mossman (trombita), Gary Smulyan (baritonszaxofon).
(Ezután két szám következett a „Ray Brown Trio”, vagyis a gitár nélküli ritmusszekció előadásában:)
9. „Buhaina, Buhaina” (Ray Brown). A cím Art Blakey-re utal, ugyanis a kiváló dobos mohamedán neve: „Abdullah Ibn Buhaina”.
10. „Summertime” (George Gershwin-DuBose Heyward-Ira Gershwin).
11. „I Told You I Love You, Now Get Out” (Lou Carter-Herb Ellis-Johnny Frigo). Herb Ellis gitárszólós száma. Szellemes hangszerelés, amelyben az egész big band, valamint a gitár van egymással szembeállítva. (Kvázi egy gitárverseny.)
12. Sergio Mendes: „Like a Lover” (Sergio Mendes). Finom darab. Urbie Green szólózik harsonán, amelynek a kíséretében három fuvola párhuzamos szólama uralkodik.
13. „All Riled Up” (Frank Wess) „nagytempós” szám.
(A következő három darab Ernie Andrews énekes produkciója:)
14. „Love Is Here to Stay” (George Gershwin-Ira Gershwin)
15. „The End of a Beautiful Friendship” (Donald Kahn-Jules Styne)
16. „I'm Just a Lucky So-and-So” (Duke Ellington-Mack David)
17. „Things Ain't What They Used to Be” (Mercer Ellington). Ellington fiának ismert blues-kompozíciója. A szólók sorrendje: Jerry Dodgion (altszaxofon), Eddie Bert (harsona), végül Gene Harris (zongora).
(Ráadás-darab, közben a zenekar tagjainak bemutatása:)
18. „Battle Royal” (Duke Ellington). A három fuvola egymással „beszélgetve” mutatja be a témát, utána az improvizációk sorrendje: Jerry Dodgion (fuvola), James Moody (tenorszaxofon), Ralph Moore (tenorszaxofon), Johnny Coles (szárnykürt), Gary Smulyan (baritonszaxofon), Frank Wess (altszaxofon). A darab hatásos (fortissimo) kódában végződik, amelyben Joe Mosello fújja az igen magas, „sipító” hangokat.
