„Kora ősz” késő ősszel, avagy Woody Herman zenekarának hangversenye az Erkel Színházban 1978. október 30-án
2011. december 02., Márton Attila (HJ)
Az igazi jazz „nagyvadak” utolsó koncertje volt a Woody Herman Big Band budapesti koncertje az Erkel színpadán.
Persze hébe-hóba még láttunk egy-egy jazz ikonnak minősülő hírességet, de az a sor, amely csaknem másfél évtizedig tartott, és amelynek során a műfaj hőskorának legnagyobbjait ismerhettük meg hazai színpadon, voltaképpen ezzel a koncerttel zárult le. (Hogy mennyire elkésve is jutottak el hozzánk a jazz leghíresebbjei közül, arra jó példa volt az idén november 10-én Sonny Rollins koncertje a MüPá-ban, aki 81 évesen játszott először magyar pódiumon.)
Woody Hermant a jazzirodalom is úgy emlegeti, mint a három olyan swing nagyzenekari vezető egyikét, aki klarinéton játszott. (A másik kettő, Benny Goodman és Artie Shaw voltak.) Woody egyszer találóan jegyezte meg éppen Goodman-nek, hogy amíg Benny a klarinétozásban volt a legjobb, addig ő a zenekar-szervezésben Túlzás nélkül elmondható, hogy fején találta a szöget. Woody Herman, aki kisgyermekként szüleivel már 8 évesen is a showbiznisz világában dolgozott (The Boy Wonder-ként emlegették), 13 évesen már saját zenekart szervezett és attól kezdve haláláig jobbnál-jobb zenekarok vezetője volt. Big bandjeit „Herd”-jeként, azaz nyájaként emlegette (a jazzirodalom is így tárgyalja őket), zenészeit pedig jó pásztor módjára terelgette, azaz nemcsak zenei fejlődésükre, de magánéleti problémáikra is odafigyelt. A közel öt évtizedes, számtalan amerikai- és világkörüli turnén tanúsított gondoskodó magatartása miatt Road Father-nek becézték. Ha Art Blakey Jazz Messengers együttesei kapcsán szokás azt emlegetni, hogy ezek felértek egy jazzakadémiával a fiatal fekete zenészek számára, akkor ugyanez mondható el Woody Herman nyájairól is, a fiatal fehér zenészek vonatkozásában. Több tucat híresség került ki a kezei alól. A „First Herd”-ben Flip Phillips, Bill Harris, Conte Candoli, Shorty Rogers, Red Norvo és Billy Bauer, a „Second Herd”-ben (1947-49) a „Four Brothers”, azaz Stan Getz, Zoot Sims, Herbie Steward és Serge Chaloff, valamint Shelly Manne, Red Rodney és Terry Gibbs játszottak, a „Third Herd” (1952-62) sztárjai pedig Urbie Green, Al Cohn, Nat Pierce, Carl Fontana és Kai Winding voltak. 1966 után pedig létezett egy angol zenészekkel kiegészített Anglo-American Herd is, amit a Swinging Herd követett… Szóval Woody az örök szervező maradt haláláig.
Woody zenekarainak örök megújulására jó példa volt a budapesti fellépés is, hiszen akkorra már olyan zenészek játszottak nála, akik korban nemhogy fiai, de unokái lehettek volna. A zenekar összetétele azért ismeretes, mert két nappal az Erkel színházbéli koncert után az NDK-ban (fiatalabbak kedvéért a Német Demokratikus Köztársaságban, azon belül is Karl-Marx-Stadt-ban, amely ma ismét Chemnitz) adtak koncertet. Ez a felvétel akár Pesten is készülhetett volna, hiszen nemcsak a zenekar felállása, de a repertoárra került darabok is szinte 100 %-ban azonosak. Az ottani koncertről lemez is készült, a Magyar Rádió felvételeit padig az Archívum őrizte meg. Akkor álljon itt a teljes névsor: Woody Herman, zenekar vezető, klarinét, alt- és szopránszaxofon, ének, Trombitások: Tim Burke, Bill Byrne, Glenn Drewes, Dave Kennedy, Jim Powell (utóbbi szárnykürtön is játszott), Pozánosok: Burch Johnson Nelson Hinds, Larry Shunk Szaxofonkórus: Billy Ross (tenor és fuvola), Frank Tiberi (tenor, fuvola és bassoon), Joe Lovano (tenor és fuvola), Gary Smulyan (bariton) és a ritmusszekció: Dave Lalama, zongora, Jay Anderson bőgő és John Riley dobok. Ez bizony egy 16 tagú big band volt a javából. És úgy is szólt, mint Woody bármelyik korábbi nyája. Ez bebizonyosodott, amikor Woody három leghíresebb számával indítottak, igaz, hogy éppen a sokat emlegetett örök megújulás jegyében közbeiktatták a harmadik régi nagy „sláger” előtt az akkoriban vadonatújnak minősülő új szerzeményt: mégpedig Chick Corea „La Fiesta”-ját. A három örökbecsű darab pedig Jimmy Giuffre „Four Brothers”-e, a cikkem címében is idézett „Early Autumn”, Ralph Burns zongorista, zeneszerző, hangszerelő örökzöldje és a leader Woody Herman „Woodchoppers Ball” című remek swingje -a zenekar „szignál”-ja- voltak. A további darabok között is szerepeltek a régi, nagy sikereik, mint például a „Caldonia”, amit Woody adott elő (mint évtizedekkel korábban is) rekedtes hangján, vagy Ellington „I Got It Bad and That Ain’t Good” című dala, másrészt a modern jazz standard-je, mint pl John Coltrane „Giant Steps”-e, vagy egy ismert popszám jazzes feldolgozása pl. Michel Legrand-tól a „What Are You Doing the Rest of Your Life”. Herman jogos büszkeséggel konferálta fel a „Fanfare for a Common Man” című számot, amellyel a világhírű zeneszerző Aaron Copland tisztelte meg őt 40 éves zenekarvezetői jubileuma alkalmából. Megtudtuk azt is, hogy a darab a Carnegie Hall-ban tartott ünnepi koncerten hangzott el. Erről jut eszembe, hogy élvezet volt hallgatni a szellemes, a nem angol nyelvű közönség számára tagoltan előadott konferálást, ami Woody több évtizedes rutinját tükrözte a közönséggel való remek kommunikáció terén. Tanulhatna belőle minden zenekarvezető, akik újabban bevonszolják magukat a színpadra, „leadják” a műsort, majd zavartan távoznak. Jó, ha a zenekari tagokat bemutatják. (Copland-del kapcsolatban még emlékeztetni kell arra is, hogy Woody Herman nagyszerű zenekarai és hangszerelői (Neal Hefti, Ralph Burns stb.) felkeltették a klasszikus zene nagyságainak figyelmét is, gondoljunk Igor Sztravinszkij-re, aki a Herman zenekar számára írta az „Ebony Concerto” című művét 1943-ban.)
Visszatérve a műsorhoz, remek szólók hangzottak el minden számban, de például a „Reunion at Newport”-ban szinte jam session jelleggel követték egymást a jobbnál-jobb szólók, olykor két tenor, majd két pozán párbeszéde, vagy Lalama briliáns zongoraszólója. Woody – jó „gazdához” illően – minden szóló után bekiáltotta az illető zenész nevét. A tenorosok közül kitűnt az akkor még – mifelénk senki által nem ismert – Joe Lovano, valamint a másik reedman Frank Tiberi (mindkettő fuvolán is remekelt), aki Woody jobbkeze volt már akkoriban is. Később Woody halála után ő vitte tovább a zenekart. Mint Friedrich Karcsi elmesélte 2007 decemberében, a Woody koncertről készített rádióadásban, a fiatal zenészek egy-egy szólót követően nem is annyira Woody elismerő pillantását keresték, mint inkább a Tiberi-ét. Mint pozános, Karcsi nagyon elismerően beszélt az utánozhatatlan glisszandóival villogó Burch Johnson-ról, aki még Karcsi mesterét Selényi Dezsőt is elkápráztatta. Maga Woody is kitett magáért, jó pár remek klarinétszólót hallhattunk tőle, mindenekelőtt az emblematikus „Woodchoppers Ball”-ban, de remek Johnny Hodges-re emlékeztető sound-dal játszott altszaxofonon is, pl. az „Early Autumn”-ban...
Azt persze nem is sejthettük akkor, hogy ez a remek személyiség, kiváló zenész és emberséges zenekarvezető mekkora terhet cipelt ekkor már több mint tíz éve (pontosan 1966 óta) a vállán, amely még további tizenegy évig, haláláig tartott. Az történt ugyanis, hogy a zenekar menedzsere, aki beteges szerencsejátékos volt, hosszú időn keresztül elsikkasztotta a zenekar adóbefizetéseit, amiért persze a zenekar vezetőjét, Woody-t vonták felelősségre. Mint igazi patrióta, megpróbált helytállni a horribilis adótartozás miatt és megszállottként hajtotta magát, hogy kiegyenlíthesse a tartozást. Minden vagyonát elvesztette, még a házát is elkobozták és bérleti díjat kellett fizetnie az államnak, miközben a saját egykori tulajdonában lakott. Többször szorult kórházi kezelésre, de felépülése után szinte megszállottan tovább turnézott. Képzelhető, hogy egy ilyen sikeres ember, igazi sztárzenész, akit egész Amerika ismert és szeretett, milyen szenvedéseken mehetett keresztül naivitása miatt. Azt hiszem, ez jó illusztráció arra, hogy a nyugati világban valóban nagyobb bűn az adóvisszaélés, mint bármi más… Ezt mifelénk el sem tudjuk képzelni. De még mielőtt az APEH ügynökének gondolnának, elmondom, hogy szinte pontosan 9 évvel a nagysikerű budapesti koncert után 1987. október 22-én pihent meg a jazz egyik legnagyobb ikonja. Hatalmas hagyatékát a washingtoni Smithsonian Institute-ban lévő National Museum of American History őrzi, ami jól mutatja, hogy az amerikaiak – joggal – a nemzeti történelem szerves részeként tekintenek a jazzre.
