Világsztárok Magyarországon - Találkozás egy szeretetreméltó drogfüggő zenésszel Fehérváron, az 1981-es fesztivál utolsó napján, május 29-én
2012. február 04., Márton Attila
Előrebocsátom, hogy ez a dolgozat csak egy kis kiegészítés Márkus József barátomnak a fesztivál harmadik napjára vonatkozó részletes beszámolójához, amely a napokban elkészül és felkerül a jazzma.hu-ra.
Egyetértek Józsival, hogy egy ilyen nagyszabású fesztiválon tulajdonképpen tíz-tizenkét olyan koncert hangzott el, amely egyenként is részletes leírást érdemel, tehát nem lehet pár sorban összecsapni egy-egy este történéseit.
De, hogy – főszerkesztőnket idézve – lelkes jazzbarátaink a behavazott hétvégén se maradjanak olvasnivaló nélkül, röviden beszámolok jazzeseményekben egyáltalán nem szűkölködő életem egyik legnagyobb élményéről – Art Pepper amerikai altszaxofonossal való találkozásaimról. Azért használom a többes számot, mert a vele való találkozásaimnak csak egyik tétele volt a koncert, regényes élettörténete könyvben és filmen, valamint hatalmas hangzó öröksége szinte napi kapcsolatot jelent számomra ezzel a nagy művésszel, mind a mai napig.
Jómagam csak a háromnapos fesztivál utolsó estéjén vettem részt, mert a közlekedés mindig problémát jelentett, no és – eléggé a nagy amerikai nevek bűvöletében élvén – elsősorban a lemezekről már jólismert, leghíresebb zenészekre voltunk kíváncsiak. Így aztán elővettem a Skoda 100-as géperejű járművet és az akkor 17 éves fiammal együtt útra keltünk Fehérvárra. (Persze a kocsihasználat azzal a hátránnyal párosult, hogy még egy pohár sört sem mertem megkockáztatni.)
Azt jól tudtam, hogy milyen „nagy embert” fogok látni, hiszen ő már meglehetősen ismert volt akkoriban, annál is inkább, mert – mint hamarosan kiderült – sajnos már mindössze egy éve volt hátra az életéből. Arról is pontos értesüléseim voltak, hogy szinte egész felnőtt élete a drogokkal való évtizedeken át tartó küzdelem jegyében zajlott le, amiben még jónéhány börtönbüntetés is szerepelt. (Már a 60-as évek elejétől előfizetője voltam a legfontosabb amerikai jazzmagazinnak, az akkoriban kéthetente megjelenő Down Beat-nek.) Az 1925-ben született Art Pepper is beleesett kortársainak őrült „divatjába” (olyan nagyságokhoz hasonlóan, mint Charlie Parker, Dexter Gordon, Stan Getz, Chet Baker, Gene Ammons, vagy a két leghíresebb Miles Davis és John Coltrane), akik meggyőződéssel állították, hogy kábítószer nélkül nem lehet nagyot alkotni a zenében. Az egészségkárosodás és az akkoriban még drasztikus büntetések sem riasztották el őket, bár éppen a három legnagyobb karriert befutott korábbi drogfüggő (Getz, Davis és Coltrane) későbbi pályája bizonyította be, hogy „tisztán” is lehet nagyot alkotni. Pepper is átesett minden szörnyűségen, beleértve a börtönbüntetéseket is, szerencséjére benn is használhatta hangszerét… Híresen ironikus életrajzi könyve, amelynek „Straight Life” a címe (ez is öngúnnyal teli, hiszen tiszta, egyenes, becsületes, rendes életet jelent) inkább kriminalisztikai tanulmány, mintsem egy zenész sztorija. (Egyébként volt egy ilyen című szerzeménye is, amely egyben egy lemezalbum címe is lett.) Még szívbe markolóbb az a dokumentumfilm, amit a Muzzik (a Mezzo francia zenei tv-csatorna elődje) jóvoltából a 90-es második felében láthattam és rögzíthettem, amelyben kíméletlen őszinteséggel maga meséli el kálváriáját...Az „Art Pepper: Notes from a Jazz Survivor” (Egy jazzes túlélő jegyzetei) című filmjének nem titkolt célja éppen az volt, hogy elriassza a már drogfüggőségben élő zenészeket és főleg a még csak erre készülődő ifjoncokat ettől a deviáns magatartástól. A film éppen akkoriban készülhetett, amikor nálunk járt, hiszen a kiadás éve aztán 1982 lett, éppen elhunytának éve. És a legszomorúbb az egészben az a tény, amit angol forrásból később tudtam meg, hogy halála pillanatáig sem sikerült megszabadulnia démonaitól. Halála előtti héten a körházban még megszervezte némi kokain becsempészését a szobájába, mint mondotta „I want to be high when I die…” (szóval „Repülni” akarok, amikor meghalok.)
A koncert, ahogyan – hangfelvételek hiányában – emlékezni tudok óriási élmény volt. Pepper kvartettben volt a legjobb, aki erről képet akar kapni, annak a három CD-n kiadott „Live at the Village Gate” című élő koncertfelvételeket ajánlom, amelyeket New Yorkban rögzítettek három egymást követő (csütörtök, péntek és szombat) este 1977 nyarán. (George Cables zongorázott, a mindenütt remekelő George (Jíri) Mráz bőgőzött és Elvin Jones (!) dobolt (és nem verte agyon a lírai zenét). Nos, ez tükrözi legjobban a fehérvári élményt, ami ugyan éppen négy évvel később történt, de ekkor már nem változott lényegesen a nagy altós stílusa, vagy teljesítménye, ugyanakkor az élő felvételeken megszokott 10-15 perces, a közönség azonnali reakciójától inspirált játék jól illusztrálja az itteni koncert hangulatát is. Amikor tíz éve a Korona Szállóban hosszasan beszélgettem Jíri Mrázzal (Dusko Gojkovic-csal és Lakatos Tony-val lépett fel) természetesen jól emlékezett erre a jazztörténeti eseménysorozatra, és ez a sokat megélt művész (aki szinte mindenkivel játszott) elérzékenyülve emlékezett Art Pepper-re. Senkivel össze nem téveszthető sound-ja számomra – Parker mellett – az egyes számú altszaxofonost jelenti. Melodikus, mégis erőteljes post-bop játéka minden tempóban elementáris, balladákban utolérhetetlen. Pedig a jazztörténet ebben a hangszerben sem szenved hiányt Johnny Hodges-től Miguel Zenón-ig. Azt képviseli az altszaxofonon, amit Coltrane a tenoron, legtermékenyebb éveiben (a Prestige, Atlantic és korai Impulse albumokon). A koncert részleteit Márkus Józsi barátom fogja elmondani, hiszen ők – nagyon dicséretesen – egy japán szalagos magnó segítségével megörökítették ezt a fontos zenei csemegét, amelyről a Magyar Rádiónak sincs felvétele. Fehérváron egyébként már nem a Village Gate-béli trió kísérte, hanem Milcho Leviev (milcsó levijev) zongorázott, Bob Magnusson, a nyugati part egyik felkapott bőgőse (a hazai tv-k valamelyikén Bud Shank kísérőjeként találkozhattunk vele később) és Carl Burnett dobos játszott még a trióban, mondhatom kiválóan. Ahogyan egy jó kísérő triónak játszania kell, semelyikük nem tolakodott az előtérbe, nem akarta lekörözni a fúvós szólistát. A nagy meglepetés Milcho Leviev volt, mi még így ismertük a bolgár zongoristát, aki 1970-ben „lépett le” Nyugat Németországban, majd egy évvel később az USA-ban telepedett le. Mivel amerikai állampolgár volt, bátran beutazhatott a szocialista Magyarországra…
A koncert után rohantam az öltözőbe, ahol egy teljesen kimerült, bizonytalanul mozgó embert találtam. Elrebegtem neki, hogy mennyire értékeljük művészetét itt – a számára a világ végét képviselő helyen. Láthatólag jól esett neki, mert ismerve az akkori viszonyokat, tartok tőle, hogy nem túl sokan tudták azt, hogy egyáltalán mekkora jazz idolt láthattunk azon az estén, és még kevesebben szóltak hozzá elismerőleg. Egy volt a sok jó zenész sorában, akikkel az akkoriban az állami mecenatúra jóvoltából elkényeztetett magyar közönség találkozhatott. Nem nagyképűségből mondom, de azért a „background” és az addigi életmű ismerete nélkül, aligha lehet igazán értékelni egy-egy nagy művész hazai megjelenését. (Voltak efféle gondolataim a november 10-i Sonny Rollins koncert kapcsán is.) De visszatérve a fehérvári öltözőbe, még azzal sem mertem fárasztani a nagy altóst, hogy autogrammot kérjek tőle, csak megszorítottam a kezét, tudván, hogy soha többé nem látom… Éppen egy évvel később 1982. június 15-én 57 éves korában halt meg a jazztörténet egyik legnagyobb figurája. De jó, hogy láthattuk!
