Világsztárok Magyarországon – a VIII. Alba Regia Videoton Interjazz Fesztivál Székesfehérváron, 1981. május 27–29. – II. rész
2012. január 28., Márkus József
A fehérvári nemzetközi találkozók sorában, jelentőségét tekintve, a nyolcadik sem maradt el az előző kettőtől. Ez főleg az élő jazzlegenda Art Pepper fellépésének köszönhető. Valamint a többi P betűs sztárnak is (Parlan, Pedersen, Petrović)!
Mielőtt a fesztivál második és harmadik napjának ismertetésével folytatnám visszaemlékezésemet, szeretném az első napot záró nagyzenekar vezetőjének, Boško Petrovićnak portréját– főleg személyes, emberi vonatkozásokkal kiegészíteni. Nyíltszívű, közvetlen, barátságos ember volt. Alkalmi beszélgető partnere sohasem érzékelte, hogy Európa egyik első számú vibrafonosával áll szemben. Jugoszlávia utódállamaira jellemző nemzetiségi ellentétek őt hidegen hagyták. Zenekarában olasz, osztrák, szlovén zenészek is játszottak. Horvát létére Szlovéniában, szlovén zenészpartnerekkel csaknem olyan gyakran szerepelt, mint saját hazájában. Magyarországot (és, mint már említettem, a magyar zenészeket) különösen kedvelte.
Itt szeretnék újra idézni Halász Gyula „Jazz Nagykanizsán” című könyvéből egy interjúrészletet; a riporter éppen egy szlovéniai magyar személy: Kovács Tibor.
¬¬„– Azt hiszem, ön a nagykanizsai közönség körében sem ismeretlen.
– Valóban. Sok fellépésem volt már Kanizsán, ezenkívül Debrecenben, Székesfehérváron és Budapesten is játszottam. Régebben magánemberként is átruccantam a kanizsai Central Hotelbe, mert szeretem hallgatni a cigányzenét.”
Jómagam 1974 novemberében találkoztam első alkalommal személyesen is Boškóval. Úgy volt, hogy Art Farmerrel együtt lép fel Nagykanizsán, és előtte Székesfehérváron is adnak egy koncertet az Építők Művelődési Háza Jazzklubjában. Farmernek azonban váratlanul haza kellett utaznia Amerikába az édesanyja temetésére, és így a kanizsai fellépése is elmaradt. A vibrafonos azonban egy jó hangulatú koncertet adott Csík Gusztáv triójával a fehérvári klubban. Utána levonultunk a pinceklubba, és pár pohár ital mellett kicsit elbeszélgettünk a zenészekkel. Bőven eltelt ezután hat és fél év, amikor sor került a következő találkozásunkra – mégpedig éppen a szóban forgó 1981-es Interjazz Fesztivál alkalmával, Boško nagyzenekarának fellépését megelőző délutánon. Május végén napközben kellemes sétát lehet tenni a városban – a közönségnek is és a fellépőknek is. Mi is éppen ezt tettük Sárközi barátommal az Alba Regia Szálló előtt, amikor egyszer csak szembejön egy néhány főnyi csoport, és egyikük mosolyogva, nagy lendülettel integet felém. Boško volt az! Hat és fél esztendő után messziről felismert, pedig annak idején a pincében talán ha egy-két angol szót váltottunk egymással…
Petrović egészségi állapotát életének utolsó évtizedében sajnos, egy kellemetlen betegség zavarta meg. Rohamos súlygyarapodás következtében teste kikerekedett, arca megváltozott, eltorzult. Ez látszatra nem zavarta őt művészeti tevékenységében. Amíg bírta erővel, továbbra is zenélt, vagy szervezte a jazz-zenei életet rendületlenül, „mindhalálig”.
Május 28. csütörtök este
Benkó Dixieland Band. A zenekar tagjai: Zoltán Béla (trombita), Nagy Iván (harsona, ének), Benkó Sándor (klarinét), Halmos Vilmos (zongora, ének), Nagy Jenő (bendzsó), Jákó Balázs (bőgő), Járay János (dob).
Benkóékat kilenc év után láthattuk-hallhattuk újra az Interjazz műsorában. Utoljára 1972-ben léptek fel – a New Orleans-i veterán klarinétos Albert Nicholas közreműködésével. Azóta a zongorista és a bőgős posztján is változás történt. Mankovits Istvántól Vajda Sándor örökölte a nagybőgőt, ám ezúttal Vajdát balesete miatt Jákó Balázs helyettesítette. A zongorista személye ’72 óta két ízben is megváltozott, így Dávid Tamás fesztiválfellépésére nem is kerülhetett sor. Az őt követő Halmos Vilmos ellenben ma is a billentyűk ura a zenekarban. A ’81-es fesztiválon arról is meggyőződhettünk, hogy nem csupán zongorajátékával illeszkedett be a Benkó Band-be, hanem alkalomadtán énekével is remekül kiegészíti Nagy Iván rekedtes hangját. A zenekar most is szokásos dixieland-slágereket játszott, néhány saját kompozícióval fűszerezve; a sorrendet ezúttal nem jegyeztem fel. A napot nyitó együttesként a hallgatóságot kellően fellelkesítették – ahogyan az el is várható egy tradicionális zenekartól, amely lassan, de biztosan közeledett fennállásának éppen negyedszázados évfordulójához. A többit mondja el Benkóékról a korabeli jazz-sajtó!
Tódor János „Fehérvári jazz(hétköz)napok” című cikkéből (Magyar Ifjúság, 1981/30. szám): „Benkóéknak könnyű dolguk volt, a dixieland eltörölte az előző napi rossz emlékeket, szabaddá tette a lelket a továbbiak befogadására.”
Sárközi Gábor beszámolójából („Pedersen bűvöletében – A jazzfesztivál második napja”, Fejér Megyei Hírlap, 1981, május 30.): „Benkó Sándor dixieland együttese – ők muzsikáltak elsőként – jó hangulatot teremtett. Különösen Nagy Iván és Halmos Vilmos énekkettőse aratott sikert; a harmincas évek „hot” hangulatát biztos stílusérzékkel elevenítették fel.”
Csík Gusztáv – Niels-Henning Ørsted Pedersen Duó
Tagjai: Csík Gusztáv (zongora) és Niels-Henning Ørsted Pedersen (nagybőgő). Az elhangzott kompozíciók: „We Are Here” (Csík G.), „Freedom Jazz Dance” (Eddie Harris), „Babaszerenád” (Csík G.), „Ornithology” (C. Parker), ”Old Folks” (Willard Robinson), „Donna Lee” (C. Parker), „Sweet Georgia Brown” (Maceo Pinkard, Ben Bernie), „Moose The Mooch?” (C. Parker), „Stella By Starlight” (Victor Young). Megjegyzéseim: Az első szám bekonferálása „Wir sind da” formában hangzott el, ami voltaképpen ugyanazt jelenti németül, mint pl. az Eddie Lockjaw Davis-szel együtt készített lemezen is olvasható angol címváltozat. (Magyarul: Itt vagyunk.) Az utolsó előtti darab címében nem vagyok biztos (ezért meg is kérdőjeleztem), annyi bizonyos, hogy Parker-kompozíció, és 12 ütemes blues-harmóniasorra épül. (Józsikám, pedig a „Moose the Mooche” Charlie Parker egyik korai szerzeménye, amit már 1946-ban lemezre vettek! – a szerk.)
Csík Gusztávról – dióhéjban: 1943-ban született Egerben (Csiky Gusztávként!). A miskolci konzervatórium után 1962-ben végezte el a Zeneakadémiát, majd mintegy tíz éven át zongorát tanított. Az ún. „Dália-korszakban” (1962–64) gyakran szerepelt Pege Aladár együttesével; később is szívesen játszott együtt kiváló bőgősünkkel, amikor zongoristánknak már saját zenekara volt. A hetvenes években igen népszerű triót alapított, amelyben Fogarasi János orgonán játszott, Jávori Vilmos dobolt. Működésének fő színtere a későbbiekben Nyugat-Európa, azon belül főleg Svájc és Németország lett, ahol immár széles körben ismert és keresett jazz-zenész. A nyolcvanas évek elején egymás után két lemezt is készített a híres tenoros Eddie Lockjaw Davis-szel. A ritmusszekció tagjaiból, a bőgős Jimmy Woode-val és a dobos Alvin Queen-nel így jött össze már 1981-ben a svájci „Gustav Csik Trio”, amely mintegy tizenöt évig együtt maradt. Az említetteken kívül olyan neves muzsikusokkal dolgozott együtt, vagy készített felvételeket kiváló zongoristánk, mint Johnny Griffin, Dizzy Gillespie, Oliver Jackson, Ed Thigpen, Kenny Clarke, Art Taylor vagy Tony Scott. A Csík Trióban napjainkban a híres Reggie Johnson bőgőzik és Bobby Durham dobol.
Az igazi világsztárnak számító Pedersen tizenhat évesen már Bud Powell-lel együtt koncertezett. A lexikonokban olvasható, hogy minden élvonalbeli amerikai jazz-zenész, aki kísérő bőgős nélkül látogatott Koppenhágába, a dán csodagyereket választotta partneréül. Peterson-nal való kapcsolata közismert; rajta kívül többek között Kenny Drew-t, Dexter Gordont, Anthony Braxtont, Jackie McLean-t, Milt Jacksont, Dizzie Gillespie-t, Joe Pass-t és Count Basie-t említhetem, akikkel közös lemezt készített. (És 1981-ben (!) jelent meg Archie Shepp-pel készített duó LP-je, a Charlie Parker témákat –többek között a „Moose the Mooche”-ot , az „Ornithology”-t és a „Donna Lee”-t is!- feldolgozó „Looking at Bird” – a szerk.)
A fantasztikus művész viszonylag fiatalon, 58 évesen hunyt el 2005-ben.
A műsorban elhangzott számok felsorolásából is kitűnik, hogy a két Csík-szerzemény kivételével igazi jazz-standardeket adott elő a két művész. A témák a húszas évekre jellemző „Old Folks”-tól, vagy a „Sweet Georgia Brown”-tól egészen a hatvanas évek avantgárd előadói által kedvelt „Freedom Jazz Dance”-ig terjednek. Az improvizációk, ha tartalmaztak is tradicionális elemeket itt-ott, lényegében az Oscar Peterson által fémjelzett modern mainstream irányzathoz sorolhatók. A műsor minden egyes darabja a lehetőségek felső határát súroló legvirtuózabb, legprofesszionálisabb formában hangzott el – mindkét előadó részéről, akik ezáltal gyönyörűséges élménnyel ajándékozták meg a hallgatóságot.
Persze a professzionalizmus nem jelenti azt, hogy ne csúsztak volna be a játékba kisebb-nagyobb bakik! (Például ez történt az „Ornithology” indításánál: csak a harmadik kísérletnél sikerült a két zenésznek egyszerre „beszállnia”. De ez nem is csoda – ekkora tempóban!) Ilyesmi természetesen megesik, hiszen a művészek is emberek, nem pedig afféle felsőbb rendű lények! Arról nem is szólva, hogy nem egy rendszeresen próbáló, összeszokott együttesről van szó, ellenkezőleg! Úgy tudom, talán ez volt kettejük első nyilvános szereplése, legalábbis így, duó formációban. Gondolom, a fellépés előtt nem sokat próbálhattak, így az egész produkciónak egyfajta jam session jellege volt. Az ilyen, majdhogynem spontán találkozásoknak is megvan a maga varázsa, érdekessége. Hogy mindketten érezhetően örömmel és bátran vállalták a megmérettetést, arra valószínű magyarázat, hogy Csík Gusztáv játékfelfogása, egyéni stílusa sokban hasonlít Oscar Peterson-éhoz, akinek a triójában, mint már említettem, hosszú ideig Pedersen bőgőzött.
A műsor érdekesebb számaihoz fűznék pár szót. A „Freedom Jazz Dance” avantgárdista témája olyan jellegű, hogy szinte tetszőleges improvizáció következhet utána. Csík azonban egészen hagyományos szólóba kezd, amely fokozatosan válik bonyolultabbá, „elvontabbá”. Saját szerzeménye, a „Babaszerenád” – úgy sejtem – a szülők örömének zenei kifejezése egy újszülött érkezésekor. A lassú, balladaszerű, de ünnepélyes kezdés a meghatódottságot érzékelteti, majd szinte váratlanul „jó húzós”, lüktető zenébe torkollik az egész. „Örömswing” hangzik el a zongorán, amit a bőgőszóló hasonló, eufórikus szólója követ, végül az örömswing-téma visszatérése kicsattanó jókedvben tetőzve fejeződik be. Az „Ornithology”-t érintve már említettem az ominózus nagy tempót, ami a szám végéig megmaradt, a hat-hét percen belül több „baki” már nem ugrott be. Pedig Pedersen itt is vállalkozik szólóra – amely a „How High the Moon” téma idézésével kezdődik. Ez már hagyomány a bebop-zenészeknél, hiszen a Parker-téma ez utóbbinak a harmóniasorára született. Két egyforma kaptafa: ha egy improvizáció az egyikre jó, az a másikra is ráhúzható… A bőgős is fittyet hány a tempóra, pedig a szólója a közepe táján meglehetősen besűrűsödik! És a témavisszatérés előtt még egy kis párbeszéd: négyezés is közbejön. Egy szép ballada, az ”Old Folks” következett. Itt fordul elő első ízben, hogy a témát a bőgős mutatja be: gyönyörű tónusban, szinte énekel a hangszere. Pedersen zsenialitása (Nem félek kimondani ezt a jelzőt!) (Pedig félhetnél, mert a „zseniális” lenne a jelző! – a szerk.) abban nyilvánul meg, hogy nála a technikai tudás, valamint a „szív”, az átlelkesültség egyaránt jelen van, mégpedig a legmagasabb fokon! És még valamit: nemcsak a szólóiban „énekel” a hangszere, hanem a kísérő játéka alatt is a fülnek mindig kellemesen, hajlékonyan fűzi a hangokat egymáshoz – mégpedig úgy, hogy kísérő feladatát is tökéletesen ellátja: a szólista játékost nem zökkenti ki gondolataiból, hanem éppen hogy maximálisan segíti azokat kifejezni. Kísérő szólama gyakran a szólista játékát kiegészítő, mégis önálló, énekszerű dallam, amely mégsem vonja el a hallgatóság figyelmét a zongorista játékáról. Hogy visszatérjek az ”Old Folks” előadásához: a műsorban ez az egyetlen szám a bőgős jutalomjátékaként hangzott el, csak a közepén hallottunk egy rövid zongoraszólót – latinos ritmusalap fölött –, majd zárásként visszatért Niels-Henning éneklő hangszerén a téma, végül egy pompás bőgő-kadencia vezetett el a zárásig. Parker „Donna Lee”-je az „Ornithology”-ra emlékeztető virtuozitással hangzott el. Ha ott észveszejtő volt a sebesség, akkor itt a „nyaktörő” jelző illik a tempóra. Ha gunyoros lennék, azt mondanám: itt már tanultak a korábbi esetből, ugyanis a téma elejét Csík Guszti egyedül játszotta, Pedersen csak kísért, de a közepétől már a bőgőssel unisono-ban folytatódott a témabemutatás, és ugyanígy a szám legvégén is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az „Ornithology”-hoz képest még gyorsabb volt a tempó, és valóban jogos volt az óvatosság. Ellenben az improvizációk minősítésére egyszerűen nem találok szavakat! A „Sweet Georgia Brown” Csík Gusztáv egyik kedvenc témája, más alkalommal rendszerint egyedül, szólóban szokta előadni, azok is gondosan felépített, változatos, élvezetes produkciók. Ez alkalommal, duóban a változatosság fokozottan érvényesült. A szvitszerű felépítés megengedte formailag a különböző tempókat, formációkat, stílus tekintetében pedig egy kis túlzással szinte az egész jazztörténeten végigmentek. Csak példának néhány variáció: a témát soronként felváltva mutatták be szólóban, aztán együtt (zongoratéma bőgőkísérettel), szólók kísérettel, kíséret nélkül, mindkét hangszeres részéről stb. Volt aztán fele tempó, dupla tempó, ragtime stílusú zongoraszóló, majd ugyanaz ingabasszussal, haladó basszussal stb. A legvégén pedig mintegy négyszeres tempóban hangzott el a téma. Természetesen óriási és hosszan tartó tapsorkán fogadta a produkciót, amellyel a tulajdonképpeni műsor véget ért. A hét műsorszámot további két ráadás-darab követte, a zenészeknek itt is kijutott bőven az ünneplésből. A teljes műsor pár perc híján egyórás volt – a magnófelvétel tanúsága szerint.
A Duó fehérvári műsoráról szólva már eddig is bőven méltattam mindkét előadót. Minősítésükre összegezésül egy latin eredetű kifejezés jut eszembe: kongeniális… Ami körülbelül azt jelenti: „Egyformán kiváló tehetségű. Igen, a magyar jazz-zongoraművész, és a dán bőgőművész (aki sajnos, immár eltávozott körünkből) – kongeniálisak, azaz egyformán kiemelkedő tehetségűek; tudásban, alkotó erőben, zsenialitásban egymáshoz méltóak!
Sajtóvisszhang. Először is a Fejér Megyei Hírlap 1981. május 30-i számát ajánlom az olvasók figyelmébe; itt Sárközi Gábor összefoglalóján kívül („A jazzfesztivál második napja – Pedersen bűvöletében”) egy érdekes interjú is található („B. E.– T. J.” aláírással, „Jazzperc – A zenében csak győzni lehet” címmel). Ez utóbbi itt is olvasható, e sorokhoz mellékelve.
Részlet Sárközi Gábor cikkéből: „Vitathatatlan, hogy a csütörtök esti hangversenyen a Csík Gusztáv–Niels-Henning Ørsted Pedersen duó játéka jelentette a legnagyobb élményt. (…) Pedersen játéka lenyűgöző! Oscar Peterson társaként évekkel ezelőtt hallottuk Budapesten, már akkor is bizonyította, hogy mindent tud, amit ezen, a jazzben talán legfontosabb hangszeren egyáltalán tudni lehet… Tónusa gyönyörű szép, a lehető legpuhább hangzás, amit bőgőn produkálni lehet; pengetőtechnikája a végsőkig csiszolt, minden egyes hangja eszményien tiszta, szólamvezetése tudatosan átgondolt, nagyon finom rajzolatú. Csík Gusztáv méltó társa volt; kitűnően képzett, rendkívüli stílusérzékkel bíró, megbízható technikával rendelkező zongorista, akivel a világ bármely sztármuzsikusa vállalhat fellépést, a siker biztos reményében. Pedersen tudta, kit választott a magyar muzsikusok közül…! (Igaz, szívesen hallgattuk volna Szakcsi Lakatos Bélával vagy Pleszkán Frigyessel is…)” (Hogy-hogy nem készült erről a szenzációs duóról fotó? – a szerk.)
A megyei Hírlap másik említett cikkéből, az interjúból Pedersen befejező fél mondatát idézem: „… zenében a versengés nem hasonlít az olimpiához, ahol győztesek és vesztesek egyaránt vannak. A zenében csak győzni lehet…”
Tódor János „Fehérvári jazz(hétköz)napok” című cikkéből (Magyar Ifjúság, 1981/30. szám): „Niels-Henning Ørsted Pedersen, a dán bőgőkirály fellépését előzte meg a legnagyobb várakozás. Nem véletlenül, mert amit hangszerén produkált, arról csak felsőfokon lehet beszélni. Olyan művészt láthattunk, akinél a technikai virtuozitás nem öncél, hanem magas régiójú muzikális szellemiségének természetes eleme. Játékát összetevőire bontani, s szétszedve vizsgálni lehetetlen és értelmetlen. Értéke éppen abban, a szinte már tökéletes harmonikusságban van, ahogy minden műviség nélkül alkot egységet a zenész és hangszere, illetőleg a kompozíció. Nem szabad azonban megfeledkeznünk Csík Gusztáv „alázatáról” sem, ahogy ezt a nagy bőgőst „követte”, sőt nemegyszer irányította, igazolva kiváló adottságait és alkalmazkodó képességét.”
Memphis Slim – zongora, ének. Kíséret: Michel Denise – dob
Az Interjazz Fesztiválok történetében mindeddig, Memphis Slim fellépéséig, egyetlen alkalommal hallhatott a Vörösmarty Színház közönsége igazi amerikai városi bluesénekes-zongoristát: éppen tíz évvel korábban, az 1971-es fesztiválon, mégpedig Champion Jack Dupree személyében. A „Világsztárok Magyarországon” sorozatában megjelent cikkemben két olyan mondatot írtam róla jellemzésül, amit egy az egyben leírhatok Memphis Slim-ről is. Meg is teszem, hiszen nem titok, hogy magamtól idézek, és így nem érhet az etikátlanság vádja… Tehát:
Memphis Slim „… bluesénekes és egyúttal boogie woogie-zongorista élvezetes módon és mégis hiteles stílusban visszarepítette a hallgatóságot a jazzmuzsika hőskorába.” Memphis Slim „… művészete valódi népművészet abból a korból, amikor még a mindennapi élet, a szórakozás és a kultúra összefonódott, egységet alkotott.”
Memphis Slim egyébként öt évvel fiatalabb Dupree-nél; 1915-ben született Memphisben (Tennessee), abban a városban, amelyet egyesek a blues szülőföldjének tartanak. Roosevelt Sykes-t tartotta mesterének, az ő stílusát utánozta, majd 1939-től három évig Chicago-ban a híres gitáros-énekessel, Big Bill Broonzy-val dolgozott együtt, az ő tanácsára igyekezett saját stílust kialakítani. Az ötvenes évek elején egy másik gitárossal, Matt Murphy-vel hozta össze egy lemezcég, számos felvétellel szereztek hírnevet, koncerteken, folkfesztiválokon arattak sikert. A hatvanas évek elején Willie Dixon bluesénekes-bőgőssel hosszabb, sikeres turnén szerepelt Európában, megkedvelte a faji előítélettől mentes életet, és végleg Párizsban telepedett le; ott élt 1988-ban bekövetkezett haláláig. Egyszer már járt fővárosunkban. Az Erkel Színházban adott nagy sikerű koncertet a hetvenes években.
Memphis Slim közel háromnegyed órányi fehérvári műsorában nem kevesebb, mint tizennyolc bluest és pop-songot adott elő; köztük boogie-woogie-k, rock ’n’ roll-témák is szerepeltek, ám minden egyes műsorszámban az ő saját blues-stílusjegyei uralkodtak. Slim nemcsak a zene, hanem egyben a szórakoztatás mestere is. Végig szoros kontaktusban van a hallgatósággal. Zongorája szinte folyamatosan szól, a számok közötti szünetekben is, miközben történeteket mesél – gyakran az elhangzó dal keletkezéséről, netalán köznapi dolgokról, és ilyenkor általában a zongorán hallható dallamfoszlány is ehhez kapcsolódik (például a „Hegedűs a háztetőn”-ből a „Ha én gazdag lennék…”). Máskor pedig ironikusan, éppen a blues-zal ellentétes hatású aláfestéssel él: a „Für Elise” vagy a „Kék Duna keringő”, esetleg egy Edith Piaf-sanzon motívumait idézi, illetőleg gyors blueskíséret fölött egyszer csak jódlizni kezd, amúgy tiroli módra. Természetesen a bluesok nagy része nála is a szerelmi örömről vagy éppenséggel a faképnél hagyott szerelmes bánatáról szól. Néhány cím vagy szövegkezdet a műsorból: „Misery”, „How Long, How Long”, Baby Please Come Home”, „Low Down Jane”, „I Always Sing a Blues”, „I Feel So Good” (Broonzy szerzeménye), „Shake, Rattle and Roll” stb.
A tizennyolc műsorszámból mindössze négyben nem hallottuk Slim egyébként fantasztikus énekhangját. Ezekben az instrumentális darabokban azonban megcsodálhattuk kiváló technikáját a zongorán – különös tekintettel a bal kéz boogie-woogie basszusmeneteire. Ám az énekes számokban is akadt néhány igazán remek szóló. Itt említhetem meg a Ray Charles-tól és Sandy Brown-tól is ismert „In the Evening When the Sun Go Down” című gyönyörű lassú bluest – Leroy Carr szerzeményét –, amelyben Slim lassú boogie-woogie-basszussal kíséri saját énekét, majd zongoraszólójában hatalmas dinamikai fokozással jut el az eksztatikus csúcspontig. A tizennegyedikként elhangzó számban már érezhető, hogy közeledik a búcsú: „Bye, Bye, People”-t ismételget énekében, és kiprovokálja a közönségtől, hogy válaszoljanak, aztán halkabbra vett zongoraszó fölött énekbeszédben búcsúzik tőlük… Majd még négy ráadás következik, és csak azután ér véget az emlékezetes produkció – a hallgatóság szakadatlan tapsától kísérve.
Sajtóvisszhang. Tódor János már említett cikkéből a Magyar Ifjúságban: „Memphis Slim hatvanhat éves bluesprédikátor műsorát tombolás kísérte. Eredeti, hamisítatlan vidáman-szomorú bluest adott elő, amilyet csak „a nagy öregek” tudnak, s amelyhez hasonló még nem „sírt fel” Fehérváron.”
Sárközi Gábor (Fejér megyei Hírlap): „Memphis Slim újra meggyőzött bennünket, hogy blues nélkül nem lehet, legalábbis nem nagyon érdemes élni… Memphis Slim egymagában elegendő okos érvet szolgáltat a jazzmuzsika védelmében… Természetesen a jazzmuzsikusok nem úgy játszanak bluest, mint Slim – ő népzenész valójában – ők rafináltabban, rejtettebben alkalmazzák mindazt, amit Slim-nél „tiszta” formában hallgathattunk meg. Dobosa, Michel Denise (Párizs) hatásosan kísérte, olykor hatásvadász módon, kissé bohóckodva…”
Jazz Q Praha. Az együttes tagjai: Martin Kratochvil (billentyűs hangszerek), Frantisek Francl (gitár), Přemisl Faukner (basszusgitár), Pavol Kozma (dob).
A fesztivál műsorfüzete szerint a zongorista Martin Kratochvil által 1965-ben alakított együttes eredetileg avantgárd jazzt játszott, és európai fesztiválokon számos díjat nyertek. Fehérváron ’81-ben instrumentális (tehát énekes nélküli), progresszív jazz-rockot játszottak – elektronikus effektusokkal, némi blues-hatással. Öt vagy hat műsorszámot játszottak, a magnószalagra csupán négy és fél kompozíció fért rá, a felvett anyag 40 percnyi.
Az első műsorszámuk tipikus progresszív rock, középtempójú, bonyolult témaszakaszokkal, amelyeket ostinato ritmus köt össze. Improvizációval alig találkoztunk, ellenben a dobostól érdekes ritmusú töltéseket hallhattunk az üres részeken. A második szám (címe talán „Madonna”) lassú tempójú, amolyan „meditatív” zene – kevés történéssel, unalmas gitárszólóval. Harmadiknak a dobos kompozíciója hangzott el. Egyszerű ritmusú, ám lendületes darab. A moll blues alapú harmóniákra játszott számnak tulajdonképpen nem is volt határozott témája, a keyboard és a gitár improvizációja után meglehetősen hosszú dobszóló következett, és ezzel véget is ért a darab. A következő szám címe: „David’s Camp Blues”. A kvartett vezetője úgy konferálta be, hogy most egy blues következik, nem olyan típusú, amilyeneket Memphis Slim játszott az előbb, hanem európai. Igen lassú tempójú, triolás alapritmusú, mollos, határozottan blues hangulatú darab, amelynek középpontjában Frantisek Francl nem éppen változatos, de igazi blues-feelinggel előadott gitárszólója állt. Az utolsó, „Street Chant” című számnak a szalagra felkerült részében a gitár visszhang-effektusos témája hallható – ostinato-ritmus fölött.
Vélemények a sajtóból. Tódor János (Magyar Ifjúság): „Meglehetősen hálátlan dolognak bizonyult ezután (ti. a Csík–Pedersen Duó műsora után – MJ.) a prágai Jazz Q-nak elektromos effektusokkal megtűzdelt jazz-rockkal előhozakodni. Furcsa, de az őserejű és -szabadságú blues után anakronizmusnak tűnt az erősítők gerjesztette jazz-rock.”
Sárközi Gábor (Fejér Megyei Hírlap): „A Jazz Q (Prága) együttes jazz-rock stílusban játszott, mégpedig az »ellenszenvesebb« formájában… Túl sok elektromos effektus, kevés muzikalitás. Sikertelen szereplésük persze abban is keresendő, hogy olyan sztárok után léptek fel, mint Memphis Slim és Pedersen”.
Folytatjuk legközelebb a 3. (befejező) résszel!
