Világsztárok Magyarországon – Al Di Meola a Kisstadionban (1985. szeptember 22.)
2012. szeptember 07., Dr. Sümeghy László
Az 1985-ös év már nem a jazz-rock – vagy, ahogy manapság mondják, a fusion zene - fénykora volt, de a stílus világsztárjainak neve és zenéje még mindig tömegeket vonzott.
Magyarországon ez különösen igaz volt, hiszen a fénykorban a műfaj vezető zenekarai nem jutottak el hazánkba. A vonzást csak fokozta, ha a fellépő zenész művészete nem merült ki a jazz-rock műfajában, hanem sokoldalúan bizonyította hírnevét. Félretéve a találós kérdéseket, inkább leírom kiről is van szó: 1985. szeptember 22-én Al Di Meola jazz-rock együttese lépett fel a Kisstadionban.
Az előbbiekben leírt általánosságok Al Di Meola esetében a következők. hírnevét az 1972 és 77 között létező (igaz, az elmúlt években ismét összeálltak több turné erejéig) Return To Forever második, gitáros korszakában alapozta meg. Ezen zenekart általában Chick Corea nevéhez kapcsolják, pedig ez egy nagyon kiegyensúlyozott együttes volt, akár az előadást, akár a repertoár szerzőit nézzük. Csak emlékeztetőül a Return To Forever leghíresebb felállása: Chick Corea, Al Di Meola, Stanley Clarke, Lenny White.
Az együttes feloszlása után a gitáros nagy attrakciója egy péntek éjszakához fűződik, legalábbis a lemez címe szerint: Friday Night in San Francisco. Az Al Di Meola, John McLaughlin, Paco de Lucia gitártrió játéka új távlatokat nyitott a gitármuzsika területén. Az 1980. december 5-i péntek estét persze számtalan koncertturné követte, a kilencvenes évek közepén (1996-ban) Budapestre is eljutottak, de ez már egy másik történet.
Nem véletlenül említettem előbb, hogy Al Di Meola a Return To Forever második, gitáros korszakának volt a tagja. Az eredeti felállásból (Chick Corea, Joe Farrell, Stanley Clarke, Airto Moreira, Flora Purim) egy másik zenész, Airto Moreira ütőhangszeres is tagja volt a Budapestre érkezett zenekarnak.
A koncertet eredetileg a Kisstadionban vasárnap este 7 órára hírdették meg, majd - a jegyek jelentős részének eladása után - a kezdési időpontot délután 3 órára változtatták. Ehhez hozzátartozott, hogy abban az évben nagyon kellemes volt a szeptemberi időjárás. Ez konkrétan azt jelentette, hogy napfény és 30°C körüli hőmérséklet volt még a koncert végén is. (Tekinthetjük ezt akár egy leszámolási kísérletnek is a jazzhez kötődő "füstös éjszakai klubok" sztereotípia ellen. Igaz, ma már dohányozni se lehet, tehát a "füstös" jelző biztosan törlendő.)
A zenekar eddig még nem említett három tagja (Phil Markovitz, Chip Jackson, Danny Gottlieb) akkoriban még kevéssé volt ismert nálunk, de nemcsak a koncert, hanem többjük további pályája is bizonyította képességüket (bevallom én Chip Jackson basszusgitáros nevével többet nem találkoztam). Phil Markovitz billentyűs a jazz-rock műfaján belül maradt, míg Danny Gottlieb dobos a későbbiekben a jazz-rock keretein túl is feltűnt számos zenekarban.
Profi zenészek profi produkcióját hallottuk a koncerten pozitív és negatív értelemben egyaránt. Pozitív volt a hangszeres tudás, a magával ragadó ritmus, a zenei összhang, a hangzás, az előadás. Negatívumként a kevés eredetiséget és egyéniséget (ez egy magas szinten előadott szimpla jazz-rock volt, ha röviden akarom összefoglalni a koncertet), a "bármikor megtartjuk a koncertet", az "eddig volt időnk, most mennünk kell" (egy és háromnegyed óra játék után felálltak és eltűntek) hozzáállás hozható fel.
Csatolom az Esti Hírlap nagyon részletes beszámolóját a koncertről, amihez nagy újdonságot én sem tudtam hozzátenni. Az együttes felállását tartalmazó kiscimkét a rádió újságból vágtam ki, tehát a koncertről rádiós felvétel készült, sőt adásban is volt.
Mint írtam, Al Di Meola később többször is járt Magyarországon különböző produkciókkal. (Legutóbb augusztus elején Székesfehérvárott! – A szerk.) Személye, játéka megkerülhetetlen az utóbbi évtizedek jazz és jazz-határterületek gitáros produkcióinak kavalkádjában.
