Világsztárok Magyarországon – Kubai Kulturális Napok Magyarországon, avagy: Járt-e Gonzalo a Kossuth utcában???
2013. február 23., Márkus József
1989, a rendszerváltás éve, annak is a kellős közepén vagyunk. És ekkor felső kultúrkörünkből egy észkombájn eszébe jut: képző- és előadóművészeket kellene meghívni nyugat legbalosabb országából, ahol még Gorbacsovval sem rokonszenveznek!
A keleti, szovjet mintájú szocializmus nyugati, előretolt bástyájában bizony, Fidel még ereje teljében volt – makacsul marxista rendszerével együtt… Köztudott, hogy Kubában hagyományosan magas színvonalú volt a zene- és a táncművészet; a balett is – akár a Szovjetunióban. Művelőit meg is kellett fizetni az egyébként szegény országban, másként a színvonalat nehéz lett volna fenntartani. Mégis gondot okozott főleg a hagyományos kubai zenét, valamint a jazzt játszó művészeket az ország határain belül tartani. Az észak-amerikaiak tárt karokkal fogadták a zenészeket a karibi térségből, hiszen bármennyire is csordultig volt az USA jobbnál jobb muzsikusokkal, a közép-amerikaiak – főként az ütőhangszeresek – valahogy mindig jobbak, és kicsit másak is voltak. De ez kétirányú volt (és ma is az): Kubában szívesen tanulták a jazz stílusát a jenkiktől, amazok pedig az afro-kubán zenét (és életérzést) sajátították el délről érkezett kollégáiktól.
Mindezzel az eszmefuttatással arra kívántam rávilágítani, micsoda dilemmába, esetleg talán lelki válságba is kerülhet az a kubai táncos vagy zenész – főleg jazz-zenész, aki éppen állami kiküldetés folytán kerül hazájától, családjától távoli tájakra, Észak-Amerikába, sőt talán éppen Közép-Európába! Választhat egyrészről a könnyebb megélhetés, a művészi tapasztalatszerzés, megmérettetés, másrészről pedig az otthoni, megszokott környezet és életritmus, a család, barátok társasága között. Számunkra ma már természetes a szabad közlekedés, munkavállalás a szomszédos országok között; és ha az anyagiak engedik, távoli országokat is felkereshetünk. Az sem jár büntetéssel, ha a körülmények úgy alakulnak, hogy a tervezettnél tovább maradunk távol hazánktól. A rendszerváltás előtt a helyzet a kubaihoz volt hasonló, és éppen a tengerentúli kulturális küldöttség látogatása idején következett be nálunk a „karanténba zártság” felszámolása – a rendszerváltás egyik kedvező következményeként. Ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor az 1989-es „Kubai Kulturális Napok”-ra érkező küldöttség programját kutattam korabeli újságcikkek és más dokumentumok között.
A programsorozat nyolc napon át tartott, május 2–9 között. A fővárosban mindössze hét eseményből tevődött össze az egész műsor; vidéken hét városban (Debrecen, Győr, Komárom, Pécs, Székesfehérvár, Tatabánya, Veszprém) és egy községben (Sásd) zajlottak le az események. Természetesen minket elsősorban a zenei, azon belül főleg jazzesemények érdekelnek, ám a teljesség kedvéért felsorolom az alkotóművészeti eseményeket is: festő- és iparművészeti, valamint fotóművészeti kiállítás, továbbá kubai könyvek bemutatója. Itt említem meg az „Illegalitásban” című kubai film levetítését – díszelőadás keretében. Az eddig felsoroltak mindegyike Budapesten került sorra. Míg a fővárosban mindössze három zenei, illetőleg táncesemény zajlott le, addig vidéken kizárólag ilyen jellegű előadások kerültek sorra – összesen tizenkét alkalommal. Csak vázlatosan, nevek nélkül: zongoraest, jazzkoncertek, gitárest, koncertestek, ária- és dalest, „Kubai gálakoncert”, valamint balett-estek. Minden bizonnyal ez utóbbiak voltak a legszínvonalasabb, egyúttal a legnagyobb érdeklődést keltő események, ezért név szerint is megemlítem: a Kubai Nemzeti Balett gálaestjeiről van szó, amelyre nem kevesebb, mint öt alkalommal is sor került – mégpedig sorrendben Budapesten, Debrecenben, Pécsen, Székesfehérváron és végül Győrben.
Hogy végre rátérjek a jazzre, ezt a műfajt a Kulturális Napokon az akkoriban 26 éves zongorista, Gonzalo Rubalcaba képviselte – Proyecto nevű együttesével. A fiatal zongoraművész rövid életrajzára még visszatérek, egyelőre a műsorfüzetben leírt esetet említem meg, miszerint Dizzy Gillespie jelentette ki az 1986-os Havannai Jazzfesztivál alkalmával, ahol Gonzalo-val együtt lépett fel: „Ez a legnagyobb zenész azok közül, akiket az utóbbi tíz évben hallottam.” A műsorfüzet alapján Rubalcaba-nak a Proyecto együttessel négy fellépése volt – illetőleg lett volna. (Sorrendben: Tatabányán, Székesfehérváron, Veszprémben, végül pedig a fővárosban – a Budai Vigadóban.) A Fejér Megyei Hírlap tanúsága szerint azonban az együttes május 3-i fehérvári fellépése (a Vörösmarty Színház kamaratermének számító Pelikán teremben) elmaradt. A fellépés napján közzétett közlemény másolata a cikkemhez mellékelt illusztrációk között olvasható – mégpedig azzal a kiegészítéssel, hogy „A megváltott jegyek visszaválthatók vagy érvényesíthetők a Kubai Nemzeti Balett gálaműsorára, amely május 7-én 19 órakor lesz a Vörösmarty Színházban.”
Ez utóbbi kiegészítést azért tartottam fontosnak, mert amikor elolvastam, valósággal megkönnyebbültem, mert előtte attól tartottam, hogy valami botrány miatt esetleg az egész „kulturális napok” rendezvényt „lefújták”. A balett-gálaműsort 7-én valóban megtartották, hiszen másnap egy rövid beszámoló jelent meg az estről a Hírlap hasábjain (ami ugyancsak olvasható az illusztrációk között. Mindenesetre huszonnégy év után már igen nehéz lenne kinyomozni, hogy mi történt Gonzalo-val és a Proyecto-val. Remélem, azért a többi városokban (vagy egy részükben) felléptek! Nincs kizárva a betegség sem, de a „lelépés” sem elképzelhetetlen, amire bevezetőmben már céloztam. És itt térek vissza a cikkem címében feltett kérdéshez: „Járt-e Gonzalo a Kossuth utcában?”, amely Herczeg Ferenc „Kék róka” című színművében feltett ominózus kérdésnek (Járt-e Cecil a Török utcában?) alkalmi változata. Hogy érthető legyen: a Pelikán terem, amelyben Gonzalo-ék együttese fellépett volna, a székesfehérvári Kossuth utcában található. (Mellékesen: a Pelikán elnevezés nem a nagy étvágyú, halevő madárra utal, hanem az épületben egykor működő Pelikán-vendéglőre, amelyről az egész házat elnevezték, és mellesleg, ahol az egyik legrégibb magyar nyelvű színtársulat működött, amelynek egy ideig Petőfi Sándor is tagja volt.
Végül pár szót Gonzalo Rubalcaba-ról. Zenész családban született Havannában 1963-ban. Nyolcéves korában kezdi a zongoratanulást, és az ezt követő tizenkét esztendőben a főváros környéki lokálokban játszik. 1983-tól Franciaországban és Észak-Afrikában turnézik a híres kubai Orquesta Aragon együttessel, két év múlva pedig megalakítja saját zenekarát, a „Grupo Proyecto”-t. Ugyanebben az évben fedezi fel Dizzy Gillespie az emlékezetes Havannai Jazzfesztiválon. 1986-ban ugyancsak a Havannai Fesztiválon Charlie Haden és Paul Motian által alkotott ritmusszekcióval lép fel – nagy sikerrel. Ezt követően Haden magával viszi többek közt a Montreali és a Montreux-i fesztiválokra. 1990-ben és ’91-ben egy-egy nagylemezt készít a híres Blue Note cégnél („Live at Montreux” és „The Blessing”). 1993-ban mutatkozik be először az Egyesült Államok-beli hallgatóságnak a Lincoln Centerben. Hamarosan emigrál Kubából, és 1996-ban telepedik le az Egyesült Államokban, ahol Floridában lakik. Kedvelt kiadója a Blue Note, de más cégeknél is készít lemezeket. A Blue Note-nál készült „Inner Voyage” című CD-jével Grammy-díjat nyer.
