Vig, Tommy (Víg Tamás): Welcome to Hungary 2012 2011. augusztus 26., Dr. Gregorits János
HOMECOMING. Én inkább ezt a címet adtam volna ennek az albumnak, még akkor is, ha ez egy kicsit plágiumként hat. Ez ugyanis a becsületes neve a Dexter Gordon 1976-os diadalmas hazatérését megörökítő LP-nek, ami a „Village Vanguard”-ban adott koncertjét rögzítette. (De ha 1958-ban egyszerre két „Something Else” is napvilágot láthatott, miért is ne lehetne két „Homecoming”?) Egyébként döbbenetes a párhuzam: Gordon is, Víg is, hosszú távollét után tértek haza és távozásuk okai között is volt hasonlóság. Víg Tomi a jazz és az egyén szabadságát kereste Amerikában, ahogy Dexter Gordon is ugyanezt, Európában! (Persze Gordon távozásának számos más oka is volt, de ettől még ez a párhuzam megáll.) Mindezek a kérdések – és sok más is - felmerülnek Víg hosszabb lélegzetű booklet-jében, ami helyenként valósággal kiáltványként hat, olyan vehemensen fejti ki művészi, filozófiai és politikai nézeteit. Függetlenül attól, hogy egyetértünk-e ezekkel, vagy sem, el kell ismernünk, hogy kevés ilyen eredeti gondolkodóval találkozunk manapság zenei berkekben. Ugyanakkor a booklet hibájaként rovom fel, hogy a terjedelmes eszmefuttatások mellett olyan alapvető információk hiányoznak belőle, hogy például, ki dobol? És ki bőgőzik? Egyáltalán nem értem, hogy miért nincs felsorolva az egész együttes, miért csak egyes zenészek vannak kiemelve? De térjünk a lényegre, magára a muzsikára. Víg Tomi ezzel az albummal letette a vizitkártyáját, de nem elsősorban vibrafonosként, hanem komponistaként, arranzsőrként, és bigband-dirigensként. Ennek a korongnak a meghallgatása után azt gondolom, hogy muzsikusi működésében ezek a szerepkörök ma már fontosabbak, mint a hangszeres játék. A zenekarhoz egy neves amerikai sztár: David Murray szaxofonos társult, akinek szereplése biztosan hozzá fog járulni a forgalmazás sikeréhez, bár megkockáztatom, hogy részvétele nélkül a zene homogénebb lett volna és a Víg Big Band önmagában is állta volna a sarat. Murray nagyon hatásos szólókat játszott, végig érezhető volt, hogy tudása legjavát adja, de stílusa túl erős kontrasztban volt az együttessel. Egy Michael Brecker – ha élne – az én olvasatom szerint sokkal szervesebb egységben lett volna a band-del, illetve a hangszerelésekkel. Az is igaz viszont, hogy az a két különböző hangütés, amit egyfelől az együttes, másfelől Murray képviselt, nagy feszültséget adott a produkciónak. (Itt nem lehetett elszenderedni a fotelben!) Nagyon hatásosra sikeredett a két klasszikus magyar népi hangszer: a cimbalom és a tárogató bevonása is, különösen a „Buddy and Solita”-ban, amit eddig - bigband-ben! - nem igen hallhattunk. (Talán érdemes lenne egy következő lemezen még hangsúlyosabban alapozni ezekre a hangszerekre, hiszen szinte mindent kitaláltak már Amerikában, de ilyent biztosan nem.) A „Buddy and Solita” természetesen a „Body and Soul” egy variációja, mint ahogy az „In Memory of Dizzy” az „A Night in Tunisia”-é, és így tovább. A nagyzenekar a nyolc szám végeztével lelép a porondról és bónuszként még további öt dalt hallhatunk kis formációk előadásában. Ezek közül a „Me Shall”, a Beatles-sláger „Michelle” paródiájaként van feltűntetve. Rám nem hatott paródiaként, kifejezetten tetszett. A ráadás-darabok között hallhattuk Víg Györgynek, Víg Tomi édesapjának szép magyar standard-jét, a „Veled vagyok még gondolatban”-t, Mia Kim tolmácsolásában, magyarul. Úgy vélem, jobb lett volna ehhez írni egy angol szöveget, mert így az énekesnőnek végig küzdeni kellett édes anyanyelvünkkel és ez a zene rovására ment. Meg kell még említenem, hogy Víg Tominak a Beatles, Elvis és társaik elleni, a booklet-ben olvasható vitriolos kritikája némileg túllő a célon, mert az ugyan igaz, hogy ezek színrelépése majdnem teljesen elsöpörte a jazzt, de ebben nem is annyira ők, hanem inkább a music-business moguljai a hibásak. Mindenesetre mi, a jazz hívei, még itt vagyunk, a Víg Big Band is albumot adott ki, reméljük, hogy lesz folytatás.
