Puppini Sisters: Hollywood 2011. december 10., Kertész Erika
Hónapok óta kérem Maloschik Róbertet, hogy adjon nekem egy olyan CD-t, amiről nem kell feltétlenül ömlengenem (Erika! Volr már olyan, hogy én azt mondtam magának, erről a CD-ről csak ömlengeni szabad? – a szerk.), annyira fantasztikus. Ez nem nagyon akart összejönni a legutóbbi időben. Dee Dee Bridgewater “Midnight Sun” című lemeze nem feltétlenül tartozott a kedvenceim közé, néhány meghallgatás után azonban némileg sikerült azonosulnom a tőlem kicsit távolabb álló stílussal és a nem mindennapi hangszínnel. Ezt követte Stacey Kent két különböző kiadványa, melyek szintén nem kerültek az mp3-lejátszómra, de nagy örömmel hallgattam őket a cikkírás előtt és alatt. Az általam egekig magasztalt Eliane Elias telitalálat volt, még nagyobb rajongója lettem, mint a “Light My Fire” című lemeze előtt. Most azonban örömmel jelenthetem, valóra vált az álmom: a The Puppini Sisters legújabb lemeze nem tetszik. Természetesen szó sincs arról, hogy az 1940-es éveket idéző lemez rossz lenne (meg egyébként is, mi az, hogy rossz?), vagy a hölgyek hamisan énekelnének, esetleg az utómunkákkal lenne probléma. Arról van szó, hogy egy roppant megosztó stílusról van szó, melyért véleményem szerint vagy rajong valaki, vagy végig sem tud hallgatni egyszerre egy egész lemezt ebből a műfajból. Én – gondolom kitalálták – az utóbbi kategóriába tartozom.
Az énekes trió 2004-ben alakult Londonban, az olasz névadó Marcella Puppini és két angol énekesnő, Stephanie O'Brien és Kate Mullins részvételével. Joggal kérdezheték, hogy ha nem is testvérek, akkor mire fel a “sisters” név? Nos, a válasz egyszerű. A hölgyek a The Andrews Sisters iránti rajongásból válaszottak hasonló hangzású nevet. Az 1940-es, '50-es években elhíresült szintén háromtagú swing/boogie-woogie formáció 75 millió lemezt adott el annak idején, nem csoda, hogy őket választották példaképnek a Puppini lányok. Ezen kívül nagy hatással volt rájuk a The Boswell Sisters is, továbbá Marlene Dietrich, Fred Astaire és Ginger Rogers.
Hogy elég szépen haladnak a világhírnév felé, azt az is bizonyítja, hogy lassan 7 éves pályafutásuk alatt immáron a negyedik albummal jelentkeznek, februárban amerikai turnéra indulnak, és olyan hírességekkel működnek együtt, mint pl. Michael Bublé (Jingle Bells 2011).
A hangzás régimódi. Ez persze nem negatívum, ez egy ilyen stílus: giccses retro-börleszk, swing-punk. Talán így karácsony közeledtével nem is feltétlenül tűnik fel még egy kicsi túlzott műcsillogás, bár akkor már talán hallgassuk inkább a tavalyi karácsonyi lemezüket!
A hölgyek maguk kivételesek. A csodásan pontos intonáció, a korhű stilisztikai elemek hibátlan használata, és a zenekari és vokális hangszerelések istenadta tehetségről és sok-sok munkáról árulkodnak. Szépen felosztották maguk között a feladatokat – ahogy a hajszíneket is. Merthogy nem csupán szépen énekelnek, és dekoratívak, de a hangszerelési munkálatokból is jócskán kivették a részüket, szinte minden dalt ők maguk arranzsáltak, beleértve a fúvósokat és a vonós szekciót is. Hangszereken is játszanak, mint például zongora, tangóharmonika, ukulele, hárfa, hegedű, harangjáték, vagy mint minden valamirevaló lemez elengedhetetlen kelléke, a kakukkos óra. :)
Kísérő zenekaruk tagjai Blake Wilner (gitár, mandolin), Henrik Jelsen (basszusgitár) és Graham Fox (dob, ütőhangszerek). Graham Fox 2011 nyarán, harmincas éveiben hunyt el, neki dedikálták a lemezt.
A CD nagyrészt feldolgozásokat tartalmaz, olyanokat, mint a Marilyn Monroe előadásában elhíresült “Diamonds are the girl's best friend”, Gerschwin jól ismert szerzeménye, az“I've got rhythm”, vagy a nyelvtörő “Moi Je Jone”. Nagyrészt energiától duzzadó, gyors swingek szerepelnek a korongon, persze akadnak kivételek: az “Álom luxuskivitelben” törékeny Moon Rivere (aki megmondja, hogy 1:20-nál áriázik valaki, vagy csak egy enyhén idegtépő hangzású hangszer szól, az megkapja a példányomat ajándékba :) ), vagy az abbás hangzású Cole Porter szám, a True Love. Az egyetlen saját szerzemény a lányok, hölgyek (akárhogy kerestem az interneten, hány évesek lehetnek, nem találtam )kompozíciója, a címadó “Hollywood”.
A design gyönyörű, ahogy Marcella, Stephanie és Kate ruhája, és fizimiskája is, sokat gondolkoztam, hogy honnan olyan ismerősek, hol láttam őket ezelőtt, és végül rájöttem, hogy több rajzfilmben is játszanak. Kate alakítja például a Pinokkióban a tündért és a Hamupipőkében a címszerepet, míg társai ez utóbbiban mostohanővéreit játsszák. Azóta a lányok is megnőttek, érett nővé váltak, és szakmát váltottak. De a viccet félretéve, a kreatív rendező nem más, mint az amerikai Janie Bryant, a Mad Men jelmeztervezője.
Volt egy olyan érzésem, hogy a tagok kiváló humorral rendelkeznek, és amikor rákerestem a YouTube-on a nevükre, ez be is bizonyosodott. Különösképp ajánlom az olvasók figyelmébe az élő koncertfelvételeket (pl. I will survive), de az acapella műfajában érdekelt lévén nagyon tetszett a “Crazy in love” átirat is.
Mindenkinek ajánlom, hogy hallgassa meg a lemezt, és döntse el maga, hogy szereti-e a Puppini nővéreket, és velük tart-e a múltba, varázslatos, csillámporos, hárman egy mikrofont körbeállós kis világukba, vagy inkább velem tart egy Eliane Elias koncertre! :)
