Világsztárok Magyarországon - A Dán Rádió Big Bandje Thad Jones vezetésével 1985. január 19-én a Zeneakadémia Nagytermében
2012. augusztus 17., Friedrich Károly
Szép lassan kezd újra összeállni a „nagy csapat”. Ti. annak idején (1995-1996) Friedrich Karcsi is rendszeresen publikált lapunk elődjében, a MaJazz-ben! (A szerk.)
1985-ben igazi big band csemege élvezői lehettünk. A Dán Rádió nagyzenekarát akkoriban Thad Jones vezette, és ezt az együttest élvezhettük egy zeneakadémiai koncerten.
Az emlékeim már sajnos megkoptak, de szerencsére kaptam egy felvételt a rádióadásról, amely segített e remek koncert visszaidézésében. A szereplők névsorát is Thad konferálásáról próbáltam lejegyezni, elnézést, ha egy-két nevet rosszul betűztem: Palle Bolvig, Jens Winter, Perry Knudsen, Benny Rosenfeld, Jeff David – trombita, Vincent Nilsson, Thor Larden, Jens Ingler, Ole Kurt Jensen – harsona, Axel Windfeld – basszusharsona, Jesper Thilo, Per Karsten Petersen – altszaxofon, Bent Jaedig, Uffe Karskov - tenorszaxofon, Flemming Madsen – baritonszaxofon, Ole Kock Hansen - zongora, Bo Sylven - gitár, Mads Vinding - bőgő, Ethan Weisgard - konga, Leonard Bruswick - dob. Vendégszólista: Richard Boone - ének
Thad Jones pályafutása két fő szálon futott, egyrészt nagyszerű trombitás volt, aki főként a rokon kornetton és szárnykürtön játszott. Az 1923-ban született muzsikusról 1954-ben Charles Mingus így nyilatkozott: „Most hallottam életem legjobb trombitását…ez az ember egy Bartók, aki ceruza helyett a trombitabillentyűkkel operál.” Thad Jones, aki Hank Jones zongorista és Elvin Jones dobos testvére volt, már 1956-ban a Down Beat magazin new star kategóriájában első helyen végzett a nemzetközi kritikusok helyezési listáján. E sikert Mingus-szal készített, és első saját Blue Note albumainak köszönhette. Ekkor már Count Basie nagyzenekarának volt a tagja, és 1960-ban már harmadikként jegyezték a befutott trombitások rangsorában. Ekkorra már Thelonious Monk vagy Sonny Rollins partnereként is szerepelt.
Pályafutása másik szála a komponálás-hangszerelés volt. Már a Basie zenekar számára készített hangszereléseket, melyek a Basie stílus modernebb formában való megjelenéseinek tekinthetők. A hatvanas évek első felében Basie rendelt is tőle egy lemezanyagot, amelyet azonban túl modernnek tartva nem vett lemezre. Valószínűleg e hangszerelések alkották a legendás Thad Jones – Mel Lewis Jazz Orchestra repertoárjának magját. Ez az együttes a hatvanas évek közepétől (konkrétan 1966-tól 12 éven át) működött a legjobb New York-i stúdiózenészek közreműködésével, főleg Thad Jones darabjait játszották, és minden héten hétfőn este a Village Vanguard klubban voltak hallhatók. Megjegyzendő, hogy az együttes „jogutóda” a Vanguard Orchestra a mai napig ott hallható. Úgy gondolom Thad Jones pályája csúcsa volt ez az együttes, melyet hirtelen elhagyva (1978) Európában dolgozott egy darabig (1986), beleértve a tárgyalt koncert idejét, majd váratlan halála előtt a Count Basie „ghost band” vezetője volt (1985). Élete vége felé sajnos már nem tudott trombitálni, egy sajnálatos baleset vetett véget a jazz egyik legjobb trombitása pályájának.
Az 1985-ös koncerten nagyjából fele részben Thad Jones hangszereléseket hallhattunk nagyszerű előadásban és öt TJ kompozíciót (Interloper, 61st, Quiet Lady, The New One és Blues for the Wee One). A koppenhágai rádiózenekar amúgy is kiváló jazz nagyzenekar volt és a mester keze alatt csodálatosan játszott. Nagyszerű ritmusszekció, benne Mads Vinding bőgőssel (nem Kai Winding rokona!) és kiváló fúvósszekciókkal volt hallható. Különösen a trombita szólista, lehet, hogy szólisták, játéka tetszett, akik Thad Jones trombitajátékára emlékeztettek.
Nagyszerű hangverseny volt, jó volt visszaemlékezni rá.
(Nekem is homályos emlékeim vannak a koncertről. Viszont két dolog erősen megmaradt bennem.
Az egyik, hogy a fiatal és nagyon csinos, valamint nagyon szép hangú bemondónő, Bérczy Kriszta ezen a hangversenyen debütált jazz műsorvezetőként. Már ettől nagyon ideges volt. Én nyugtatgattam a színpadra vezető csapóajtó tövében… Még jó, hogy lediktáltam neki előre a konferanszié szöveget, mert így is megremegett keze-lába, mikor kiment a színpadra és 1200 jazz fanatikus tapsolt neki. És meglepő módon K.I. sem üvöltözött…
A másik, másnap reggel el kellett mennem az Intercontinental Szállóba, hogy egy negyedórás interjút készítsek Thad Jones-szal „A jazz világa” című rádiós magazinműsorba. Már a ZAK-on nagyon barátságos volt velem Thad Jones, mert emlékezett rám (Debrecen 1981 – UMO Big Band), s kérte, hogy 10 előtt ne nagyon menjek, mert sokáig szeret aludni. Erre maradtunk fél tizenegyben. Oda is mentem, de a portáról hiába hívták többször is, nem vette fel a telefont. 11 felé már kezdtem elveszíteni a türelmem és mondtam a recepciósnak, küldjön fel hozzá egy szobalányt, arra biztos felébred. És úgy is lett. Egyszer csak megjelent a lobbyban, ahol elnézést kért és mivel pont porszívóztak, mondta, menjük fel a szobájába, de „just five minutes”, mert pakolnia kell, a déli ebéd után rögtön indul velük a busz a reptérre. Felmentünk és megkérdezte, rámolhat a bőröndjeibe, amíg beszélgetünk? Mondtam, persze. Először a családról kérdeztem, de félre értette és az akkori családjáról, szőke fiatal dán feleségéről és a gyermekeikről kezdett mesélni. Mondta, kész csoda, hogy ilyen tündérmese történik vele 60 körül. Erre már nem volt értelme Hank-ről, meg Elvin-ről kérdezni… Gondoltam, ha már ennyire bizalmába fogadott, megkérdezem tőle, hogy miért hagyott ott mindent 1978-ban New Yorkban. Felemelte ébenfekete ujját és megkérdezte: voltál már házas? Mondtam, olyannyira, hogy már el is váltam. Igaz, újra is nősültem és én is szerelmes vagyok a második feleségembe. Erre jót kacagott és elmondta, első –new yorki afro-amerikai- felesége pokollá tette az életét a féltékenykedéseivel. Az egyik nagy veszekedés után elege lett az egészből, vett egy repülőjegyet Koppenhágába, ahová a trombitás Idrees Sulieman csábítgatta már évek óta. Mondta, hogy ott élő amerikaikból összehozta az Eclipse zenekart. Először a Finn Rádiótól kapott felkérést, majd egyre többet a Dán Rádió Big Band-jétől is. Így került ide Budapestre is. Erre mondtam neki, hogy előző este mindenki izgatottan várta, mikor hozza ki az öltözőből a „valve trombone”-ját… Erre a felső ajkára mutatott, ahol egy éktelen seb tátongott félig már behegedve. Elmondta, hogy nem sokkal előtte a koppenhágai Montmartre Klubban egy részeg odament hozzá és egy törött üvegnyakkal szájba vágta. Keserű hangon mondta, lehet, hogy már soha többet nem tud játszani. Majd cinkos hangon azt kérdezte: „Tudsz titkot tartani?” Majd mielőtt köpni-nyelni tudtam volna, így folytatta: „Képzeld, 3 hét múlva megyek vissza New Yorkba. 20 éve után újra a Count Basie zenekarral lépek fel. Nem tudom, mi lesz ebből, mert én már csak a saját zenéimet és hangszereléseimet akarom játszani. Nem érdekel már a swing…” Ennél a pillanatnál benyitott a szobába az énekes Richard Boone és mondta, indulni kellene Thad. Hogy ezekre miért emlékszem ilyen pontosan? Mert több napi kutatás után megtaláltam a kazettát! – A szerk.)
