Világsztárok Magyarországon – Keith Jarrett szóló (1989. március 20. – klasszikus és jazz – március 22.)
2013. január 19., Dr. Sümeghy László
Székesfehérvár és Budapest, 1972. június 3. és 1989 március második fele. Térben és időben így következett egymás után Keith Jarrett első és második (+harmadik) magyarországi fellépése, amihez a felállás okán a trió és szóló jellemzőket lehet hozzátenni.
Az 1972. évi első fellépésekor a művész még a nagy áttörése előtti időszakában volt, igaz, ahhoz már nagyon közel. Az 1945-ben született Jarrett (magyar roma vér is csörgedezik ereiben!) hatvanas évek közepén induló pályafutásából két szakaszt feltétlenül ki kell emelni a székesfehérvári koncert előtti időkből. Az egyik ilyen Miles Davis zenekarában történő részvétele, amely kapcsán a következő mondható el: talán Jarrett az egyetlen a Davis zenekaraiban játszott zenészek közül, akiknek későbbi pályafutásában, zenéjében nem érződik Miles Davis hatása. A másik szakasz pedig a Charles Lloyd Quartet-hez köthető, amely viszont kulcsperiódus Jarrett későbbi művészetének kibontakoztatásához. Ajánlom mindenkinek a Quartet „Forest Flower” címen kiadott koncertfelvételének meghallgatását, enélkül Jarrett későbbi pályája, játéka nem igazán érthető meg. A nagy áttörés az 1975. évi "The Köln Concert" szólózongora lemezhez köthető, ami egyértelműen a műfaj No. 1-jai közé repítette. Az elkövetkező kb. 10 év volt Jarrett fénykora, ezen időszakban lépésről-lépésre felmutatta művészi sokszínűségének minden szegmensét. Ezután a következő - és máig is tartó - évtizedek már nem az újításról, a meglepetésről szólnak, hanem a "tökéletes" újra és újra történő interpretálásáról. Jarrett művészi sokszínűségére, többé-kevésbé időrendben, a következők sorolhatók fel: amerikai quartetje és időnként triója (Dewey Redman, Charlie Haden, Paul Motian), szóló zongora, európai quartetje (Jan Garbarek, Palle Danielsson, Jon Christensen), a standard feldolgozások triója (Gary Peacock, Jack DeJohnette), klasszikus zene. Ezek közül a Redman és Garbarek féle együttműködés abbamaradt (az amerikai quartetjének három közreműködője közül már csak Haden van életben), de a többi vonulat máig részét képezi Jarrett fellépéseinek, lemezeinek.
Az 1989 márciusi Budapesti Tavaszi Fesztiválon mindjárt két koncert is jutott a Zeneakadémia közönségének: előbb egy klasszikus zenei programot felvonultató fellépés, majd egy jazzkoncert. Az elsőn nem voltam jelen, de Horváth Gábor újságcikke részletesen beszámol erről is.
Egyébként ez egy jó év volt a Tavaszi Fesztiválok sorában a jazzkedvelők számára, hiszen Jarrett mellett Dizzy Gillespie is itt volt.
Először néhány személyes emlék a koncertről. Be kell vallanom, hogy lógtam, nem volt jegyem, hiszen azok az óriási érdeklődés, és a Zeneakadémia limitált befogadóképessége miatt pillanatokon belül elfogytak. Egyik barátom szerzett valahogy egy diákjegyet a karzatra, ezzel indultunk ketten a koncertre. A bejutás - minden előzetes félelmünk ellenére - végül nagyon könnyen ment, ugyanis ajtónyitáskor akkora tömeg rontott be a karzatra, hogy a jegyellenőrzés megvalósítása egyszerűen lehetetlen volt. Annyian voltunk, hogy nemcsak a lépcsőn álltak, ültek, hanem a székeken is két-három rétegben ültek (vagy inkább szorongtak) az emberek egymás ölében. Nekem egy japán lány jutott, de ezt csak a szünetben realizáltam, a koncert után pedig azt, hogy valaki korábban egy rágógumit felejtett a székemen, ami örök nyomokat hagyott a nadrágomon.
Egy másik emlékem a koncerteken történő fényképezési tilalommal kapcsolatos. Ezt akkoriban még nem vették annyira komolyan, mivel megfelelő felszerelés hiányában (még nem a digitális fényképezőgépek és mobiltelefonok világában voltunk) általában nem sokan próbálkoztak a közönség soraiból. A koncert kezdése előtt többször is felhívták a közönség figyelmét a fényképezési tilalomra, de mégis villant egy-két vaku, mikor Jarrett kijött a színpadra. Mindjárt szembesültünk Jarrett legendásan híres érzékenységével, mivel reakciójából úgy tűnt, itt vége is a koncertnek. Szerencsére gyorsan bemondták újból a figyelmeztetést magyarul és angolul is, majd végre Jarrett leült a zongorához és elkezdődött a csak rá jellemző varázslat.
A koncert két részből állt, az egyes részek gerincét egy-egy kb. 45 perces zongoraszóló adta, amit végül négy rövid ráadás követett a közönség szűnni nem akaró tetszésnyilvánításából kifolyólag. Jarrett imára kulcsolt kézzel köszönte meg a tapsot a ráadás számok mellett. (Ez a japán köszönési mód, you know! – A szerk.) Aki ismeri Jarrett szólózongora lemezeit, tudja, hogy címként Part I, Part II stb. szerepelnek, másrészt nincs olyan téma vagy zenei motívum, ami a mű jellemzésére egyértelműen elmondható lenne. Budapesten is így volt. Minden egyes koncertje a pillanat varázsa, szerencsére sokat közülük lemezen is kiadtak. Ezeket lehet otthon többször is meghallgatni, értékelni az előadott művet. Az a hír járta, hogy a budapesti koncert is felvételre került (ez tök fals információ – a szerk.), de ennek valóságtartalmát biztosan megerősíteni nem tudom. Ha ez igaz, akkor a felvétel még az ECM archívumában lapul, ami sejtésem szerint egy atombiztos páncélteremhez hasonlíthat, nem pedig egy íróasztal fiókhoz. Ne adjuk fel a reményt. Az utóbbi bő évtizedben azt tapasztaljuk, hogy Jarrett aktivitása - egészségi állapotára tekintettel - csökken, viszont több archív felvétele jelenik meg lemezen. Az új felvételek ritkulnak, a stúdiófelvételek pedig szinte eltűntek. A 2010-ben megjelent, Charlie Haden-nel „Jasmine” címmel készített duólemezt megelőző stúdió lemezre most hirtelen nem is emlékszem. (The Melody at Night, with You – 1999 – a szerk.)
Az 1989 márciusi két szólózongora fellépés után hamarosan ismét Budapestre érkezett Keith Jarrett, akkor már a "standard" programot játszó triójával (de ez már egy másik történet lesz). Az utolsó látogatás ismét egy szólózongora koncert volt 2007. október 18-án a Művészetek Palotájában. Attól tartok, hogy a gazdasági helyzet és Jarrett betegsége miatt ez volt az utolsó magyarországi koncert. Bár ne lenne igazam!
Alább olvashatják Márkus József kiapadhatatlan "jazz sajtó bányája" egy rejtett kincsét, amelyben a nemrég 81. születésnapját ünneplő Gonda János írja le a két koncerttel kapcsolatos benyomásait.
