Potter, Chris: The Sirens 2013. június 08., Schlosser András

A szirének csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfák. Kísértés, világi örömök, vágyak megtestesítői. Chris Potter-t Homérosz Odüsszeája inspirálta. Az albumon szereplő 9 mű két hét alatt született meg.
A zenekarvezető két billentyűst is alkalmaz: az albinó Craig Taborn-t (évek óta együttesének billentyűse, közös gyermek pl. a „Follow the Red Line” és az „Ultrahang”), illetve David Virelles-t. David egy különös színt ad, a zongorán kívül a harmónium és a cseleszta az ő fegyvere. Eric Harland a dob mögött, bőgőn Larry Grenadier játszik.

(Némi kiegészítés: Chris Potter szerintem ma a 40-es korosztály vezető tenorszaxofonosa – és nem csak azért, mert egykori munkatársamat, Nagy Ildikót vette feleségül… És a Larry Grenadier-Eric Harland ritmusszekció is elég ütős! – A szerk.)

A lemezen néhány szerzemény fogott igazán meg.
„Wine Dark Sea”, a korongon az első. Baljós érzés, kibontakozás az út kezdete, jó atmoszférát teremt a továbbiakhoz. Izgalomba hoz.
A címadó szerzemény (Sirens) imádság jelleget ölt. Lebegő zongorán a basszusklarinét éneke átvezet egy vonós bőgőszólóba. Katarzis mély lélegzettel.
Ezt a „Penelope” követi (női hűség megtestesítője). A hűségtől biztos hátteret kaptak, lazább hangvételű dal, nagy stenk.

A  stenk tart a töredezett, gyorsabb témájú „Kalypso” (nimfa) alatt is.

„Nausikaa” (szintén hölgy), ez számomra a legszebb ballada a lemezen. Az album érzelmi csúcspontja. A dinamika szinte ringat.

Az album végén (Shades) nagyon kevés hangú, olykor kicsit disszonáns zongora szól, kételyek közt hagy és elgondolkodtat.

A CD egységes történetet ír le, hatalmas szólók, talán kicsit vontatott (szép borító). Összességében tetszik is! De nem tudom milyen napszakhoz ajánlani.
De én meg az írás… hallgassátok!