A Jon Faddis Quartet Budapesten, a Marczibányi Téri Művelődési Központban, 1989. június 10-én
2013. március 10., Márkus József
Életemben mindössze kétszer voltam a Marczibányi téren jazzt hallgatni, és mindkét alkalommal egy-egy világsztárt fogtam ki. 1974. augusztus 19-én a leghíresebb magyar jazzmuzsikust, Szabó Gábort, 15 év múlva pedig a trombitás Jon Faddist.
A nagy gitárművészt annak idején a fiatal, tehetséges magyar muzsikusokból álló Interbrass zenekar kísérte ’74-ben. 1989-ben a színes bőrű Faddis saját együttesével lépett fel, ugyancsak fiatal zenészekkel. Egy fehér bőrű hölgy zongorázott: Renee Rosnes, akinek a neve annyira új volt számomra, hogy a bekonferálás alapján nem is tudtam pontosan leírni a nevét. Phil Bowler, aki Wynton Marsalis korai lemezeiről volt ismerős, elektromos bőgőn játszott. Végül a dobos Lewis Nash pár évvel később került az amerikai jazzélet első-második vonalába, mint elismert kísérő játékos.
Érdekes, hogy mindkét alkalommal – tehát Szabó Gábor első hazatérésekor, valamint az amerikai trombitás látogatásakor is – szinte titokban rendezték meg a koncertet. Faddis-ék fellépéséről nem is találtam újsághírt az archívumomban. Néhány ismerősöm járt fel Budapestre a jazztanszakra, talán azok értesítettek az eseményről. A beszkennelt anyagot, amit illusztrációként mellékelek cikkemhez, aznap osztogatták az előcsarnokban. Igaz, mindkét említett esemény valójában jazzklub-rendezvény volt, így nem volt kezükben olyan propaganda-lehetőség, mint pl. az Országos Rendező Irodának, vagy a Rádiónak, Televíziónak. Szabó Gábor fellépése idején az Interbrass-nak működött klubja a Marczibányiban, a Faddis-együttes látogatásakor pedig „Szakcsi-klub” névvel a Magyar Jazz Quartet játszott itt minden pénteken – mint azt olvashattuk az egyik szórólapon. (Az amerikai zenekar felléptekor Szakcsiék nem szerepeltek a műsorban – ki tudja, miért. Így ezúttal nem látom értelmét, hogy a Szakcsi-klub szórólapját is közreadjam.) A műsorfüzet külső borítója igen elegáns; az Amerikai Nagykövetség készítette, vagy forgalmazta. „Az Egyesült Államok Kulturális Bemutatója” – olvashatjuk a borítón (The Cultural Presentation of the United States Of America). A belső oldalak – amelyek nagy része Jon Faddis pályafutását ismerteti – már nem annyira profi minőségűek. Sem külalakra, sem a magyarra fordítás minőségére vonatkozóan. (Valószínűleg a kapkodás, az időzavar következményeként.) A három belső oldalt egybemontírozva adom közre.
Számomra kapóra jött az írás a prospektusban, így nem kell külön ismertetnem a trombitaművész életrajzát. Talán annyival ki kell egészítenem, hogy Faddis 1953-ban született a kaliforniai Oakland-ben.
Röviden ismertetem az előadott számokat. A zenekar saját kompozícióinak a címét sajnos nem tudtam pontosan lejegyezni.
1. „The Eye of Hurricane” (Herbie Hancock). Bonyolult metrumú téma, az improvizációk moll-blues harmóniasorra épültek.
2. „Sambana” (J. Faddis). Melodikus-latinos téma. A dobos végig seprűvel kísért, söt a saját szólóját is seprűvel játszotta.
3. „West End Blues” (King Oliver, Louis Armstrong). A műsorszámra még visszatérek.
4. (Cím?) Donald Brown kompozíciója. Hard-bop téma és improvizációk, elképesztően virtuóz, „tekerős” trombitaszólóval. Faddis az improvizációjába beépítette Dvořák Humoreszkjének egy részletét.
5. „’Round About Midnight” (Thelonious Monk). Gyönyörű balladajáték az egész együttes részéről.
6. (Cím?) Faddis saját kompozíciója. Igen változatos szám: hosszú free bevezetés után gyors latinos alapon téma és improvizációk. A bőgőszólóban újabb free elemek, üveghangok stb., szaggatott zongoraimpró, majd virtuóz trombitaszóló. Vége felé változatos dobszóló, amely a témavisszatérés előtt egészen lehalkul, és kézdobolásba megy át.
7. „Dizzy Athmosphere” (D. Gillespie). Igen gyors tempójú szólók: szordinált trombita, dob (seprűvel), zongora.
8. (ráadás) „Moanin’” (Bobby Timmons). Igazi hard-bop téma és szólók.
El kell mondanom, hogy Faddis különféle mókás ötletekkel színesítette a műsort. Az első darab elhangzása után pl. megszólalt: – Bemutatom együttesem tagjait… (hatásszünet:) … egymásnak. És persze erre kezet nyújtott a dobos a bőgősnek stb. Egy másik alkalommal: – I am Maurice André! – és elkezdett franciául konferálni. Egy harmadik alkalommal pedig Michael Jackson énekhangját utánozta.
Befejezésül pár szót Faddis stílusáról. A mellékelt életrajz is utal rá, hogy évekig, sőt talán évtizedekig is Dizzy Gillespie bűvöletében élt és játszott. A kritikusok „post-bop”-nak, vagyis utó-, avagy kései bebop-nak határozzák meg a stílusát. Kétségtelen, hogy ez a kiindulási alapja, de ezen a koncerten már érződtek játékán az egyéni színek, árnyalatok. Virtuozitása tagadhatatlan, de a kifejezés mélységével nemesítve, finomítva. Louis Armstrong híres szólóját az 1928-as „West End Blues” lemezfelvételéről nagyon sokan próbálták már utánozni, de mindeddig megközelíteni sem tudták. Jon Faddis – modern trombitás létére megtanulta, és olyan mély átéléssel játssza, hogy az szinte hihetetlen! Pár évvel ezelőtt a francia Mezzo tévécsatornán egy fesztivál felvételét néztem-hallgattam. „Trumpet Summit” címmel négy vagy öt trombitással játszott együtt, ritmusszekció kíséretében. Ebben a műsorban talán még meggyőzőbben játszotta Faddis az említett „West End Blues” szólót.
