Kozma Orsi nagysikerű koncertje Bécsben
2011. március 21., Maloschik Róbert
Kozma Orsit majd negyedszázada ismerem, még abból a kislány korából, amikor a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagjaként szaladgált az intézmény folyosóin. Kicsi, csivitelő csöppség volt. Aztán amikor 30 éves lett, tiltakozása ellenére rendeztem neki egy szülinapi koncertet a Jazz a Márványteremben sorozatomban. Kérlelt, „Robi bácsi ne, én nem vagyok jazzénekes!”, de én hajthatatlan voltam. És habár a jazzbe belefér egy-két „blue note” (fogalmazzunk így, mellé csúszott hang), nála ilyen sosem (!) fordul elő. Őt tartom a legtisztábban éneklő magyar jazzénekesnőnek.
MR: Kislányom! Menedzsernődtől, Bositól (Bosnyák Ilona) és a "road manager" Kis Zolitól (Hagyma) hallottam, hogy megint rohammal vetted be Bécs városát. Konkrétan totál teltház volt a Kozma Orsi Quartet-en március 16-án. Vázolnád ezt egy kicsit bővebben is a www.jazzma.hu olvasóinak?
KO: Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy immáron második alkalommal játszhattunk a Pilwax Jazzclub-ban. Tényleg nagyon sokan voltak, minden asztal már jó előre le volt foglalva. Boldog vagyok, hogy ilyen nagy volt az érdeklődés. Az előző koncert jó hírét is vitték az emberek, mert beszélgettem pár "ismerős" arccal, akik a múltkorin is ott voltak, és hoztak magukkal másokat is.
MR: Mennyit kellett énekelned? Magyarul hány perces szettek voltak?
KO: Két szettet játszottunk, elvileg 45 perceseket, de gyakorlatilag mindig többet játszunk...
MR: Mi volt a programod? A második önálló CD-d anyaga? Vagy netán megspékelve egy-két standard-del?
KO: Új lemezünket, a tavaly októberben megjelent „Embrace”-t mutattuk be, megspékelve az első lemezünk (Hide and Seek) dalaival. Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, az volt a törekvésünk, hogy a Quartet által írt kompozíciókat játsszuk, megtaláljuk azt az egyedi hangzást, ami csakis a Kozma Orsi Quartet-re jellemző. Ehhez elengedhetetlen, hogy a saját gondolatainkat, érzéseinket a saját dalainkban fogalmazzuk meg. A hangzás is változott az első bécsi koncerthez képest: a zenekar sokkal bátrabb, kiforrottabb, több műfaji elemet olvaszt bele a zenéjébe, és ezt pici elektronikával fűszerezi meg.
MR: Volt időtök a délutáni beálló próba és a koncert között kicsit szétnézni Bécsben?
KO: A hangbeállást követően volt egy kis pihenő idő, a fiúk kimentek sétálni a környező utcákba. Utána együtt megvacsoráztunk, kicsit visszavonultunk, hogy ráhangolódjunk a koncertre, aztán irány a színpad.
MR: A koncert végén hány ráadást kellett játszanotok? Gondolom vették a CD-t, mint a cukrot... És a Magyar Ház jelenlegi vezetője is megígérte, hogy visszahív?
KO: Fantasztikus volt a közönség, együtt lélegeztek velünk. Kétszer is visszatapsoltak, ráadásnak egy standard-et játszottunk, stílusosan a „Please Don't Talk about Me When I'm Gone”-t... nem hagyhattam ki. Az összes CD-nket eladtuk, amit kivittünk. Nagy szeretettel fogadtak minket a Collegium Hungaricum munkatársai, ezúton is köszönjük nekik a segítséget. Személyesen gratulált az igazgatóhelyettes úr, élvezte a koncertet. Remélem, még hívnak minket... mi nagyon jól éreztük magunkat!
(Fotók: Kiss Zoltán alias Hagyma)
