Snarky Puppy: Culcha Vulcha 2016. december 30., Berdisz Tamás
Snarky Puppy - Culcha Vulcha (Universal Hungary)
Michael League - bass, Moog bass, keyboard, nylon string guitar
Justin Stanton - keyboards
Bill Laurance - keyboards
Cory Henry - keyboards
Bobby Sparks - keyboards
Shaun Martin - vocoder, talkbox
Bob Lanzetti - guitars
Mark Lettieri - guitars
Chris Mcqueen - guitars
Jay Jennings - trumpet, flugelhorn, vocal
Chris Bullock - tenor sax, bass clarinet, flute, alto flute, keyboards
Bob Reynolds - tenor sax
Zach Brock - violin
Nate Werth - percussion
Keita Ogawa - perussion
Marcello Woloski - percussion
Az elmút két évben volt már szerencsém erről a zenekarról, sőt a zenekar néhány tagjának szólólemezéről is írnom a "jazzma.hu" lemezpolc rovatába.
A mostani írásomnak két aktualitása is van:
az első maga a lemez, ami a 2016-os év közepén jelent meg,
a második aktualitás talán kiemelkedőbb, hiszen évente annyi jó jazz lemez jelenik meg, hogy szinte már lehetetlen lépést tartani a kínálattal, viszont sokkal kevesebb azon lemezek száma, amiket GRAMMY díjra jelölnek minden évben.
Nos, ezt a lemezt jelölték a "BEST CONTEMPORARY INSTRUMENTAL ALBUM" megtisztelő címre!
A zenekar eddigi albumai is magukra vonták a zenehallgató füleit, mind hangzás-megszólalás, mind a hangszereléseket, a hangszeres játékot tekintve.
A zenekar vezetője, dalszerzője, basszus hangszerese Michael League megteremtette a "Snaky Puppy stílust". Mondhatni, kilométerekről felismerhető a zenekar "soundja", ami egy védjegy, egy garancia arra a minőségre, amit a kedves zenehallgató kaphat, ha leveszi a polcról a zenekar bármelyik lemezét.
Aki követi a zenekar munkásságát, tudhatja, hogy két vonalon zajlik a hallgató elkápráztatása: instrumentális és vokális lemezekkel jelent meg a zenekar eddigi pályafutása során.
A "Family Dinner Vol 1-2" egy-egy vokális sorozat, ahol a CD-k ismert, meghatározó énekesekre, remek énekhangokra írt és hangszerelt dalokat tartalmaztak. Ezek a dalok stílusban kissé eltérnek a Snarky Puppy instrumentális lemezeinek hangzásától, igényességben, hangszerelési trükkökben azonban nem szűkölködnek ezek a lemezek sem.
Az instrumentális CD-k stúdió és élő stúdió koncertlemezek, ahol igen nagy létszámú, komoly apparátus áll az amúgy sem kevés tagból álló alapzenekar mögött.
A "Culcha Vulcha" című album mintegy folytatásként jelentkezik a zenekar instrumentális lemezei sorában.
Számomra volt pár dolog, ami miatt nehezen indultam neki ennek a lemezkritikának: a zenekritika műfaja ugyebár arról szól, hogy egy bátor ember le meri írni az érzéseit, gondolatait egy CD lemez, koncert kapcsán vállalva, hogy magára vonja az adott zenekar, vagy/és a zenekar rajongóinak minden dühét... Nem könnyű dolog ez, de mivel a művészet megítélése minden esetben szubjektív dolog, mindenkit bátorítanék is ezúton, hogy vállalja fel érzéseit, szeressen, vagy ne szeressen valamit, merjen egy lemezt ezerszer is feltenni a lejátszóra, vagy örökre visszatenni a tokjába!
Tehát nagy levegő és hajrá...
Jöjjenek a (számomra) pozitív élmények a lemez kapcsán.
1. Először is le kell szögezzem, NEM jazzlemezről beszélünk, hanem egy modern, kortárs instrumentális lemezről, ahol nem hosszú improvizációkat kell hallgatnunk, hanem sokszor az elejétől a végéig megkomponált műveket.
2. A kompozíciók. Szeretem, ha egy lemezen ennyiféle, zseniálisan játszott stílus, hangulat hallható.
3. A hangszerelések zseniálisak! Fantáziadús ötletek, rengeteg inspiráció jön az adott kompozícióban használt hangszerek jellegéből, jellegzetességeiből, gondolok itt az ütőhangszerek használatára, amikor egy-egy autentikus ütőhangszer megszólal, és azonnal Afrika tekint be az ablakon... Vagy épp a billentyűs hangszerekre, azok adottságaikra, a Hammond orgona varázsára... Persze ezek a hangszerek nagyon jó kezekben vannak ebben a zenekarban, ami garancia is lehet arra, hogy a végeredmény nem kérdéses.
4. A lemez dalai akár megszólalhatnának attacca, azaz összekötve, hiszen mint egy programzene, úgy kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Ha nem ez volt a cél, akkor viszont nagyon jól sikerült a lemez dalainak sorrendjét megszerkeszteniük.
Azután jöjjön az a valóban csak néhány dolog, ami számomra nem feltétlenül a pozitív oldalt erősíti: aki ismeri a zenekar eddigi munkásságát, felfedezhet jónéhány visszaköszönő hangszerelési megoldást, illetve kifejezetten visszatérő "riffet" (zenei fordulatot), amit az előző lemezeken már hallhattunk. Jónéhányszor oda kellett rohannom a lejátszóhoz és a saját magam megnyugtatása miatt betettem az előző lemezek valamelyikét, ahol már elsütötték ezt, vagy azt az ötletet. Talán az lehetett az ok, hogy a zenekar előző instrumentális lemeze (ahol viszont valóban egybefüggő kompozícióként hallgathattuk az anyag összes track-jét) az előző évben, 2015-ben jelent meg, friss ötleteket tartalmazott, nagy erős anyag lett, ezzel szemben ez a mostani lemez talán túl hamar követte, és még nem telt el elég idő egy új zenei mondanivalóval való feltöltődéshez. Mindenesetre, akik erre a megtisztelő díjra jelölték a zenekar lemezét, valószínűleg így értékelték a Snarky Puppy eddigi, igen jelentős munkásságát is ezzel a gesztussal.
Összességében egy remek lemezt tart a kezében a kedves hallgató, ami talán azok számára nem hozott új dolgokat, akik ismerik a zenekar eddigi lemezeit, de az igényesség, a remek hangszeres játék, a hangszerelés itt is irigylésre méltó.
Azt hiszem, a "Snarky Puppy szűzek" számára a legjobb lehet mindenféle előítélet nélkül, az újdonság élményét keresve meghallgatni a lemezt és aztán majd eldől, tetszik-nem tetszik. A rutinosabb zenekar-fan pedig tegye fel a lemezt, élvezze és készüljön a zenekar 2017. április 20-i koncertjére, aminek a MÜPA ad otthont. Feltehetőleg az "élő adás varázsa" felülmúlja a CD hallgatás élményét, hiszen élőben láthatjuk ennek az igen összetett, nehéz zenei megoldásokat tartalmazó anyag megszületését!
