Stern, Mike: All Over the Place 2012. július 27., Gyémánt Bálint
Kezemben tartom Mike Stern legújabb, All Over The Place című lemezét. Először is, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a borítófotóval nem kockáztattak semmit a készítők: hősünket láthatjuk kedvenc gitárjával, ami 4-5 Stern borítón biztosan előfordult már. Ettől függetlenül természetesen a kiadvány igényesen, szépen összerakott munka.
De beszéljünk egy kicsit a belbecsről, illetve a lemez koncepciójáról…
Utánanéztem egy kicsit és ahogyan illik, a Youtube-on promóciós kisvideó is található a lemezkészítésről, illetve a félelmetes névsorról, akik az albumon tiszteletüket teszik. Ugyanis a közel hatvan éves fantasztikus gitáros úgy döntött, hogy erre a lemezére mindenkit meghív, akivel csak játszani szeretne. Minden kompozícióhoz külön zenekarokat állított össze annak megfelelően, hogy az adott szerzemény kiknek állna a legjobban.
Következzék tehát a line up:
- Mike Stern: gitár,
- Jim Beard: billentyű,
- Randy Brecker: trombita,
- Leni Stern: ritmus gitár,
- Kenny Garrett, Chris Potter, Bob Frenceschini és Bob Malach: szaxofon,
- Dave Weckl, Keith Carlock, Lionel Cardew, Al Foster and Kim Thompson: dobok,
- Esperanza Spalding, Richard Bona, Victor Wooten, Anthony Jackson, Dave Holland, Tom Kennedy, Will Lee and Victor Bailey: bőgő/basszusgitár.
Azt hiszem, nincs is mit hozzáfűzni a felsorolt nevekhez, a siker garantált. Az albumon végig Stern kompozíciók hallhatóak, így aki szereti Őt, biztosan nem fog csalódni. Túlnyomóan a tipikus, funk-os, groove-os számok dominálnak, amit lássuk be: nagyon szeretünk a fent említett gitárostól.
Szerintem ez az egyik legsokoldalúbb lemez, ami Mike Stern neve alatt megjelent – ez persze nyilván a névsor miatt is van.
Számomra a legkedvesebb dal biztosan az Esperanza Spaldinggal közös ‘As Far As We Know’. Egyrészről nylon húros klasszikus gitáron szólal meg a téma, ami nem jellemző Sternre és szerintem elképesztően jól áll neki. Ehhez hozzájön a 27 éves bőgős-énekes fenomén jelenléte és valami egészen új dolog születik. Személy szerint én sokkal kíváncsibb vagyok az ilyen pillanatokra, mint a bár remek, de 40 éve jól bevált figurákra.
Persze hangsúlyozom, hogy az albumon mindkét koncepció megmutatkozik, úgyhogy szinte bárki megtalálhatja a szívéhez közelebb álló zenei felfogást. Hallhatunk bluest, felbukkan Richard Bona jellegzetes ének-basszusgitár hangszíne, Chris Potter és Kenny Garrett fület gyönyörködtető szólói.
Reméljük, hamarosan élőben is hallhatjuk az anyagot itthon, hiszen köztudott, hogy Mike Stern gyakori vendég Magyarországon. Persze jó lenne egyszer a teljes névsort egy színpadon látni, de ne legyünk telhetetlenek…
