Scofield, John: A Moment's Peace 2011. június 25., Dr. Gregorits János
Ha meggondoljuk, hogy John Scofield egykor Tal Farlow tanítványa volt, aki korának leggyorsabb kezű jazz-gitárosaként a szupertechnikával párosuló "drive"-ot fő-tantárgyként oktathatta Scofield-nak, akkor az "A Moment's Peace", (mint címe is elárulja) ehhez képest egészen más vízeken evez. Scofield mára hangszerének egyik legkiemelkedőbb képviselőjévé vált, stílusa egykori mesterétől eltérő irányban fejlődött és egyébként sincs szüksége semmilyen technikai tűzijátékra poziciójának igazolásához. Ez az albuma abszolút "relaxed", időt hagy a muszikusoknak a gondosan kiválasztott darabok invenciózus megszólaltatására. Ehhez a kvartett egyébként is ideális alakzat, a jazz, mint kamarazene itt jut talán leginkább érvényre. Az együttesbe Scofield a zongorista/orgonista Larry Goldings-ot, a basszista Scott Colley-t és a dobos Brian Blade-et hívta meg. Ők négyen alkotják meg a "pillanat béké"-jét, ami a hallgatót el- és feltölti, - de nem altatja el. Ez nehéz is lenne, mert a nyugodt muzsikálás a tempótól függetlenül nagyon is izgalmas improvizációk sorával ajándékoz meg minket. A tizenkét szám mindegyikében hosszú szólókat hallhatunk Scofield-tól, akinek inspiráló partnere ebben Larry Goldings, aki úgy a zongorán, mind az orgonán szervesen összefüggő harmóniai hátországot teremt meg a gitárosnak. Goldings az orgonán zongorázásánál eredetibb játékot nyújt, mert teljesen mellőzi az erre a hangszerre szinte már rákövesedett Jimmy Smith-i örökséget. Üdítő volt egy ilyen soha nem harsány és mindig "relaxed" orgonálást hallgatni! Scott Colley és Brian Blade nagy affinitással alapozzák meg Scofield és Goldings improvizációit. Kettőjük közül én elsősorban a dobost sorolnám előbbre. A repertoárból nekem két szám tetszett különösen. Először is a "Gee Baby", amiben Scofield szólója mindazt tartalmazza, ami - némi képzavarral - szem-szájnak ingere: blue note-okat megfelelő (nagy) mennyiségben, alapjaiban bár egyszerű, de mellbevágóan erős harmóniai fordulatokat (gondoljunk csak a téma első nyolc taktusára!) és a nyugodt, de kérlelhetetlenűl következetes menetelést csúcsok és völgyek közt. Másik kedvencem Gene de Paul elévülhetetlen balladája, a "You Don't Know What Love Is". Ezt "lazy"- lassúsággal, de - és itt jön a poén: - reggae alappal játszották. Ilyen jó ötletet, vagy inkább ráncfelvarrást már rég nem tapasztaltam. A zenészek mindegyike tökéletesen adaptálta magát ehhez, az eredmény nem is maradt el. Összegezve annyit mondanék, hogy az "A Moment's Peace", ha nem is Scofield legnagyobb, de abszolút jelentős és eredeti albuma, nem kell nagy jósnak lennem ahhoz, hogy sikerét biztosra vegyem.
