Világsztárok Magyarországon – a VIII. Alba Regia Videoton Interjazz Fesztivál Székesfehérváron, 1981. május 27–29. – III. rész

2012. február 10., Márkus József

A fehérvári nemzetközi találkozók sorában, jelentőségét tekintve, a nyolcadik sem maradt el az előző kettőtől. Ez főleg az élő jazzlegenda Art Pepper fellépésének köszönhető. Valamint a többi P betűs sztárnak is (Parlan, Pedersen, Petrović…)

Persze senki nem gondolhatja komolyan, hogy bármi köze lenne a családnevek kezdőbetűinek ahhoz, hogy „húzónévnek”, közönségcsalogatónak tekintsük-e az egyiket, a másikat pedig ne. Erre a fesztiválra a véletlen játéka hozta össze a P betűs sztárokat. Az utolsó napra, az előzőkhöz képest nagyobb arányban jöttek össze a húzónevek – P betűvel és a nélkül egyaránt. Hogy beváltották-e a reményeket? Talán háromnegyed részben. Az öt műsorrész négy ígéretes nevet kínált: Parlan, Mangelsdorff, Namysłowski, Pepper. Hogy melyikük képviseli a maradék egynegyed részt? Előbb-utóbb kiderül.

Május 29. péntek este

Horace Parlan – szólózongora

Az előadott műsorszámok; először is az egyértelműen felismert darabok: „Nardis” (Miles Davis), „All of You” (Cole Porter), „Memories of You” (Eubie Blake), „Ruby My Dear” (Thelonious Monk). Nyolc számot játszott a zongorista a negyvenöt percnyi műsoridő alatt. Kivétel nélkül standardeket – jobban és kevésbé ismerteket. Antal Imre konferált az egész fesztivál folyamán – akiről tudjuk, maga is igen tehetséges zongoraművész volt ifjúkorában, de egészségi okokból más pályát kellett választania. Sajnos, igen gyorsan elsorolta a teljes repertoárt Parlan műsorának már az elején, így alig tudtam egy-két címet feljegyezni. A konferálás a magnószalagról is lemaradt, így utólag kellett többször, alaposan meghallgatnom a felvételt, és hegyeznem a fülemet, hogy mennél több számot felismerjek. További megjegyzéseim a műsorszámokról: A „Nardis” szerzője vitatott, sokan a zongorista Bill Evanst tartják annak. A második darab egy ballada, talán Thelonious Monk szerzeménye lehet. Ez és az előző is elég lassú tempóban hangzott el, a következő „All of You” már kissé élénkebben. A „Memories of You” eleje-vége fantáziaszerűen, a közepe tempósan szólt. Az ötödik szám nagyon ismerősnek tűnik, de nem jut eszembe sem a címe, sem a szerzője. A következő Monk-szám (Ruby My Dear) számomra nagyon ismert; igen sokszor hallgattam lemezről – nem is a szerzőtől, hanem barátjától: Bud Powell-től. A hetedik szám a leggyorsabb, a legrövidebb (talán háromperces), és számomra a legkevésbé ismert a nyolc közül. Ráadásnak ismét egy Monk-ballada következett– 95%-os valószínűséggel a „Pannonica” című. A bizonytalanság oka: ismerek még két hasonló, lassú Monk-számot: a „Monk’s Mood”-ot és az „Ask Me Now”-t, amelyekkel gyakran összetévesztem, keverem a Pannonica-t.

Horace Parlant a lexikonok amerikai hard-bop, illetőleg post-bop zongoristaként tartják számon – aki szívesen játszott együtt avantgárd jazzmuzsikusokkal is. 1931-ben született a Pennsylvania állambeli Pittsburgh-ben. Gyermekbénulás következtében, igen fiatalon, a jobb kezének középső ujjai megbénultak. A kis Horace azonban óriási akaraterővel folytatta tovább zongoratanulmányait, és egy különleges játékmódot alakított ki. (Erre később még visszatérek.) Az ötvenes évek közepén a szaxofonos Sonny Stitt karolta fel, és vitte magával washingtoni klubokba – együtt játszani. Hogy betegségét sikerült legyőznie, arra bizonyíték, hogy 1957-ben nem kisebb híresség, mint Charles Mingus hívta meg alkotóműhelyébe, ahol Parlan évekig működött együtt a bőgőssel, és két nagylemezén is zongorázik („Mingus Ah Um” és “Blues & Roots”). Ezt követően olyan neves szaxofonosokkal szerepel együtt és készít felvételeket, mint Lou Donaldson, Stanley Turrentine, Booker Ervin, Dexter Gordon és Roland Kirk. 1962-ben Johnny Griffin és Eddie Lockjaw Davis közös együttesében zongorázik. 1960-tól kezdve jelennek meg nagylemezek, illetőleg CD-k Parlan saját neve alatt; immár húsz fölött jár e kiadványok száma.

Sikeres európai turnék után 1973-ban az amerikai zongorista Dániában végleg letelepszik. Az ezt követő évtizedekre esik az 1974-es afrikai turnéja Hal Singer-rel, majd az 1975-ben elkészült albuma az ugyancsak tenorszaxofonos Zoot Sims együttesével. Munkásságának későbbi szakaszára esnek az Archie Shepp-pel duóban készített felvételei. Ezek közül a gospel muzsikával átitatott „Goin’ Home” emelhető ki (1977); a „Black Ballads” című albumon (1992) már bőgős és dobos is hallható.

A fehérvári fellépés első percei, el kell ismerni, némi megütközést keltettek a közönség körében. Látva a művész jobb kezének ujjait, az ember elgondolkodik: egy teljesen ép kezű jazz-zongoristának is micsoda kihívást jelent egyes-egyedül egy fesztivál hallgatósága előtt háromnegyed órán át muzsikálni! A szóló-zongorázás olyan nagy neveknek való, mint Oscar Peterson, McCoy Tyner, Chick Corea vagy Keith Jarrett. Ők le tudják kötni az embereket, akár két-három órán át is. Sokan lehunyták szemüket egy darabig (bevallom, én is), így akarván szabadulni az előítéletektől. És elismertük: ez teljes értékű muzsika; nem alacsonyabb rendű, mint az ép kezűeké. Minden a helyén van, nem csodabogarat hallunk, hanem egy művészt. Mégpedig stílussal, sajátos zenei nyelvvel és hangzással rendelkezőt. Nem beszélnek a könyvek róla, de nem is tartom valószínűnek, hogy szólóban túl gyakran lépett volna fel Parlan, inkább az ellenkezőjét tételezem fel. Hogy kísérő zongoristának kifogástalan, és hogy jó dobossal, bőgőssel kiegészítve tökéletes ritmusszekciót tud létrehozni, azt garantálja a jobbnál jobb szaxofonosoknak hosszú sora, akiket az előbbiekben felsoroltam. Akik, úgy tűnik, szinte versengtek érte. Bal keze nem sérült, legalábbis koránt sem annyira, mint a jobb. A Vörösmarty Színház színpadán a szóló-improvizációit megfigyelve látható volt, milyen ötletesen, ügyesen pótolja bal kezének ujjaival, közbeszúrásaival a jobb kéz sérült ujjait. A két kéz látványosan, szinte fogaskerekek módjára egészítette ki egymást. És közben a bal kéz a szokásos feladatát is ellátta: a basszusnak, és az akkord más alsó hangjainak a megszólaltatását (gyakran a felsőket is). És olykor a jobb kéz három ép ujja is csodákat művelt! S ha már szót ejtettünk a basszusról: a harmóniák és a dallam biztos megalapozása tekintetében semmi hiányérzetünk nem volt; ellenben a ritmikai és tempóbeli alátámasztás – érzésem szerint – némileg hiányzott. Nem a zongoristától vártunk még ennél is több csodát, ám egy bőgős partner sokkal lendületesebbé, swingesebbé tehette volna a számokat.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyrészről a repertoárt, másrészről a tempókat is jól meg kellett választania a művésznek. De hát ezúttal nem is egy Peterson-ra vagy Tyner-re voltunk felkészülve, és a művészetet egyébként sem sebességmérővel vagy stopperórával mérik. Erről beszélt a bőgős Pedersen is az előző napi interjújában: „a zenében a versengés nem hasonlít az olimpiához”. Parlan utolsóelőtti műsorszáma volt talán mérsékelten gyors; a többi mind középtempós vagy lassú, balladaszerű. Ezekben a lassú tempókban azonban a zongorista szíve, lelke kitárulkozott! Három vagy négy Thelonious Monk-számot is hallottunk a művésztől. Ezekben a kompozíciók rejtett szépségei bontakoztak ki. Monk gyönyörű dallamokat talált ki, de a szerző valahogy mintha szégyellte volna annak idején az „ellágyulást”; szokásos kemény billentésével olykor megtörte a varázslatot. Általában Parlan sem bánik túl finoman a billentyűkkel, csakhogy ő ezeknél a balladáknál mindig érzi, meddig legyen „Monk-é” a zongora, és honnantól a saját magáé… Végül is a hallgatóság lelkes tapssal köszönte meg Horace Parlannak a nem mindennapi szólókoncertet.

Sajtóvélemények (Szerintem lehangolóak, jómagam ellenkező véleményen vagyok).

Sárközi Gábor a Fejér Megyei Hírlap május 31-i számából („Pénteken véget ért a fesztivál – Minden várakozáson felül…”): „Horace Parlanról tudtuk, hogy kitűnő kísérő zongorista, szólistaként viszont kár volt föllépnie. (Tudomásunk szerint először tette hosszú pályafutása során.)”

Tódor Jánosnak a Magyar Ifjúság 1981/30. számában megjelent „Fehérvári jazz(hétköz)napok” című cikkéből: „Horace Parlan Louisban halk-kezű, rezignált stílusú zongoristát ismertünk meg, akinek a kompozícióépítés nem erős oldala. (Eddig is főként kísérő pianistaként tartottuk számon.)”

Vukán–Berkes­–Bontovics Trió. Tagjai: Vukán György (zongora), Berkes Balázs (bőgő), Bontovics Kati (ének).

Megjegyzésem: Fejes László a képriportjában “Szuper Trió”-nak nevezi a formációt, ami nem egészen korrekt. Ezzel a névvel abban az időben a Vukán–Berkes–Jávori Trió utódját illették, miután Jávori Vilmost Kőszegi Imre váltotta fel a dobnál. A fesztivál idején bizonyára más elfoglaltsága volt a dobosnak, ezért kísérték csupán duóban Bontovics Katit, aki úgyszólván állandó énekese volt a Triónak.

A Vukán–Berkes kettős egyébként rendkívül összeszokott formáció volt annak idején, hiszen már mintegy tizenöt év óta rendszeresen együtt játszottak. Egy kis túlzással mondhatni, hogy szinte alig tűnt fel, ha dob nélkül kísértek fúvóst vagy énekest. Egy alkalommal, 1978 őszén meghívtuk a fehérvári Jazzklubba a kibővített Vukán–Berkes-Jávori Triót úgy, hogy két fúvós szólista: Friedrich Károly és Dés László játszott velük, és Bontovics Kati is énekelt a műsor egy részében. Amikor megérkeztek, akkor derült csak ki, hogy dobos nélkül fognak játszani, mert „Vilike” valami miatt nem ért rá. Túlzás nélkül írhatom, hogy csodálatos klubkoncert volt. Elég ritka eset, hogy dobos vagy más ütőhangszeres nélkül lépjen fel fúvóst, sőt több fúvóst is tartalmazó jazzegyüttes.

A fesztiválon is hangulatos, jó koncertet hallottunk, de természetesen az ilyen kamara jellegű formációknak finomabb a hangzása, és olykor a közönségre gyakorolt hatása is mérsékeltebb. Sajnos, az elhangzott számokat nem jegyeztem fel, és a műsor kimaradt a szalagra vett anyagból is. Talán az is érthető, hogy a nemzetközi nagyágyúk mellett az ember a hazai együttesek műsorát főleg akkor őrzi meg emlékezetében, ha azok valami nagyon kiemelkedőt produkáltak. Sárközi Gábor cikkéből tudhatjuk, hogy Vukánék egy blues-zal zárták műsorukat. Ha ez így van, akkor abból Bontovics Kati is kivette a részét. Ez valószínűleg Ray Charles „Hallelujah I Love Him So”-ja lehetett, amely formailag nem tizenkétütemes, szabályos blues, és az ötvenes-hatvanas években gospeles-funky stílusban volt szokás előadni. Kati szinte minden egyes koncertjén elénekelte Vukánékkal annak idején, de ők sohasem Ray stílusát követték, annál rendszerint modernebb, jazzesebb formában adták elő.

Sajtóvélemények. Sárközi Gábor említett cikkéből (Fejér Megyei Hírlap): „Vukán György az a zongorista, aki legbensőbb lényét képes adni; a kitárulkozó művészek közül való. Játéka elmélyült, a kommersz elemeket gondosan kerüli, mert nem törekszik mindenáron a közönség „kegyes” tapsaira. Berkes Balázs (bőgő) a jó értelemben vett „alázattal” segíti Vukán jellegzetes hangú, „vallomásos” muzsikáját, szólói pedig imponáló muzikalitásról vallanak. Az énekes, Bontovics Kati az egyetlen hazai jazzénekes (Európában sincs sok!), aki a frazírozás alapelemeinél jóval többet tud nyújtani. Minden előadott száma hangról hangra begyakorolt, ám ez egyáltalán nem zavaró, így is átlelkesítettnek érezzük. Az utolsóként előadott blues kissé sablonosra sikeredett, akár el is maradhatott volna…”

Tódor János, a Magyar Ifjúság-beli, említett cikkéből: „Nem véletlenül figyelt föl a Columbia lemezcég a Vukán– Berkes–Kőszegi trióra, s készített velük nemrég felvételt. Fehérvárra dobos nélkül érkeztek, pontosabban Bontovics Katival, aki a Vukán–Berkes duó műsorának második részében szerepelt.

Fejes László rövid véleménye (Film Színház Muzsika, június 20): „A Szuper Trió (Vukán, Berkes, Bontovics Kati) nagyon szépen hangzott.”

Albert Mangelsdorff – harsonaszóló

A nemcsak Európában, de világszerte is elismert pozanművész már számos alkalommal adott hazánkban koncertet – együttessel és szólóban is. A „Világsztárok Magyarországon” sorozatunkban is szerepelt párszor; ezúttal megpróbálok eltekinteni pályájának részletes ismertetéséről, igyekszem a fontos, főleg magyar vonatkozású adatokra szorítkozni.

1928-ban született Frankfurt am Main-ban, és ott is halt meg 2005-ben. Altszaxofonos bátyja, Emil ismertette meg a jazzmuzsikával – még a náci korszakban, amikor tiltott műfaj volt a jazz. A háború után hegedűt, majd gitárt tanult, 1948-tól harsonán játszik – különböző zenekarokban. 1953-ban belép Hans Koller együttesébe, amelynek Zoller Attila is tagja. A magyar gitárossal annak 1998-as haláláig tartja a zenei kapcsolatot. Első amerikai fellépésére 1958-ban kerül sor, mégpedig a Newport Festival alkalmával – egy másik magyar gitárossal, a későbbiekben világhírre szert tett Szabó Gáborral együtt – a külföldi tehetségekből összeválogatott International Youth Band-del. A zenekarban közreműködött még többek között Duško Gojković, Roger Guérin, Erich Kleinschuster, Hans Salomon és Jan Wróblewski – akik mindannyian felléptek a későbbiekben a fehérvári fesztiválokon. A hatvanas években további három alkalommal kap meghívást Newportba (1960, ’65 és ’69); az utóbbi látogatás során elnyerte „a fesztivál legjobb szólistája” címet. Európán kívül, turnéi során bejárta a Közel- és Távol-Keletet, Észak-Afrikát és Dél-Amerikát.

Mangelsdorff első alkalommal 1966 áprilisában látogatott hazánkba – „Quintett”-jével –, mégpedig a Budapesti Ifjúsági Napok III. nemzetközi jazzfesztiváljára, amely a fehérvári Interjazz fesztiválok elődje. A következő fellépésére már Fehérváron, az 1972. júniusi fesztiválon került sor – gitáros barátjával, Zoller Attilával együtt. Erről a koncertről a Világsztárok… sorozat korábbi cikkeiben már szót ejtettünk. Ezután gyakoribbá váltak a látogatások a hetvenes-nyolcvanas években: Nagykanizsa (1973), Debrecen, Győr és talán Budapest is vendégül látta a művészt, ezúttal már nemcsak együttessel, hanem alkalomadtán szólóban is. A pozanművész ebben az időben alakította meg a MUMPS elnevezésű együttesét, amellyel 1977-ben lemezt adtak ki. Ugyanebben az évben lépett fel a Debreceni Jazz Napokon is ez a formáció, amely nem más, mint az 1971-ben Székesfehérváron szerepelt „The Trio” (John Surman, Barre Phillips, Stu Martin) Mangelsdorffal kiegészített változata.

A harsonás stílusa és játékmódja az 1981-es fehérvári fellépése előtti évtizedben jelentős változáson ment keresztül. Egyrészről a hatvanas években együttesével a hard bop talaján álló zenéje fokozatosan az avantgárd törekvések, majd az európai free irányzatok felé fordul. Másrészről Mangelsdorff a hetvenes évtized küszöbén felfedezi magának a multifonikus játékot, és egyidejűleg – bár a free játék szabadságát megtartja – részben visszatér a melodikus, tonális játékhoz. Ezt a gyakorlatban a duó- vagy leginkább az „egyszemélyes” produkciókkal tudja megvalósítani. Párhuzamosan a kisebb-nagyobb létszámú együttesbeli játékot is folytatja, mégpedig köztük olyan, neves amerikai sztárokkal is, mint Elvin Jones, Jaco Pastorius vagy a már említett MUMPS formáció tagjai, a későbbiekben pedig Chico Freeman.

Ilyen, szabadon szárnyaló, mégis melodikus és élvezetes szólójátékot hallhatott Albert Mangelsdorfftól a Vörösmarty Színház közönsége a VIII. Interjazz Fesztivál harmadik napján. Már a koncert első perceiben lehetett érezni a várakozásteli, felfokozott hangulatot a nézőtéren – még a magnófelvételből is –, talán a harsonaművész közelmúltbeli hazai szóló- vagy duófellépéseinek következményeként. A multifónia eléggé szokatlan volt annak idején – még egy gyakorlott jazzkoncert-látogató számára is. Ami eleve multifonikus hangszerek (zongora, orgona, gitár stb.) esetében természetes – tudniillik két vagy több hang egyidejű megszólaltatása –, az például a rézfúvós hangszereseknek teljesen újszerű volt a múlt században. Persze, már jóval régebben ismert volt ez a lehetőség, csakhogy cirkuszi mutatványnak számított, nem volt kifinomult füleknek való. Nem szeretnék technikailag mélyebben belemerülni, hiszen jómagam sem vagyok a téma ismerője; annyit azért alapszinten „elárulok”: a multifonikus megszólaltatás lényege, hogy a művész „hagyományos” módon, ajkaival megszólaltatja a hangszert, és egyidejűleg saját hangszálait is használja, vagyis „beleénekel” a hangszerbe. Ezáltal rendszerint egy harmadik hang is kikeveredik a felhangokból. Hogy aztán ezt hogyan lehet tisztán és artisztikusan véghezvinni, az maradjon csak az előadóművészek titka! (A fehérvári vendégen kívül egyébként még számos neves harsonaművész műveli a multifon játékot, például – elég magas fokon – Albert honfitársa, a Német Demokratikus Köztársaságban nevelkedett Conny Bauer, akinek nagykanizsai fellépését alig egy év múltán, 1982-ben láthattam-hallhattam. Ezen a téren említést érdemel még az amerikai sztárok közül Robin Eubanks vagy Wycliffe Gordon, aki Wynton Marsalis-szal való huzamos együttműködéséről ismert.)

Előrebocsátom: Mangelsdorff szólóműsorának semmivel sem volt kisebb művészi értéke, mint a megelőző napon a Csík–Pedersen Duó produkciójának. Arról nem is szólva, hogy egy szál fúvós hangszerrel mintegy ötven percre lekötni egy zsúfolásig telt színházterem közönségét – az nem mindennapi dolog! Kilenc szám hangzott el, egyik sem standard darab, valószínűleg mind az előadó szerzeménye. A Mester mindössze kétszer vagy háromszor konferálta be számait; sajnos, nem sokat lehetett belőle érteni – és főleg megjegyezni. A műsorszámok jellege, felépítése, motivikus anyaga teljesen szokatlan volt, szinte semmihez sem lehet hasonlítani. A free jellegű koncertek gyakran „agresszív” hangzásához sem. Természetesen gyakran lehetett érezni, mikor hallunk megkomponált szakaszokat, és mikor improvizációt, de ebben a tekintetben sem volt éles határ. Néhány példát említek: az elsőnek elhangzott darab alkalmával egy-egy hosszan kitartott multifonikus akkord váltakozott „hagyományos”, egyszólamú, nagyon ritmikus és makacsul ismétlődő trombitaszerű motívumokkal. A tonalitást erősen meghatározta a bizonyos időközökben felhangzó, hosszan kitartott G alaphang. A második műsorszám volt az egyetlen, amelynek le tudtam jegyezni a címét: „Mississippi Mud on My Shoes” (vagyis: a Mississippi sara a cipőmön). Ennek a bevezető utáni része következetes, lüktető ritmusú volt, amelyet akár swingesnek, rockosnak vagy latinosnak is lehetett értelmezni. Volt egy egészen bonyolult téma, amely után eléggé szétszabdalt, és nagyon virtuóz improvizáció következett. Majd egy lassú, többszólamú téma, amelyet „fanfár”, vagyis kürtjel-szerű motívum szakított félbe – többször is. A következő, ismét lassú, ballada tempójú szám előtt az előadó bemondta, hogy az egy country-feldolgozás lesz. Ez végig több szólamban, vagyis multifonikusan szólt. Később jöttek a páratlan (3/4-es vagy 3/8-os) témák, mégpedig ismét több szólamban. Már a műsor közepén érezhető volt, hogy a művész tulajdonképpen a produkció végéhez közeledik, de a hallgatóság nem engedte távozni a színpadról, újabb és újabb ráadásokat követelt. Az utolsó ráadásnál Mangelsdorff rávette a közönséget, hogy a hangszerével megadott G hangot dúdolják hosszan, ő pedig majd improvizál fölötte. Középtempójú, rockos lüktetésű szólót hallottunk a „vokál”-alapra, és ezzel ért véget, vidám hangulatban, a szimpatikus művész műsora.

Sajtóvisszhang. Tódor János (Magyar Ifjúság): „Albert Mangelsdorff »különös kísérlete«, a többszólamú pozanjáték frenetikus sikert aratott. A közreműködők közül ő adta magából a maximumot. Mangelsdorff multifón-szeánszán bizarr és új hangok mutatták meg szellemarcukat.

Sárközi Gábor a megyei Hírlap összefoglalójában: „Mangelsdorff-ot megértjük, hogy az utóbbi időben egyedül lép fel. Olyanokat produkál rendkívül nehéz hangszerén, a pozánon, hogy méltó társra, hasonló fantáziájú muzsikusra aligha akadna. Játékát hallgatva nem érezzük a ritmusszekció hiányát, szóló és kíséret együtt hallatszik, olykor a szó szoros értelmében…!”

Zbigniew Namysłowski – Air Condition

Az együttes összeállítását az 1980-as őszi, varsói Jazz Jamboree alkalmával készült nagylemez borítóján olvasható adatok alapján próbáltam azonosítani, ami nem egészen sikerült. A székesfehérvári magnófelvételen ugyanis nagyon nehezen érthető a bekonferált szöveg. A varsói felállás a következő volt: Zbigniew Namysłowski (alt- és szopranino-szaxofon), Władysław Sendecki (zongora, billentyűsök), Krzysztof Ścierański (basszusgitár), Wojciech „Malina” Kowalewski (dob). A basszusjátékos azonosítása sikerrel járt, valóban Ścierański nevét mondta be egy hosszú basszusszóló után a vezető-szaxofonos. A ritmusszekció másik két tagjának azonossága már kétséges. A zongorista nevét egyáltalán nem lehetett érteni, a dobos bekonferálásakor csak a keresztneve volt érthető: Bogdan. A varsói felvételekhez képest még egy különbség: Székesfehérváron csupán szopranino-szaxofonon játszott az együttesvezető. A magnószalagon altszaxofon-hang nem hallható.

Zbigniew Namysłowski nemcsak saját hazájában számít az egyik legjobb és egyúttal a legnépszerűbb jazzmuzsikusnak, hanem az európai alt- és szopránszaxofonosok rangsorában is előkelő helyen áll, és a tengeren túl is ismerik. Hazánkban egész biztosan ő számított (modern) jazz-körökben a legnépszerűbb közép-keleteurópai zenésznek a hetvenes években.

Varsóban született 1939-ben. A náci megszállás idején szülei meghaltak, őt a nagyanyja nevelte Krakkóban, és csak 1954-ben költöztek Varsóba. Krakkóban zongorázni, a varsói konzervatóriumban csellózni tanult. Tinédzserként annyira megszállottja volt a zenének, hogy már-már nem tudta eldönteni, melyik hangszert válassza.  Első alkalommal 1955-ben lépett fel jazz-zongoristaként egy rövid életű együttessel a Hybrydy nevű egyetemi klubban. Autodidaktaként megtanult harsonán játszani, és 1956-ban belépett Mieczysław Wadecki dixieland zenekarába, ahonnan hamarosan „átigazolt” a Modern Dixielanders-be. Ez a zenekar részt vett Wroclawban az amatőr diák-jazzegyüttesek szemléjén, ahol Zbigniew szólistadíjat nyert. Ismét hangszer- és stílusváltás következett: mint csellista (!), Krzysztof Sadowski „Modern Combo” együttesével fellépett a legendás 1957-es Sopot-i Jazz Fesztiválon – modern jazzjátékával is hatalmas sikert aratva. A következő évben a változatosság kedvéért visszatért a pozanhoz, és egy történelmi jelentőségű eseményen lépett fel a „Hot Club Melomani” nevű tradicionális zenekarral: a varsói Nemzeti Filharmónia hangversenytermében ekkor rendeztek első ízben jazzkoncertet.

Fordulópontot jelentett annak idején az is, hogy a háború óta először utazhattak nyugatra a lengyel jazz-zenészek. „Zbiggy” hamarosan élt is az alkalommal, és először Dániában (a Polish All Stars-szal), majd Franciaországban (a Modern Dixielanders-szel) tett látogatást. Az évtized végére aztán megtalálta végleges hangszerét, az altszaxofont; majd a hangszerhez a saját – immár modern – stílusát is. Még a huszadik évét sem töltötte be. Az 1959-es Jazz Jamboree-n kétféle együttessel is fellépett: pozanosként a Modern Dixielanders-szel, altósként pedig a „Modern Jazz Group”-pal. Két-három évig még folytatta a „kettős játszmát”: fellépett, sőt kislemezeket készített tradicionális zenekarokkal is. Még 1960-ban is játszott lemezre a New Orleans Stompers-szel. Közben a zongorista Andrzej Trzaskowski együttesében szaxofonozott, majd 1961-ben megalakította első saját modern kvartettjét, a „Jazz Rockers”-t, amely később Michał Urbaniak-kal kvintetté bővül. Namysłowskinak és együttesének stílusa az amerikai hard bop-ból indul ki, ám a későbbiekben egyre inkább gazdagodik különféle lengyel és egyéb szláv népzenei elemekkel. Mindez nyomon követhető többek között az „Astigmatic”, a „Winobranie” és a „Kuyaviak Goes Funky” című albumokban. (Az utóbbi két nagylemez elnyerte a „Best Polish Records of All Times” lista II. és III. díját.) Nagy feltűnést keltett és sikert hozott 1964-ben Londonban felvett, majd a Decca cégnél kiadott „Lola” című LP-jük, amely a legelső külföldön készült lengyel lemez.

Az Egyesült Államokban három alkalommal is töltött hosszabb időt a szaxofonos. Elsőnek 1962-ben Andrzej Trzaskowski együttesével, a „The Wreckers”-szel és Michał Urbaniak-kal egyhónapos „coast-to-coast” turnét tett, ami azt jelenti, hogy a nyugati parttól a keletiig felléptek számos városban; és végül részt vettek a Newport '62 fesztiválon. Nagy sikerrel szerepeltek mindenütt; nem úgy, mint a következő alkalommal. 1978-ban ugyanis a szaxofonos mintegy két évet töltött az Államokban. Látogatását tanulmányútnak és egyúttal bemutatkozásnak is szánta. Kezdetben együtt lépett fel a már 1973 óta kinn élő Michał Urbaniak-kal és Urszula Dudziak-kal, de ezúttal az igazi siker elmaradt. Valójában elkövette azt a hibát, hogy nem a saját zenéjét játszotta. Az amerikaiak újdonságot vártak, unták a standardeket. 1980-ban, amint hazautazott, azonnal visszatért saját stílusához.

Az ominózus turnéról való hazatérés után talán egy év sem telt el Namysłowski fehérvári fellépéséig. Az Air Condition a két időpont között alakult meg. Ha nem is tartozott a szaxofonos legkiemelkedőbb formációi közé, a nagyon tehetséges basszusos, Krzysztof Ścierański felfedezése feltétlenül jelentős érdem. Az együttes mindenestre rossz napot fogott ki a fesztiválon; helyettesítő zenész(ekk)el volt kénytelen fellépni, ráadásul hangszereket kellett kölcsönkérni, mert azok nem érkeztek meg időben. Pedig a városban nagyon kedvelték a lengyel művészt, annak ellenére, hogy alighanem az 1981-es volt a legelső fehérvári látogatása. Ám már a ’70-es évek elején rendszeresen járt a jazzklub törzstagjaiból egy csoport a lengyel fesztiválokra – Kolozsváry Kende vezetésével, aki perfekt lengyel tudásával már akkor Namysłowski személyes ismerőse volt. Aztán 1976-ban Debrecenben, ’77-ben pedig Budapesten, Miskolcon és Nagykanizsán is fellépett.  A klubtagok jó részének nem hiányoztak a gyűjteményéből a Stańko-, Urbaniak-, Makowicz- és Namysłowski-lemezek. Tudtuk a szaxofonosról, mennyire szereti a magyar lányokat, és hogy kedvence a jó csípős magyar halászlé. Élőben látni és hallani játékát mindig nagy élmény volt. Mindezzel, valamint a kissé kimért, de barátságos egyéniségével igazán alkalmas volt arra, hogy a kizárólag amerikai jazzt imádó sznobokkal megismertesse az európai zene értékeit.

Az Air Condition műsora három vagy négy számból állt. A bizonytalanság abból adódik, hogy a műsor elején elhangzott hatpercnyi, „egyszemélyes” zongoraszólót bevezetőnek is lehet értelmezni. A szabad ritmusú, fantázia jellegű szólóban fel-feltünedeztek különböző standardek motívumai, foszlányai, köztük határozottan kivehetően Thad Jones „A Child Is Born” című szerzeményének tématöredéke. Elképzelhető tehát, hogy voltaképpen egyveleg előadásáról volt szó. Mindenesetre igen képzett zongorista benyomását keltette a produkció. A második darabbal mutatkozott be a teljes kvartett. A szaxofonon – latinos ritmusbeosztású alap fölött bemutatott kvázi hamiskás jellegű dallam az együttes vezetőjére vall. Amit én hamiskásnak írok, az persze nem igazi hamisságot jelent, hanem egy népdalra jellemző, ritkán előforduló hangsort. Azt az egy-két alterált hangot hallja a dúr-moll hangrendszerhez szokott nyugat-európai fül hamisnak, amelyek éppen az említett különleges hangsorra jellemzőek, és amelyek az azzal párhuzamos dúr- vagy moll hangsor bizonyos fokán lévő hangoktól eltérnek. A darabban basszusgitár- és dobszóló is elhangzott. Harmadikként Ścierański „magánszámát”, basszusszólóját hallgathattuk – mintegy hat és fél percben. Fantáziaszerű, üveghangokkal teli, de meglehetősen öncélú zene hangzott el. Csak a csúcspontban segített be a dobos – finoman. A basszusgitár-művész egyébként később, a nyolcvanas-kilencvenes években többször is megfordult a városban (talán máshol is az országban). Főleg a fiatalok kedvelték, talán a rock- és a popzene gitárközpontúsága révén is. Utolsónak ismét a teljes kvartettet hallgattuk. A második számhoz hasonlóan latinos lüktetésű kísérettel hangzott el, de annál gyorsabb tempóban. A ritmusképlet leginkább a szambához hasonlított. A szaxofonon elhangzott téma dallama modernebbnek hatott a másik kvartett-darabénál. A zongora és a szaxofon improvizációja olyan volt, amilyet két remek művésztől elvárhatunk. A szám végén, a visszatérő téma két versszaka közötti epizódban igen szuggesztív dinamikai fokozást majd visszahalkulást hallhattunk a szaxofonostól – természetesen ebben a kíséret is ott volt segítségül… Ezen a ponton kezdett bemelegedni az együttes, ám későre járt, és már mindenki a fő attrakciót, Art Pepper együttesét várta.

A lengyel kvartett teljes műsora néhány perccel lépte túl a félórát.

Sajtószemle. Film Színház Muzsika, június 20. (Kép és szöveg: Fejes László): „Fellépett még a lengyel Namysłowski együttes, hosszú huzavona után, mert hangszereik nem érkeztek meg Budapestre. Ezért kölcsönkért hangszerekkel szerepeltek – nagy sikerrel.”

Tódor János cikkéből (Magyar Ifjúság): „Nem jelentett különösebb szenzációt Namysłowski (…) új formációja, az Air Condition. Megbízható, jazz-rock elemekkel dúsított, ám feszítő dinamizmus nélküli muzsikát hallottunk.”

Sárközi Gábor cikkéből a megyei Hírlapban: „Namysłowskiék kellemes zenét játszottak; de andalító muzsikájuk idegeinket alig-alig borzolta fel. Namysłowski úgy látszik elfáradt kissé, korábban megismert robbanékonysága fölöttébb hiányzott ezen az estén. (Zongoristája és basszusgitárosa sokat ígérő tehetségek; ha „megérnek”, bizonyára újra visszaszerzi hírnevét a lengyel jazzművészet reprezentánsa és együttese.)”

Art Pepper Quartet.

Az együttes tagjai: Art Pepper (altszaxofon), Milcho Leviev (zongora), Bob Magnusson (bőgő), Carl Burnett (dob)

Az elhangzott kompozíciók: ? (egy hard-bop darab), „Vágyom egy nő után” (Lehár Ferenc), „Make a List, Make a Wish” (Pepper), „Good-Bye” (Gordon Jenkins), „Rhythm-A-Ning” (Thelonious Monk), Blues for the Fisherman” (Pepper).

Megjegyzésem: az elsőnek elhangzott darab azonosításához jó néhány YouTube videót végignéztem-hallgattam Pepper felvételeiről, de nem lettem sokkal okosabb. A következő négy szám címe egyértelmű. (A Lehár-dalnak angolul más címet adtak, amit nem jegyeztem meg, de gondolom, nekünk, magyaroknak megfelelő az eredeti.) Az utolsónak elhangzott (blues) szám címe olyan 95%-os. A 90-es években végighallgattam a rádióban egy teljes Pepper-lemezt, amelyet 1980-81-ben rögzítettek, tehát a fesztivál dátumához közel. Sajnos, a rádióadást nem vettem fel, de felfigyeltem a „Blues for the Fisherman” címre, és feltűnt a hasonlatosság, a szalag meghallgatásakor úgy láttam, az azonosság helytálló a rádióban hallott számmal. (Pepper nem konferálta be az utolsó számot.)

A szaxofonos Arthur Edward Pepper névvel született 1925-ben egy kaliforniai kisvárosban, Gardena-ban, és 1982-ben hunyt el – egy évvel és bő két héttel a fehérvári fellépés után – egy másik kaliforniai helységben, Panorama City-ben. Kiemelkedő fehér-amerikai altszaxofonos, aki olykor klarinétozik is, ritkábban pedig a tenorszaxofont is előveszi. Ezúttal nem fogom nevek halmazát felsorolni, hogy kivel, hol és mikor működött. Nem csoda, hogy szinte még gyermekként a feketének számító Benny Carter együttesében játszik, és az sem, hogy mindig is Charlie Parkert csodálta, és tartotta a legnagyobb altszaxofonosnak. Stan Kenton nagyzenekara volt az igazi iskola számára 1947-től; majd ’52-től újabb két évre befogadja a nagy karmester. Hogy Pepper a West Coast csoporthoz tartozott – Chet Baker-rel, Gerry Mulligan-nel és Shelly Manne-nel együtt –, az nem sokat jelent. Főleg azt nem, hogy a fehér zenészekhez húzott, hiszen pl. a trombitás Joe Gordon, a fuvolás-szaxofonos Buddy Collette és a zongorista Hampton Hawes  mindhárman West Coast-zenészek és – feketék voltak… A nyugati parton már az ötvenes-hatvanas években sem uralkodott a rasszizmus, mint keleten és főleg délen.

Mint azt Márton Attila barátom már a legutóbbi „Világsztárok…” cikkében ecsetelte, Pepper legnagyobb hibája és baja az, hogy súlyos drogproblémái voltak már 1940 óta. Ami nem egyszer, hanem sorozatosan tönkretette a karrierjét. 1954 és ’65 között négyszer is a rács mögé került úgy, hogy két alkalommal amint szabadlábra került, ugyanabban az évben már fordulhatott is vissza – további „üdülésre”. Pedig nagyon valószínű, hogy csak balszerencsés volt, nem volt elég óvatos, vagy mások ügyesebbek voltak, ő pedig gyakran lebukott, mert kábítószert találtak nála. Félreértés ne essék, nem pártolom a kábítószer-élvezetet, sőt! A terjesztőket egyenesen gyűlölöm, mert mások nyomorúságán gazdagodnak meg. Ennyit a drogról, és most tekintsünk be a Vörösmarty Színházba, Art Pepper-nek és kollégáinak hangversenyébe!

Mindaddig talán egyetlen felvételt sem hallottam a szaxofonostól. Nem is olvashattam róla sokat, hiszen Pernye András könyvében egyáltalán nem találkozni a nevével, Gonda János Jazz könyvének első kiadásában a West Coast-muzsikusok felsorolása tartalmazza a nevét, valamint a lemezajánló listán és a Down Beat magazin népszerűségi szavazólistáiban kíváncsiskodhatunk: melyik évben hányadik volt hangszerével a sorban. A magyarázat egyszerű: az említett könyvek írásakor éppen ült, vagy a börtönöket váltogatta. Innen-onnan, például a Lengyel Kultúra Boltjában kapható Jazz Forum (a Nemzetközi Jazz Föderáció magazinja) számaiból mégiscsak megtudhattunk róla időnként ezt-azt. A Quartet tagjainak bemutatásakor a zongorista neve ismerősen csengett. Milcho Leviev-et – ugyanott, a színpadon – az 1968-as, második fesztivál alkalmával láthattam-hallhattam: a sszófiai „Jazz Fokus ’65” kvartett tagjaként. Már akkor is remek szólókat játszott különböző, bolgár népzenei anyagot felhasználó, páratlan metrumú témákra – saját kompozícióira. A bőgőst, Bob Magnussont jó tíz-tizenöt évvel később ismerhettem fel a Muzzik, később a Mezzo tévécsatornán, amint San Diego városában, az Elario’s jazzkocsmában a nyugati part neves gitárosait (Herb Ellis, Barney Kessel, Kenny Burrell), vagy a zongorista Kenny Barront, továbbá a veterán hegedűs Papa John Creach-et kíséri. A színes bőrű dobos, Carl Burnett volt egyedül az, akiről addig sem, azóta sem hallottam. El kell ismernem, a műsor végére kiderült: mindhárman a legtökéletesebb kísérő játékosok!

Az első műsorszám elkezdődött, amelynek, mint említettem, nem sikerült a címét kinyomoznom. A kései hard bop stílusra jellemző, az avantgárdba áthajló téma eléggé bonyolult felépítésével, töredezettségével meglehetősen próbára tehette volna a kezdő zenészeket. (Őket nem…) Először a zongora, aztán a szaxofon, majd a bőgő is szólózott a témára, utána a szaxofon, a zongora és a dob párbeszédét hallhattuk, végül visszatért a téma. Az egyes szólók között a téma végén felhangzó átvezetés minden alkalommal újra felhangzott. A szaxofonos szólójában döbbentem rá, hogy ő lehet tulajdonképpen a „legfeketébb fehér” altós a többiekkel összehasonlítva. Improvizációinak csúcspontján Coltrane-ra emlékeztet a már-már nyögésnek, hörgésnek hallható „túlfújt” szaxofonhang. A Coltrane-hoz való hasonlítás mégis sántít kissé, hiszen az ő improvizációi távol állnak a melegen daloló, kellemes dallamvonalaktól, inkább fanyarak, szárazak. Ezzel szemben Pepper pedig éppen az improvizációk alatt szelidül meg, még a legkeményebb témák után is kedveli a melodikus improvizációkat.

A mi Lehár Ferencünk operettdala következett. Bármilyen közhely is, itt aztán nagyon igaz, hogy a jazzben a „hogyan” fontosabb, mint a „mit” kérdése! A zongora rövid bevezetését átveszi a szaxofon, és az improvizatív téma pár üteme után már hallani is, hogy miről van szó. Bossa-nova-szerű kíséret fölött a legnagyobb szaxofonosokra jellemző balladaszerű szóló már a téma szakasza alatt átmegy fokozatosan improvizációba. A zongorista a hangerőt visszavéve folytatja a szólót – hasonlóan finoman, melodikusan, mint ahogyan a főnök elkezdte. Majd daloló szóló hangzik el a bőgőn, azután olyasmi következik, ami nem megszokott a jazzben: a középtempónál is lassabb szám alatt „négyezés”, azaz négy-négy ütemes motívumok párbeszédszerű váltása – először a szaxofon és a zongora, majd ugyancsak a szaxofon és a dob között. Így is lehet, bár a négyezés leginkább a gyors tempójú számok esetében szokásos. A témavisszatérés közepétől a tempó lelassul, és végül rövid kadenciával fejeződik be a jazzesített operettdal.

A műsor leghosszabb száma vette kezdetét. A „Make a List, Make a Wish” két-három perc híján félórát vett igénybe. A darabot nagyon jól ismerem, mert két különböző felvételem van belőle – természetesen mindkettő Art Pepper-től –, és lekottázva, „kiharmonizálva” az Albatross Jazz & Blues band repertoárszámává vált. A téma igen bonyolult, az improvizációs szakasz harmonizálása pedig egészen egyszerű. A tematikus részek bonyolultságáról csak annyit, hogy a harmadik téma azokon a helyeken is elhangzik, ahol az egyik hangszer szólója véget ér, a másik pedig elkezdődik. A jó kottaolvasó zenészeknek az ilyesmi nem jelenthet problémát, az improvizáció alatt pedig két-két ütemenként két különböző akkord váltja egymást. Lehet, hogy műhelytitkot árulok el: az ilyen típusú számokban a legkönnyebb a dolga a szólistának, szabadon szárnyalhat a harmóniák felett, gyönyörű, nagyívű szólókat építhet fel – természetesen, ha van fantáziája… Márpedig Pepper legerősebb oldala éppen a kompozícióépítés! Mintha már a szólója elején átlátná az egészet. Dinamikában a pianissimo-tól megy a fortissimo-ig, a csúcspont után pedig szépen visszaérkezik. Ugyanígy tesz a „hangsűrűséggel” is: eleinte hosszabbak a szünetei is, valahogy mindent ösztönösen beoszt, minden arányos, közben néha hirtelen ötletként bejátszik egy nem odavaló, de dallamilag, harmóniailag mégis odaillő dallamot, például egy klasszikus zenei vagy musical-részletet. Aztán sűríti a hangokat a csúcspontig, majd továbbhaladva „lebontja”, amit addig épített. Ezt a formasémát nem tudom, ki kezdeményezte, mindenesetre én először Charles Lloyd „Forest Flower” című kompozíciójában találkoztam hasonlóval. Az a szám két részből áll: a „Sunrise” és a „Sunset” címűből. Az első rész elég bonyolult harmóniaszerkezetű témából, improvizációkból, majd a téma visszatéréséből áll. A második ezzel szemben csupán két váltakozó akkord fölött játszandó improvizáció; jóformán témája sincs. És a hosszúsága is lehet tetszés szerinti. Ez utóbbiban is lehet hasonlóan nagyívű szólókat játszani, mint ahogy ezt teszi a lemezen Charles Lloyd és Keith Jarrett is. Visszatérve Pepper számához: itt a zongorista kezdi a nagy ívben felépített szólót, amelyben bőven alkalmaz bluesos elemeket. Utána következik a szaxofonszóló, amelyet fentebb már leírtam.

A „Good-Bye” a harmincas években Benny Goodman nagyzenekarának volt a repertoárszáma, általában a koncertjei végén vagy a bál végén hangzott fel búcsúzóul. Nagyon édeskés dallam, borotvaélen táncol a jó zene és a giccs között. Pepper bevezetés nélkül azonnal a témával kezd, és mindjárt átmegy improvizációba. A szám mindvégig gyengéd, visszafogott. Leviev szerény, de egyéni zongoraszólót játszik – egy Bach-zene részletét idézve.

Monk szerzeménye, a „Rhythm-A-Ning” meglehetősen gyors tempóban hangzik el. Pepper szaxofonja ezúttal férfiasan kemény. Itt derül ki a muzsikusról, hogy nemcsak szíve, hanem technikája is van bőven… A dobos kivételével ebben a számban mindegyik zenész szólózik, Burnett pedig a szám végén a „nyolcazásban”, illetőleg a négyezésben vesz részt. Szünetet nem tartva, szinte észrevétlenül vezet át a Quartet a befejező számba. Himnikusan lassú, gyönyörű C-dúr blues veszi kezdetét, a hallgató megéli az előző, kőkemény szám kellemes feloldását. Pepper szólója már a témában is improvizatív, majd átadja a szót a zongorának. Leviev eleinte csak simogatja a billentyűket, majd egészen a fortissim-ig fejleszti a szólóját, ahol free jellegűvé válik a hangzás, szinte csörömpöl a zongora. A szóló alatt a szaxofon és a bőgő hangjai Davis „All Blues”-jának riff-szerűen ismétlődő motívumaival támasztják alá Milcho játékát. Az altszaxofon-improvizációban Pepper „négerebb a négernél”… A téma visszatérése szinte észre sem vehető, annyira halk, végül egy rövid kadencia vezet a befejezéshez.

Az Art Pepper Quartet játszotta a fesztivál leghosszabb műsorát. A teljes műsor egy óra és 23 percet vett igénybe.

Sajtóvélemények. Tódor János (Magyar Ifjúság): „Kitűnő erőket vonultatott fel a Magyarországon először vendégszereplő Los Angeles-i altszaxofonos, Art Pepper. Együttesében eredeti tehetségű zenészeket hallhattunk, akikben még arra is megvolt a képesség, hogy felrázzák az olykor-olykor meditációba feledkezett Peppert. Szinte jam session-„pótlékként” hatott játékuk, az amerikai szaxofonos tévedhetetlen biztonsággal, világos tónussal kemény intonációkat „hívott elő” hangszeréből, bolgár származású zongoristája sokszor a free-től sem visszariadó motívumokat eszelt ki, csak hogy megmozgassa a pillanatnyi status quót, a fiatal bőgős meghökkentő ura volt a helyzetnek, míg a dobostól a fesztivál legjobb (dob-) teljesítményét hallottuk, méghozzá úgy, hogy mindvégig a háttérben maradt.”

Sárközi Gábor (Fejér megyei Hírlap): „Art Pepper kvartettjéről külön cikket kellene írni! Tökéletes hangzási egyensúly, kifinomult frazírozás – mindez hallatlan könnyedséggel és magától értetődő természetességgel… Előadásuk dinamikai skálája hihetetlenül változatos. A dinamikai hangsúly (a pianók és forték váltakozása, finom átmenete) és a metrikai hangsúly jól felépített „keveredése” adja meg a kvartett artisztikus, de mindenki által könnyen felfogható sajátságos hangzását. És ha már a tónust említettük: Pepper olyan hangszínnel fúj, amilyennel a világon csak nagyon kevesen tudnak (hirtelenjében csak Stan Getz neve jut eszembe…). Carl Burnett iskolapéldája az amerikai dobolásnak. Játékában nyoma sincs az öncélú virtuózkodásnak, egyenletes tempót tart mindvégig, szólói elárulják, hogy magasan képzett, de csak annyit mutat meg belőle, ami az adott számhoz stílusban illik. A bolgár származású zongorista, Milcho Leviev nem riad vissza a free elemektől sem, ezeket azonban csakis a zenei csúcspontokon alkalmazza, soha nem érezzük stílustalannak, az eredendően dallamos muzsika szépségeinek hatását inkább még sokszorosan fölerősíti. A bőgősről, Bob Magnussonról csak annyit: Pedersen-színvonalú művésze hangszerének!”