Világsztárok Magyarországon – Dizzy Gillespie 1989. március 23-án a Zeneakadémián
2013. január 26., Maloschik Róbert
A be-bop stílus egyik szülőatyja, Dizzy Gillespie életében mindössze háromszor lépett fel Magyarországon, akkor is furcsa körülmények között… De előbb olvassák el a Jazz című periodikában (hű, de jazzszakíró vagyok…) megjelent Friedrich Károly cikket!
Nos, akkor most jöjjenek az én emlékeim. Amikor a Budapesti Tavaszi Fesztivált 1981 elindították, a komolyzenei jártassággal rendelkező szervezőbizottság K.I.-t kérte fel jazzreferensnek. Sőt, egy ideig ő maga volt a jazzkoncertek MC-je is. (Konferanszié, you know!) Így aztán Benkó Sándor (self proclaimed king of Hungarian dixieland) őt kereste meg, hogy hozzon világsztár szólistákat nekik ezekre a koncertekre. Így minden évben minimum egy dixie, de többnyire swing muzsikus (főleg Count Basie egykori szólamvezetői) jött el hozzánk/hozzájuk. Aztán 1987 tavaszán egyszer csak átestek a ló túlsó oldalára… Nem mást hívtak meg a Benkó Dixieland Band-hez, mint a modern jazztrombitázás egyik koronázó hercegét, Freddie Hubbard-ot. (Ne feledjük: Miles Davis még élt, és az 1980-as évek elején Wynton Marsalis meghaladta Freddie-t!) Már ekkor gyanakodni kezdtem, valami baj lehet az Imre-Sanyi páros egójával… Aztán a pesti jazzverebek 1988 késő őszén azt kezdték csiripelni, hogy 1989 márciusában Dizzy Gillespie (1917-1993) lesz a BDB sztárvendége. Ekkor már hátast dobtam…
Aztán végül nem lett semmi a dologból, mert Dizzy bátyó (aki 1970-ben, majd 1971-ben is fellépett az Erkel Színházban a Giants of Jazz formációval!) nem volt hajlandó dixiezni, így inkább becsatlakozott a rejtélyes módon Budapestre került kanadai fuvolista, Moe Koffman (1928-2001) zenekarához (Ed Bickert (1932-) – gitár, Bernie Senensky (1944-) – zongora, Kieran Over – bőgő, Barry Elms (1952-) – dob). Biztos, ami biztos, hozta magával Clifton Andersont (1957-) is, aki egyébként Sonny Rollins harsonás unokaöccse.
Na ennyit az „előjétékról”… S mivel Dizzy és Clifton csak a szünet utáni második részben csatlakozott Moe Koffman-ékhoz, így csak arról írok most. A Magyar Rádió ezt a koncertet felvehette, így most memória frissítőül meghallgattam a koncert második részét. Nos, Moe Koffman büszkén jelentett be, hogy Gillespie-vel játszhatnak és a közönség közel 1 percig „vastapsolt”, amíg Dizzy bevonult a színpad közepére és hosszú hatásszünet után elkezdett égnek irányuló trombitáján játszani az egyedül rá jellemző „hörcsög pofával”. Az első számban, Cole Porter „My Heart Belongs to Daddy”-jében csak Gillespie és a kanadai ritmusszekció „domborított”. Utána Dizzy a nagy tapsot így köszönte meg: „Danke schön!”. Majd még bohóckodott pár percig, a közönség minden poénon hálásan nevetett. Aztán jött Dizzy énekével és jellegzetes trombitálásával Don Redman örökzöldje a „Gee Baby, Ain’t I Good to You”. Ezután Dizzy Gillespie saját kompozíciója, a „Tanga” következett. Majd jött az „Autumn Leaves” Joseph Cosma-tól. A híres Gillespie be-bop témához, a „Night in Tunesia”-hoz behívta a színpadra Moe Koffman-t, aki ezúttal altszaxofonon játszott, és a harsonás Clifton Anderson-t is. És ugyanebben a Septet formációban játszották a ráadást is, amelyben Gillespie egyik halandzsa be-bop scat-je (Ooh-Bop-Ooh-Bum) is elhangzott.
Maradjunk annyiban, fantasztikusan jó hangulatú és színvonalú koncert volt. A kanadaiak is felnőttek az amerikaiakhoz. Nekem különösen a gitáros Ed Bickert tetszett közülük.
