A cool (west coast…!) jazz trombitakirálya búcsúzik a magyar közönségtől – Chet Baker a XVI. Debreceni Jazznapokon (1987. október–november)
2012. december 21., Márkus József
Bevallom, kizárólag a legendás trombitás kedvéért utaztam a fesztiválra, és valójában másra nem is emlékszem a műsorból. A zenében én nem csalódtam; nagyon elszomorított azonban a félrecsúszott művészember tragikus sorsa.
Fazekas Csaba múlt heti beszámolóját korabeli újságcikkek olvasható másolataival bővítem ki, valamint a hírneves trombitaművész életútját kívánom összefoglalni, és kiegészíteni a debreceni fellépéséről szóló néhány mondattal. Mivel a véletlen úgy hozta, hogy a mellékelt cikkmásolatok egyikében sem olvasható a Jazznapok pontos dátuma, meg kell említenem, hogy az esemény október 29-e és november 1-je között, csütörtöktől vasárnapig tartott. (És ezen belül október 30-án, tehát péntek este lépett színpadra Chet Baker!) A debreceni illetőségű Turi Gábortól két írás is olvasható az illusztrációk között. A Magyar Nemzetben megjelent „Jazztengely” címűben a közel egyidőben játszódó varsói, illetőleg debreceni találkozókat hasonlítja össze a szerző. A „Meddig fesztivál?” című cikkben pedig, amely már a következő év elején, az új formátumú „JAZZ” magazin első számában jelent meg (a Magyar Zeneművészek Szövetsége kiadásában), a debreceni esemény teljes műsoráról kaphatunk részletes áttekintő képet. Felhívom a figyelmet továbbá a „Film Színház Muzsika” folyóiratban megjelent képriportra, amelyben Kőbányai János, közelről készített, szép színpadi portréit láthatjuk Chet Baker-ről. A riport szöveges részét külön kinagyítva olvashatjuk.
Az immár jazzlegendává „átlényegült”, hajdan filmsztárként körülrajongott zenész Chesney Henry Baker névvel született 1929. december 23-án (tehát holnapután lenne 83 éves…) az Egyesült Államokban – a közép-nyugati Oklahoma állam kisvárosában, Yale-ben. Templomi kórusban énekelt, majd apja javasolta: tanuljon rézfúvós hangszeren. Először harsonázni kezdett, majd végül is a trombitát választotta. Az arizonai Glendale zeneiskolájában sajátította el a zenei alapismereteket, majd 1946-ban belépett a hadseregbe, Európába helyezték, és két évig Nyugat-Berlinben játszott a katonai zenekarban. 1948-ban hazatérve a katonaságnál szerzett zenei ismereteit Los Angelesben egy felsőfokú zenei intézetben bővítette, majd jazzklubokban kezdett rendszeresen játszani San Francisco-ban. Hivatásos muzsikusként először tenorszaxofonosok: Vido Musso, majd Stan Getz alkalmazták, de hírnevet 1951-ben szerzett először, amikor nem más, mint Charlie Parker választotta ki zenekarába – nyugati parti turnéja alkalmával.
1952-ben még nagyobb népszerűséget ért el, miután Gerry Mulligan baritonszaxofonossal megalakította a híres zongora nélküli kvartettjét. Nagyon szokatlan volt az akkordhangszer nélküli összeállítás is, de a bebop-stílushoz képest az volt igazán újszerű, hogy a témákat nem unisono-ban játszották (mint pl. Parker és Gillespie), hanem ellenpontozva, egymás dallamait kiegészítve. Sőt nem csak a témákat, hanem gyakran az improvizációkat is hasonlóan, együtt, egymás dallamvonalait kerülgetve-átfonva adták elő – szinte előre érezve egymás gondolatait, kitalálva a következő hangot… Ez lett a cool stílus egyik jellemzője, ami később a West Coast stílust is meghatározta. Egyik legnépszerűbb számuk a „My Funny Valentine” lett. Az egy év után felbomló kvartett után Chet Russ Freeman zongorista kisegyütteséhez csatlakozik. A kvartett három, élőfelvételeket tartalmazó sorozata tovább növelte népszerűségét. A combóban az akkoriban igen magasra értékelt dobos, Shelly Manne játszott. Igaz, hogy előzőleg, a Mulligan-nel közös felállásban is egy népszerű zenész, Chico Hamilton dobolt… A Down Beat magazin 1954-es népszerűségi listáján Baker első helyet szerzett a trombita kategóriában. Az ötvenes évek közepén kezdett a trombita és a szárnykürt mellett egyre gyakrabban énekelni is együttesében. Ezt egyes maradi jazzbarátok elutasították, mások viszont épp emiatt kezdtek rajongani érte. Ilyen lemezfelvételeket készített pl. saját kvartettjével (1954), Bud Shank-kel és Russ Freeman-nel (1955–56), valamint a belga zongorista Francy Boland-del (1955).
Ekkortájt Chet még jóképű, sportos, elegáns, a nők által körülrajongott fiatalember volt. Külső tulajdonságai és művészi hozzáállása alapján a jazztörténész David Gelly szerint egy személyben testesítette meg James Dean-t, Frank Sinatra-t és Bix Beiderbecke-t. Filmesek is felfigyeltek markáns arcvonásaira, és 1955-ben rábízták a ”Hell’s Horizon” (A pokol látóhatára) című film főszerepét. Bakernek már az ötvenes években elkezdődtek a kábítószeres gondjai. A függőség elleni harc jóformán egész életét végigkísérte. Börtönből börtönbe került egymás után, és időnként eladta vagy zálogba tette hangszerét, hogy kábítószerhez jusson. Chet és a szaxofonos Art Pepper életútja e tekintetben egymáshoz kísértetiesen hasonlít. A sors különös játéka, hogy mindketten csak egyetlen alkalommal jártak hazánkban, már előrehaladott korukban, ráadásul nagyjából egy évvel látogatásuk után távoztak az élők sorából. Egyébként mindketten a cool és a West Coast stílus kiemelkedő képviselői voltak; egyik közös nagylemezük „Playboys” címmel jelent meg 1956-ban.
A trombitás a hatvanas évektől egyre gyakrabban járt Európában, egy idő után pedig már több időt töltött itt, mint az Államokban, ahová később már csak évi egy-két alkalommal látogatott el. A drogok miatt azonban az „öreg kontinensen” is egyre több kellemetlensége akadt. Olaszországban több mint egy évet töltött börtönben, Nagy Britanniából és Németországból pedig kitiltották. Kaliforniába visszatérve ugyancsak kábítószeres ügyekkel kapcsolatban olyan szerencsétlenül járt egy verekedés során, hogy szája és fogai is súlyosan megsérültek. Emiatt hosszú ideig nem játszhatott. Felépülése után New Yorkba költözött, ahol Jim Hall gitárossal alakított kisegyüttest.
1978 után valamelyest javult az egészségi állapota, végleg visszatért Európába, ahol kisebb hanglemezcégeknél készített felvételeket, amelyekkel főleg a kritikusok elismerését nyerte el. Dolgozott többek közt Phil Markowitz zongorista triójával, a belga Philip Catherine gitárossal, valamint az éppen Európában turnézó Stan Getz-cel is. 1983-ban Elvis Costello angol énekes – aki régóta Baker-rajongó volt – felkérte közreműködésre a készülő „Punch the Clock” című album „Shipbuilding” (Hajóépítés) című kompozíciójában. A szám nagy sikert aratott; egyébként Baker gyakran előadta Costello egy másik kompozícióját, az „Almost Blue”-t is. Baker debreceni fellépésének évében nagy sikerű körutat tett Japánban. Tokiói fellépéséről lemezalbumot készítettek.
Chet Baker 1988. május 13-án hunyt el Amsterdamban. A Henrik hercegről elnevezett hotel második emeletéről az utcára zuhant. A vizsgálat véletlen balesetnek nyilvánította a történteket, bár heroint és kokaint találtak a hotelszobában, valamint a művész testében is. A legendás jazzművész tiszteletére emléktáblát helyeztek a szálloda falára, ahol a végzetes eset történt. A trombitásról készült domborművet tartalmazó tábla szövege a következő:
„Chet Baker trombitás és énekes itt hunyt el 1988. május 13-án. Zenéjében fog élni tovább – mindenkinek, aki szívesen hallgatta, és tisztelte őt.”
Visszatérve a debreceni fellépésre – vázlatosan leírom a Baker-koncert közreműködőit, valamint az előadott számokat. Az adatok utólagos felderítésében főszerkesztőnk, Maloschik Róbert segített.
Tehát először is a fellépők: Chet Baker (trombita), Nicola Stylo (fuvola, gitár), Michel Graillier (zongora), Rocky Knauer (bőgő). (Dobos nem volt – azon kívül, hogy Baker néha rá-ráütött a pergődobra.)
Az előadott darabok:
1. „There Will Never Be Another You" (R. Rodgers)
2. (Talán:) „Deception” (M. Davis)
3. „Conception" (G. Shearing)
4. „Almost Blue” (E. Costello)
5. „Portrait in Black and White" (A. C. Jobim)
6. „Stella by Starlight” (V. Young)
Még annyival hadd egészítsem ki cikkemet, hogy mindaz, amit Fazekas Csaba (a múlt heti cikkében), valamint Turi Gábor (a JAZZ magazinban) leírt a debreceni Baker-koncert „botrányos” lefolyásáról, az elejétől végig valóban megfelel a valóságnak. (Nem vagyok orvos, de Baker viselkedése minden bizonnyal a drogfüggőség kóros tüneteiként magyarázható.) Ellenben Chet Baker trombitajátékát és énekét egyáltalán nem tartottam akkor sem, és most, utólag sem botrányosnak. Az természetes, hogy egy ötvennyolc éves és ráadásul súlyosan beteg ember énekhangja nem olyan, mint egy huszonéves fiatalemberé. Mindezt beszámítva az éneklés és a trombitajáték mind a jazzes frazeálás, a tempók, az improvizációk átgondoltsága, változatossága, a balladákból kisugárzó drámai erő, líraiság, a fájdalom kifejezése stb. mind hiteles és meggyőző volt, egy zseniális jazzművészről tanúskodott.
