Virelles, David: Mbókò 2014. december 24., Gáspár Károly

David Virelles - Mbókò (ECM- Hangvető)

"Jazz és szivar"

Minap történelmi jelentőségű bejelentést tett Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke. Az USA -több évtizednyi szünet után- újra felveszi a diplomáciai kapcsolatokat Kubával. Ezt Raúl Castro-val (Fidel "kisöccse"), Kuba elsőszámú vezetőjével való tárgyalásai után hozta nyilvánosságra Obama. Nos, lezárva a JazzMa.hu -nemlétező- politikai hírek rovatát, joggal kérdezhetik a kedves Olvasók: miért ír ez a Gáspár Karcsi ilyen témáról? Hát kérem, azért kezdtem így, kis értekezésemet, mert a kubai származású zongorista, David Virelles lemeze az "Mbókò" forog lejátszómban, és egyből az jutott eszembe: talán mostantól nem kell életük kockáztatásával megpróbálniuk átszökni az USA-ba -többek között- a karibi ország nagyszerű zenészei közül sem senkinek. Mert, hogy Fidel rendszeréből csak csónakok, "lélekvesztők" imbolygó fedélzetére lépve lehetett elindulni a rengeteg lehetőséget rejtő "nagy szomszéd" felé. A zseniális trombitás, Dizzy Gillespie élen járt a kubai jazzisták "importálásában", legalábbis annyiban, hogy akik átértek a túlpartra -és nem fordította vissza az amerikai parti őrség- megpróbált segíteni zenei karrierjük kiteljesedésében, "in America". Ha jól tudom a "mentoráltak" között volt -a szintén kiváló trombitás- Arturo Sandoval, és a virtuóz, de nagy szívvel-lélekkel megáldott pianista, Gonzalo Rubalcaba is.

Hogy David Virelles (1983) milyen úton-módon jutott el az Egyesült Államokba –bevallom őszintén- nem tudom (a kanadai szaxofonosnő, Jane Bunnett révén! – A szerk.), de a lényeg, hogy ott van, és most már a zenével tud foglalkozni. Sőt, azé' akinek az ECM gondozásában jelenik meg albuma, nagyjából elmondhatja magáról, hogy révbe ért. Nem sokat tudtam -egészen pontosan semmit- Virelles-ről, ezért nagy kíváncsisággal nyomtam "play"-t, elindítva az "Mbókò"-t.

"Mi az a biankoméko?"

Bianco csekkről már hallottam, de a fent említett "dologról" még nem. Belelapozva a lemez "kiskönyvébe" derült ki számomra, hogy a biankoméko egy négy részből álló, Kubában használatos, nyugat-afrikai gyökerű ütőhangszer. Az "Mbókò"-n egy Román Díaz nevű "percussion"-ös játszik, és igen fontos szerepet kapott a felvételen ezen instrumentum. A furcsaságok azonban nem érnek véget, hiszen igen egyedi felállásban vonult stúdióba a Virelles fémjelezte csapat. Szó szerint "double bass" hallható az anyagon, mert két (!) bőgős kapott szerepet David-tól. Egyikük a fenomenális Robert Hurst, akit anno a -mára legendássá vált- Branford Marsalis Quartet-ben ismerhettünk meg. A másik basszistától, és esetleges rajongóitól elnézést kérek, de nem ismertem eddig Thomas Morgan-t. És az ütős mellett, "dolgozik" egy dobos is, Marcus Gilmore. (Ez utóbbi november 12-én lépett fel a BJC-ben a Mark Turner uartet tagjaként.)

Tíz kompozíció hangzik el a korongon, ezek kivétel nélkül David Virelles munkái. Nehéz ügy lenne kategorizálni, milyen jellegű zenét kapunk Virelles-éktől. Alapvetően az afrikai zene hatásait vélem leginkább felfedezni a dalokban, de természetesen a kubai, latin muzsika is megjelenik, mindez egy modern mainstream alapra építve. Kicsit félve írtam le a mainstream szót, mert nem klasszikus értelemben vett jazz lemez az "Mbókò", de erősen érzem John Coltrane és Wayne Shorter hatását, ezért bátorkodtam a "főcsapás" kifejezést használni. Igen, Shorter. A "szaxofon géniusz" -kb. egy évtizede működő quartettjének zenéje- sok művészre volt/van nagy hatással. Azt gondolom, Virelles is közéjük tartozik. Igaz, nem hívott fúvóst bandájába, de így is ott van a Shorter-i hatás.

Rendkívül érdekes és örömteli, hogy bizony erős bartóki "beütésre" figyeltem fel Virelles témáiban, harmóniáiban. A mi Mesterünket egyszerűen lehetetlen nem figyelembe venni, ha csak egy kicsit is modernebb muzsikáról van szó! Az improvizálás terén -mondjuk úgy- a szokásos területekre lép a zongorista. Sok-sok Herbie Hancock, falatnyi McCoy Tyner és Brad Mehldau. Így építette fel magát Virelles. Viszont olyan jól csinálta, hogy összeségében egységes, és egyéni stílusra tett szert. Tetszik szenzitív billentése, és végtelen nyugalma, ahogy a zenei "kitöréseket" kezeli.

Dúdolható, széles dallamokat ne várjanak a lemez kapcsán, kedves Olvasóink. Egyfajta "jazz-drum&bass" világot tár elénk a zenekar, mindenek előtt hangsúlyozva a feszes ritmusokat. Mintha egy afrikai vadászaton vennénk részt; a távolból, egy kis faluból, törzsi dobok jellegzetes hangját fújná felénk a szél. Virelles így definiálta zenéjét: "Szakrális muzsika zongorára, két bőgőre, dobra, és biankoméko-ra. El kell áruljam: hallottam már a szakralitást -legalábbis számomra- hitelesebben "átnyújtó" albumokat, de tény, hogy David Virelles műveiben van jókora hit, erő és tisztaság.

David Virelles: Mbókò (ECM 2014)

1. Wind Rose

2. The Scribe

3. Biankoméko

4. Antillais

5. Aberinán y Aberisún

6. Seven, Through the Divination Horn

7. Stories Waiting to Be Told

8. Transmission

9. The Highest One

10. Éfé

David  Virelles - zongora

Thomas Morgan - bőgő

Robert Hurst - bőgő

Marcus Gilmore - dob

Román Díaz - biankoméko, ének