Világsztárok Magyarországon – A Stanley Clarke Band a BS-ben, avagy a philadelphiai király és a borsodbótai gádzsó egy színpadon
2012. szeptember 14., Makovics Dénes
Megtisztelő volt számomra, mikor Maloschik Róbert megkért, hogy meséljek el neki egy régi történetet, pontosabban azt, amikor 1985. október 24-én játszhattam Stanley Clarke-kal és zenekarával a Budapest Sportcsarnokban.
Ennek az egész történetnek hosszú előzménye van. A 70-es évek közepén az életem azzal telt, hogy az iskolába járás mellett nagyon sok zenét hallgattam. Az akkoriban csúcson lévő rock zenéken kívül kóstolgattam a jazzt is. Nagy örömünkre a Magyar Eádió zenei szerkesztői Komjáthy György és Kiss Imre sok amerikai lemezt játszottak le műsoraikban. Én ezeket kazettás magnetofonra rögzítettem, és csaknem rongyosra hallgattam őket.
Herbie Hancock „Head Hunters” című lemeze mellett egy másik lemez, pontosabban Stanley Clarke „School Days” LP-jének címadó száma eldöntötte a sorsomat.
Döbbenten hallgattam egy fergeteges gitárszólót, ami később derült ki, hogy nem is gitár, hanem basszusgitár. Ekkor döntöttem el, hogy megtanulok basszusgitározni, - ez nem volt egyszerű - mert épp akkor nyertem felvételt a miskolci konzervatórium fuvola szakára. Ez 1976 nyarán volt. Visszatérve a „School Days”-re, nemcsak a virtuóz játék, hanem a lágy akkord kíséret is magával ragadott, ami a fekete soul, a funk és a rockzene keveréke. Ez a dal végigkísérte életemet és sokáig kellett várni, hogy részleteket meg tudjak belőle szólaltatni, mivel hogy az első komoly basszusgitáromat is a 80-as évek közepén tudtam megvásárolni. Stanley Clarke zenéje nagy hatással volt rám, és titokban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd együtt zenélünk. Úgy érzem, ez a történet több mint szerencse, mintha valami felső erő vezérelte volna az utamat. Ha az ember nagyon akar valamit, akkor meg van rá az esélye, hogy összejön, ez számomra Steve Lukather esetében is így volt. 1985 nyarán egy Al Di Meola koncert végén Hegedűs László szervező bekonferálta, hogy ősszel, októberben Stanley Clarke fog Budapesten koncertezni. Teljesen fel voltam villanyozva, és nagy izgalommal vártam az októbert. Abban az időben kezdtek nagy külföldi sztárok folyamatosan turnézni Magyarországon. Ez számomra azért is volt fontos, mert az élő show alkalmával egy csomó technikai trükköt el lehetett lopni tőlük a hangszerkezelést illetően. Eljött a koncert napja, és nagy izgalommal érkeztem a helyszínre. Természetesen sok zenész kollégámmal és zenerajongóval együtt vártuk a show kezdetét. Elkezdődött a koncert, Stanley egy trióval érkezett. Természetesen Stanley basszusgitározott, a doboknál pedig Rayford Griffith ült. A billentyűknél és később a basszusgitárnál az akkor 23 éves Robert Brookins, aki korábban George Duke-kal, később az Earth Wind & Fire-ral is dolgozott, aki egyidős volt velem és azóta sajnos már elhunyt.
A zenekar speciális zenét játszott a soul funk és a 80-as évek popzenéjének keverékét alkalmazták. Különleges hangzással szólaltak meg, a dob is szintetizált hangszínen szólalt meg – úgynevezett midi-trigger technika segítségével. Ehhez jött a billentyűs különleges képessége, aki balkézzel Yamaha DX 7-es szintetizátoron Stanley basszushangszínét tudta prezentálni. Ebből következik, hogy Stanley ekkor szabadon szólózhatott. Ennek megkoronázásaként mindhárman énekeltek. Robert Ray Charles stílusában, Rayford pedig Stevie Wondert meghazudtoló magasságokban
A Trió a nem sokkal előbb megjelent „Find Out” című lemezanyagát játszotta. Természetesen Stanley Clark és George Duke kompozíciók is elhangzottak, és többek között Bruce Springsteen slágere a „Born in the U.S.A.”, rap-es felfogásban. Őszintén szólva, nekem ez a lemez elég diszkós, de korhű. Ettől függetlenül a „Find Out” és a „Campo Americano” a kedvenc dalaim. A koncert sajátossága volt még, hogy az akkori korhoz képest olyan szintű hangszeres és elektromos technikát vonultattak fel, ami 3 fős zenekar létükre ez teljesen egyedülálló volt akkor. Egyébként sokak szerint túl nagy hangerőt használtak, de személy szerint engem az akkor nem nagyon érdekelt. Stanley nagyon nagy showman volt, hangszerével a közönséghez is lejött szólózni. A tömeg szinte hömpölygött körülötte. Jómagam és a közönség eufórikus állapotba élvezte a műsort. Éreztem, hogy az este még valaminek történnie kell. A koncert vége felé Stanley jam sassion-t hirdetett, ha valakinek kedve van, jöjjön a színpadra. Ezt én időben észrevettem és elkezdtem mászni a korlátra, a technikusok kiemeltek a színpadra. Ekkor olyan állapotba kerültem – amit még soha életemben nem éltem meg. Tudniillik olyan színpadi hangzást tapasztaltam, amit még soha nem hallottam. A technikusok a nyakamba akasztottak egy Music Man basszusgitárt, ami azt jelentette, hogy bármi lesz, nekem játszanom kell. Valahogy magamhoz tértem, és hallván hogy e-mollban játszanak, elkezdtem játszani. Elég érthetően játszottak, nem volt nehéz csatlakozni hozzájuk. Sikerült, egy elég jó groove-ot összehoznom, ami azt jelentette, hogy ennek következtében Stanley mellém állt, és beszállt a zenébe. Elkezdtünk négyezni, azaz felelgetni egymásnak. Úgy éreztem tetszett neki, ahogy játszom, s kapásból próbára is tett. Elkezdett rövidebb frázisokat játszani. Két ütem helyett egy ütemet. Kíváncsi volt, hogy veszem-e a lapot. Természetesen nem volt probléma, és mind a ketten írott és íratlan szabályok szerint együtt zenéltünk, és valójában tökéletesre sikerült a jam. Erről bizonyíték is van, mivel a Magyar Rádió felvette a koncertet. Sok fiatal zenész ostromolta a színpadot, mindenki játszani akart, a technikusoknak úgy kellett visszatartani az ifjú zenészeket a színpadtól. Utánam 2 fickó játszott még, akik minősíthetetlenül játszottak, de utólag kiderült, hogy dobosok voltak. Legvégül egy nagyon jó barátom Juhász László játszott Stanley-vel, aki a végén a G-húrt kivégezte. Laci jelenleg Ungár Pista barátom zenekarában játszik. Még a színpad szélén ültem, mikor a koncert befejeződött és Stanley a zenekarával elviharzott. Ekkor 23 éves voltam és teljesen ismeretlen a magyar szakma számára. A koncert után nagyon sok gratulációt kaptam a közönség soraiból. Egy profi zenész is gratulált, aki nagy kedvencem, és azóta is jó barátom, ő közölte: „Apa, fogunk mi még együtt játszani.” - Török Ádám volt. Másnap a jazztanszakon kevesen gratuláltak, de többen voltak azok, akik említésre sem méltattak. Ez nekem akkor furcsa volt, és nagyon rosszul esett. Én ezt a sztorit akkor nagydobra nem vertem, de számomra fontos és meghatározó emlék marad egész életemben.
