Világsztárok Magyarországon – A X. Alba Regia Videoton Interjazz Fesztivál Székesfehérváron, 1987. május 16–17.
2012. december 01., Márkus József
Az 1967-ben kezdődő fehérvári nemzetközi találkozók eleinte háromnaposak voltak – kivéve a ’68-as és a ’69-es négynapos fesztivált. Aztán ’84-ben jöttek a chicagóiak, és a magas költség miatt csak két napig tarthatott a színvonalas esemény…
… Ezt követően az 1987-ben esedékes találkozó sem tarthatott tovább két napnál. Csakhogy immár kárpótlást sem kapott az időtartam megrövidítéséért a nagyérdemű! Például olyan élményt, mint a három évvel korábban itt járt Art Ensemble Of Chicago egész estét betöltő produkciója volt. Három esztendővel a rendszerváltás előtt talán már éreztük annak közeledtét. Az eladósodás miatt gazdasági válság, államcsőd fenyegetett; helyileg pedig a fő támogató, a Videoton vállalat is gondokkal küzdött. Szóval közel sem lehetett szó az Art Ensemble-hoz hasonló színvonalú zenekar meghívásáról. Eléggé kellemetlen tény, hogy éppen a kettős jubileum alkalmával nem sikerült a fesztivált valahogy emlékezetesebbé tenni, kiemelni! Azért beszélek kettős jubileumról, mert nemcsak a tizedik alkalommal sorra kerülő esemény, hanem a huszadik évforduló is 1987 májusában volt (vagy inkább „lett volna”) aktuális.
Nincs szándékom kedves olvasóimat elkedvetleníteni, de ami tény, az tény: ezúttal nem tapsolhatott a hallgatóság igazi világsztároknak a Vörösmarty Színház széksoraiban. Neves művészünket, Deseő Csabát idézem a fesztiválról szóló cikkéből, amely a Zeneművészek Szövetsége „JAZZ” folyóiratában jelent meg: „Világsztárok ugyan nem léptek színpadra, (...) de hallhattunk egy rendkívüli tehetségű fiatal finn vibrafonost, egy neves amerikai trombitást, egy népszerű csehszlovák szaxofonos-fuvolista szólistát és egy nem mindennapi kanadai énekesnőt”. Valóban így volt; a két évtized után első eset, hogy a nemzetközinek nevezett fesztiválon külföldi együttesek nem léptek fel, csupán vendég szólisták, akiket magyar formációk kísértek, illetőleg az egyetlen Jiří Stivín – akit speciális „partner”, egy magnetofon „kísért”… Így tehát a rendezvény elsősorban a hazai jazzművészetről adott egyfajta körképet; a külföldi vendégek csak színezték, fűszerezték azt. Bár az sem mellékes, hogy a hallgatóság ilyenkor óhatatlanul is összehasonlítja a vendég szólista tudását a kísérő zenészekével.
A X. Interjazz Fesztiválról ezúttal nem írok részletes visszaemlékezést, hiszen a cikkemhez mellékelt illusztrációk között olyan „krónikások” korabeli újságcikkeinek olvasható másolatai találhatók, mint a helybeli „jazz man” Kolozsvári Kende, akitől az esemény beharangozóját olvashatjuk a Fejér Megyei Hírlapból. Ugyanennek a lapnak egy héttel későbbi számában találhattuk az ugyancsak fehérvári illetőségű (bár a fővárosban is gyakran „előforduló”) író-újságíró Tódor János beszámolóját. Minden részletre kiterjedő leírás és kritika másolata olvasható a fentebb már említett Deseő Csabától, a „JAZZ” magazin 1987/2. számából, amelyet különösen ajánlom olvasóim figyelmébe. A cikkben található zenészfotókat is a neves jazz-hegedűművész készítette – aki egyébként a fesztivál műsorvezetői feladatát is vállalta.
A cikkmásolatokon kívül mellékelem a találkozó szórólapjának – ezúttal a hátoldalának is – a képét. A hátoldalon a leghíresebb magyar jazzmuzsikusnak, a néhai Szabó Gábornak egykori, szállóigévé vált mondása is olvasható. Azonkívül megjegyezném, hogy a hátoldalon olvasható állítás, miszerint a fesztivál „közel két évtizedes múlttal büszkélkedhet” – pontatlan! A „közel” ugyanis azt jelentené, hogy nem egészen két évtizedes! A valóság pedig az, hogy több mint két évtizedes! Hiszen az első fehérvári nemzetközi jazzfesztivált 1967. május 8–10. között rendezték, a tizediket pedig ’87. május 16–17. között. Tehát a kettő között eltelt idő (ha a kezdőnapokat számítjuk) nyolc nappal több, mint húsz év.
A továbbiakban az eseményen részt vett külföldi szólistákkal kapcsolatos néhány tudnivalóval egészíteném ki az újságcikkek tartalmát. A beszámolók íróinak (Deseő Csaba és Tódor János) egybehangzó véleménye (és az enyém is) az, hogy ezen a fesztiválon a magyar résztvevők általában jobban és nagyobb kedvvel játszottak, mint a vendégek. Jóllehet az is igaz, hogy a külföldiektől általában többet vár el a közönség, mint a hazaiaktól. Véleményem szerint ezen az 1987-es találkozón nem az Egyesült Államok-beli Ted Curson, hanem a finn vibrafonos Severi Pyysalo állt legközelebb a ”sztár” címhez. (Bár annak idején a közönség reagálásából és véleményéből következtetve szívesen választották volna a magyar Lakatos „Ablakos” Dezsőt „királlyá”.)
Pyysalo (ejtsd: püszáló!) 1967. december 19-én született, tehát 19 és féléves volt a fesztivál idején. A vibrafonon „mindent tudott” négy ütővel, és még magán viselte a zenei csodagyerekek jellegzetes „átkát”: minél kisebb időegységen belül minél több hangot játszani… A mellékelt fényképen látható széles karimájú kalapban szerepelt a Vörösmarty Színházban, csak itt az arcából is látszott valami, nem úgy, mint a fényképen, amely 1985–87 között készült, tehát a dátum a fehérvári fellépéséhez közeli. A vibrafonos hatévesen kezdett dobolni, majd a Turkui Konzervatóriumban tanult klasszikus ütőhangszeresnek. Hamarosan a vibrafon lett a kedvenc hangszere, és arra specializálta magát. 1982-ben fellépett a Pori Jazzfesztiválon, és országos hírnevet szerzett. A fordulópont 1984 az életében, amikor Paquito D'Rivera és Sarah Vaughan meghallják játékát, és mindketten meghívják saját együttesükbe. Pár hét múlva már utazik is az Államokba, és a Village Vanguard-ban játszik, Paquito zenekarával. Hamarosan fellép különböző európai országokban, Észak-Amerikában és Ausztráliában is. Amerikában felkerül a „nagyobb figyelmet érdemlő tehetségek” listájára, és Európában is díjakat, számos kitüntetést kap. Játszott, illetőleg lemezeket készített többek között McCoy Tyner-rel, Frank Foster-rel, Zoot Sims-szel, Rick Margitza-val, James Newton-nal és Bobby Hutcherson-nal. Az ezredforduló felé közeledve gyakran komponál, a jazz és a kompozíciós zene fúziója köti le érdeklődését.
Ted Curson 1935-ben született Philadelphia-ban, és a közelmúltban, november 4-én halt meg. Tízéves korában vásárolta első trombitáját, Jimmy Heath-nél tanult, Miles Davis javaslatára utazott New Yorkba, ahol többek között Mal Waldron, Red Garland és Philly Joe Jones együtteseiben játszott. Cecil Taylor-ral két lemezalbumot készített. Charles Mingus műhely-együttesével (1959–60) négy lemezt vett fel. Itt ismerte meg Eric Dolphy-t és Danny Richmond-ot, akikkel együttest alakított. Dolphy emlékére – annak 1964-es váratlan halála után – „Tears for Dolphy” címmel szép számot írt, amelyet számos filmhez felhasználtak. Mintegy húsz lemezalbumot készített saját nevén, és számos más albumon is vendég muzsikusként – többek közt Max Roach, Bill Barron, Archie Shepp, Sal Nistico és Pepper Adams zenekaraival. Igen gyakran járt Európában, ahol rengeteg fesztiválon fellépett. Bár állandó lakása a New Jersey állambeli Montclair-ben volt, 1966-tól kezdve minden évben fellépett Finnországban a Pori Jazzfesztiválon. Számos finn elismerést, kitüntetést kapott.
A kiemelkedő cseh fafúvós Jiří Stivín-ről nem sok újat írhatok. Eleinte tradicionális zenekarokban, dixielandet játszott, később tért át a modern, némileg bohókás-humoros stílusra. Sokféle fa- és nádfúvós hangszeren játszik, de fő hangszere a fuvola és az altszaxofon. Magyarországon rengeteg alkalommal fellépett, a fővárosban és vidéki fesztiválokon is. Talán legtöbbször Székesfehérváron szerepelt, emlékezetes az 1984-es fellépése zongoristánkkal, Szabados Györggyel.
A kanadai énekesnő, Jean Samion (keresztnevét „Dzsín”-nek ejtik) jelenleg (1974 óta) a kanadai Torontóban él, ám Indiában született, az Új-Delhi-hez közeli Allahabad-ban. Diplomata családból származik, énekelni autodidakta úton tanult. Szüleivel együtt költözött Kanadába. Torontóban ismerkedett meg élettársával, a magyar zongorista Gallusz Györggyel. Számos magyar jazz-zenész barátja van, akik gyakran meglátogatják őket, ha Kanadában turnéznak. Jean is gyakran jár Magyarországon. A X. Interjazz Fesztivál évében is hosszú időt töltött itt, a fellépése után.
