Világsztárok Magyarországon – Az öreg Erkel Színház újra jazz-akcióba lép – 1987. március 23.: McCoy Tyner Budapesten
2012. november 17., Márkus József
1968-ban fogadott első alkalommal igazi jazz-világsztár vendéget az Erkel: Ella Fitzgeraldot. Utána jöttek sorra, egyre sűrűbben: Oscar Peterson, Ray Charles, Gillespie, Ellington, Basie, Kenton, MJQ, Blakey, Goodman, Getz és a többiek…
Aztán új, részint modernebb létesítmények jöttek divatba: a Sportcsarnok, a Kongresszusi Központ, a Pesti Vigadó stb. Igaz, az öreg Erkel felújításra is szorult, hébe-hóba emiatt vonták ki a forgalomból. Aztán eljött ’87 márciusa, és a Tavaszi Fesztivál ürügyén újra felfedezték a jazz számára. McCoy Tyner Triója volt ezúttal a kiválasztott, és ez jó választás volt! Avery Sharpe és Louis Hayes volt a trió másik két tagja. A veteránnak számító dobos Hayes már nem először szerepelt azon a színpadon, hiszen egy alkalommal éppen Oscar Petersont kísérte ott, „a világot jelentő deszkán”. A bőgős Sharpe ellenben annyira fiatal volt, hogy talán az Államokban is alig ismerték még.
Előzenekarnak a Pege-együttest kérték fel. A népszerű Alinak ezekben a napokban elég jól összejöttek a dolgok: szűk féléven belül immár másodszor szerepelhetett közös színpadon egy világhírű amerikai zongoristával. Legutóbb novemberben Herbie Hancock-kal még közös játékra is sor került – a műsor végén, két szám erejéig. Ezúttal elmaradt a színpadi örömzenélés; bőgősünk saját kvartettjével adott elő mintegy negyven perces műsort. Eredetileg két dán vendég is játszott volna zenekarában, de az utolsó percekben valami bonyodalom jöhetett közbe, mert – mint a mellékelt illusztrációnkban látható, a két dán zenész nevét „kézi vezérlésű” filctollal húzták át – minden egyes szórólapon. Egy kis megerőltetéssel megfejthető a muzsikusok neve – Per Goldschmidt (szaxofon) és Erling Kroner (harsona) –, akik végül is nem gyarapították Pegéék létszámát. A kvartettben Muck Ferenc szaxofonozott, Horányi Sándor gitározott, Szabó Ferenc dobolt, és természetesen Pege Aladár bőgőzött. Műsorukról nem készítettem feljegyzést, de szokás szerint főleg az együttesvezető kompozíciói hangoztak el.
Tynerről, a kiemelkedő amerikai zongoristáról a jazz kedvelőinek és ismerőinek többsége tudja, hogy a zseniális szaxofonos John Coltrane híres kvartettjének volt a tagja 1961–65 között. Kiváló zenész volt a kvartett dobosa és a bőgőse is: Elvin Jones sokáig első dobos volt a szavazólistákon. A bőgős Reggie Workman, majd az őt felváltó Jimmy Garrison is a legjobbak között szerepelt annak idején a jazz-színpadon. A zongorista később szólóban, illetőleg triójával folytatta karrierjét, és főleg a hetvenes évektől folyamatos sikerekben van része. Regős István, illetőleg Turi Gábor mellékelt cikkeiben bőven olvashatók további részletek Tyner munkásságáról, valamint a Trió budapesti hangversenyéről is. Jómagam is rátérek az egykori koncert ismertetésére – jegyzeteim és visszaemlékezésem alapján.
Elsőként Tyner kompozíciója, a „Latin Suite” hangzott fel. Szélsőségesen dinamikus, robbanékony szám, latinos, némileg a bossa-novára emlékeztető ritmusalapon. A Magyar Rádió jazzműsoraiban gyakran lehetett hallani a szerzőtől. Másodiknak Neal Hefti egyik legismertebb szerzeménye következett – amely Count Basie zenekarától volt hallható leggyakrabban: Li’l Darlin’. Ezután egy zongoraszóló következett: egy szép, visszafogott ballada, amelynek közepén ingabasszusos, „archaizáló” epizód volt hallható. Utólag, Regős Pista írásából tudtam meg, hogy ez a szám az „After the Rain” volt. Bevallom, ezt illett volna felismernem a cikk elolvasása nélkül is… A következőben egy játékos, rockos soul-jazz stílusú darab volt hallható, amelyben Sharpe bőgőjét basszusgitárra cserélte – a szám stílusának megfelelően. Ezután következett egy igazi, „dögös” swing-blues, amelyben a zongorista a dinamikai fokozás végén szinte nagyzenekarnak hatott. A szám vége felé hallhattuk Avery Sharpe hatásos bőgőszólóját, amely végül kissé túl lett játszva, és hatásvadászattá változott.
Két ráadás-számot hallottunk a műsor végén. (Bár Regős Pista az elsőt úgy írta le, hogy „a ráadás előtti utolsó szám”.) Stilizált, finom rock darab volt az első, óriási dinamikai fokozással. Ebben is basszusgitárt alkalmazott a bőgős. A második – és egyben utolsó – ráadásra már csak Tyner jött ki a színpadra, és egy második szólózongora-számot adott elő. Duke Ellington gyönyörű balladáját, amelynek a címe: „Prelude to a Kiss”.
Befejezésül csak annyit írhatok, hogy egy remekül sikerült, felejthetetlen jazzkoncertet hallhattunk aznap este az Erkel Színházban.
(Én pedig csak annyit fűznék hozzá, me and my wife Gabriella is nagy érdeklődéssel vártuk, hogy a legendás John Coltrane Quartet egykori zongoristája milyen is lehet élőben. McCoy Tyner 48 és fél évesen ereje teljében volt. Blokkakkordjaitól majd szétrobbant a zongora. Az 50 felé közelítő Louis Hayes annyira alázatosan kísért, hogy rá szinte nem is emlékszem... Viszont az est revelációja nekünk a közel 33 éves bőgős Avery Sharpe volt. Ilyen bőgőst előtte még egyáltalán nem láttam a hozzánk látogató amerikai modern jazzegyüttesekben. Nem a modern pengetős ujjtechnikát alkalmazta és még hümmögött is hozzá, mint 40 évvel korábban Slam Stewart. Plusz olyan kölyökképű volt, hogy nem néztük húszegynéhánynál többnek... Furcsának tűnt számomra, hogy az előző évben megjelent "Double Trios" lemezről csak az első két számot játszották el, a "Latino Suite"-et és a "Lil' Darlin"-t. Viszont az volt a koncert első két száma is. Utána jött Sammy Cahn szerzeménye, a "You Taught My Heart to Sing" "tyneresítve", Ellingtontól a "Prelude to a Kiss", majd befejezésül két újabb Tyner téma, a "Journey" és a "Island Birdie"! - A szerk.)
