Világsztárok Magyarországon – Jan Garbarek Szegeden 1984. november 10-én, más szemszögekből is
2012. július 20., Maloschik Róbert
Miután két hete megjelent Dr. Sümeghy László írása, Márton Attila átküldte a Film, Színház, Muzsika 1984. december 1-i számában megjelent beszámolót. Alább ezt olvashatják. No meg saját emlékeimet ezzel a koncerttel és a körülményekkel kapcsolatban.
Főmunkatársam (akkor már feleségem), Szász Gabriella az 1980-as években nagyon kedvelte Jan Garbarek muzsikáját. Ezért már 1983-ban is lejött velem Debrecenbe, majd szinte természetes volt, hogy az 1984. évi Szegedi Jazznapokon is meghallgatja kedvencét. Annyira csinos hölgy volt (szerintem ma is az…), hogy a portás nyilván úgy vélte, hogy egy „jó nőt” akarok felvinni a szobámba és kérte az ilyenkor szokásos „szemhunyási illetéket”, 100 forintot. Ezen állatira felidegesítettem magam, és üvöltözni kezdtem a személyzettel.
Előkerült a Magyar Rádió „jazz referense”, K.I. is, aki mondta, hogy fizessem csak ki, mert nem képzelem, hogy a feleségem szállását is a Zenei Főosztály fizeti. Na mondom, ez is jól kezdődik.
„Becsekkolás” és bőröndből kirámolás után átmentünk a szálloda éttermébe. Még ki sem hozták a kajánkat, mikor a mellettünk lévő asztalhoz telepedett a Jan Garbarek Group dobosa és gitárosa. Michael DiPasqua barátian üdvözölt, mert ha hiszik, ha nem, emlékezett rám az előző évi Debreceni Jazznapokról. (David Torn akkor még nem volt az együttes tagja.) Ez november 9-én történt, mert egy nappal előbb jöttek Szegedre. Michael kérdezte tőlem, hallottuk-e már a tragikus hírt? Mondtam, mire gondolsz? Hogy tegnap éjjel az NDK-ban közúti balesetben meghalt az Oregon együttes szitárosa, Colin Walcott. Puff neki, egyből elment az étvágyam. Kérdeztem, de hogyan történt? Mondta, hogy „They’ve just toured in East Germany and there was a milky fog on the highway.” Majd folytatta, hogy tulajdonképpen a sofőr melletti ülésen mindig Glen Moore szokott ülni, de mivel a felesége épp akkor szült Portland-ben, így a bőgős előző nap hazautazott Amerikába, és mivel Ralph Towner nagyon fáradt és álmos volt, megkérte Walcott-ot, üljön előre a sofőr mellé, hogy ő végig tudjon feküdni a hátsó ülésen. A tejszerű ködben nem láttak semmit, ezért óvatosan mentek, de mégis beleszaladtak egy előttük hirtelen lefékező teherautóba. Majd ugyanazzal a lendülettel hátulról beléjük hajtott egy kamion. Ekkor Walcott kirepült a szélvédőn és a saját mikrobuszuk alá került, amit tovább tolt maga előtt a kamion. Mivel az Oregon és a Jan Garbarek Group is az ECM kiadóhoz tartoztak, így érthető volt, hogy Garbareket és a bőgős Eberhard Webert annyira megrázta a hír, hogy egy napig bezárkóztak szállodai szobájukba. Mivel nekem a zeneélvezet mellett az is a feladatom volt, hogy riportot készítsek Garbarekkel a Magyar Rádió részére, kimentem a szegedi Sportcsarnokba a „soundcheck”-re is. Hiába, mert Jan kedvesen azt mondta, majd a koncert után. Ezért aztán a koncert után az öltözőfolyosón szinte közelharcot vívtak a szervező által riportlehetőséggel bíztatott újságírók egymással, hogy ki juthasson be előbb Garbarek öltözőjébe. Nem fogják ki találni, miután K.I. „szelíd szóval megdorgálta” Drienyovszky Andrást, így én lettem a befutó. Pedig Andris többek között Szigeti Péternek is interjút ígért. Végül neki be kellett érnie egy Eberhard Weber beszélgetéssel. Garbarek kérdezett először: „Te újságíró vagy?” Mondtam neki, nem. Erre egyből feloldódott, mert kiderült nem kedveli a „firkászokat”… Egészen gyermekkorától kezdte mesélni a sztorikat (nem tudom, hányan tudják például olvasóink közül, hogy lengyel felmenői vannak…), majd azzal zárta, azért nem ismerhettem a koncerten elhangozott témák többségét, mert ezekkel mennek a turné végén Oslo-ba, a jól bevált Rainbow Studio-ba felvenni a következő lemezüket. Mondta, hogy így már tökéletesen kicsiszolva/bejátszva tudják szinte „first take”-ként felvenni az anyagot. Ennél a pontnál benyitott az öltözőbe K.I. és megkérdezte, hogy meddig tart még a riport, mert még három helybeli újságíró is szeretne feltenni pár kérdést. Erre Garbarek megkérdezte tőlem, hogy ennyi elég a Magyar Rádiónak? Mondtam, még sok is. Ezen elmosolyodott. Majd megkérdezte K.I.-t, ki viszi másnap hajnalban a reptérre. Erre K.I. azt válaszolta, majd a Róbert. Itt tudtam meg, hogy sokat nem alhatunk Gabival, mert fél ötkor van indulás, hisz reggel hétkor van nekik „check in” Ferihegyen. Csak érdekességként említem, hogy Sipos Bandi Barkas buszával utaztunk. Igaz, nem nagyon szívesen szálltak be, mert kiderült, hogy egy ilyen NDK-s járgányban utazott a halálba Walcott is. David Torn volt a legbátrabb, így ő ült előre. Gabi, én és Michael a második sorban foglaltunk helyet, míg a hátsó sorban Jan Garbarek és Eberhard Weber ült. Weber végig aludta az utat, Garbarek pedig kazettás magnón hallgatta az előző esti koncert felvételét. (Hogy ki és hol másolta ki neki éjszaka, azt nem firtattam…) Miután Pest felé már kezdett világosodni és Garbarek is túljutott a 90 perces BASF kazettán, egyszer csak megveregette a vállam, és amikor hátra fordultam, azt mondta: „Szörnyű! Le vagyok taglózva. Nagyon jóban voltam Colin-nal. Írok az emlékére egy dalt. Még nem tudom, mi lesz a címe, de az már biztos, hogy az A-oldal első felvétele lesz!” Most hogy ezeket a sorokat írom, felmásztam a létrán a Garbarek lemezekhez (harmadik polc teteje - szoros abc, you know) és látom ám, hogy az a címe az 1985-ben kiadott „It’s OK to listen to the gray voice” LP első felvételének, hogy „White noise of forgetfulness”.