Potter, Chris: Imaginary Cities 2015. február 03., Vidákovich Izsák

Chris Potter Underground Orchestra - Imaginary Cities (ECM/Hangvető)

Nincs könnyű dolga egy olyan művésznek, mint Chris Potter, ha újat akar mutatni. Határtalan technikai tudását, sokszínű dallamvilágát, valamint a ritmikák és metrumok váltakozását már sok albumán csodálhattuk. Itt már olyan tudással állunk szembe, hogy a művésznek egy másik szempontra is érdemes figyelnie, mégpedig a kész eredmény befogadhatóságára. Ezen albumon szintén hallhatunk virtuozitást, páratlan metrumokat és azoknak váltakozásait, és még sok minden mást is.

A 2013 decemberében felvett és 2015 januárjában megjelentetett „Imaginary Cities” című lemezén a fent említettek mellé valami egészen újat is tár elénk, és ez nem csak a szokatlan zenei felállásban rejtőzik (vonósnégyes, két basszushangszer, marimba), hanem a stílusok sokszínűségén és párosításában, valamint a zene fantáziadússágában. Egy mai fület nem lehet virtuozitással meg ilyen-olyan bonyolult akkordmenetekkel, metrumokkal megfogni, ennél már több kell. Vagy talán kevesebb?

Ezek a gondolatok azért is fordultak meg a fejemben, mert ezen a lemezen nagyon sok zenei megmozdulás van, ám az oly módon tálalva, hogy végére érve már-már azt mondhatnánk: Jaj ne, már vége is?

Röviden tekintsünk bele, hogyan állhatott össze ez a zenekar.

A ritmusszekció tagjai szinte ugyanazok, mint a 2006-ban kiadott „Underground” lemezén (Adam Rodgers - gitár, Craig Taborn - zongora, Nate Smith - dobok), ezért is lehet Underground Orchestra a felállás neve. Továbbá meg kell említeni, hogy a zenekarban két basszushangszer is van, Fima Ephron basszusgitározik, és a jól ismert Scott Colley bőgőzik.

A zenekar hangszínét dúsítja Steve Nelson vibrafon, illetve marimba játéka. Ő sem egy új zenész Potter életében, hiszen őt már nem egyszer hallhattuk Potter-rel játszani a Dave Holland Quartet-ben.

És ami mindezek mellett igazán meghatározza a zenekar hangzását, az a vonósnégyes.

Nagy meglepetés és öröm is volt számomra, hogy a vonósnégyesben is ismerős nevekkel találkoztam. Mark Feldman és Joyce Hammann hegedűn játszik, Lois Martinn brácsázik, David Eggar pedig csellózik.  Ők játszottak Michael Brecker „Wide Angels” című albumán, amelyet mindenkinek ajánlok - főleg azoknak, akiknek ez az album elnyerte tetszését.

Valószínűleg a fent említett lemez nagy hatással lehetett Chris Potter-re, és ha már itt tartunk, térjünk egy-két szóval vissza az egyik legrégibb előzményhez, mégpedig Charlie Parker-nek a ”Charlie Parker with Strings” című lemezéhez, amelyet egy vonós-zenekarral készített 1949-ben. Ahogyan az aktuális lemezünkre is igaz, erre a felvételre is jellemző, hogy Parker takarékosan és nagyon megfontoltan bánik a hangokkal, a hangszerelések pedig akárcsak Potter lemezénél, nagy klasszikus zeneszerzőket idéznek. Csodálatos végigtekinteni ezeken az összefüggéseken, először azt mondhatnánk, hogy Chris Potter ezen albuma teljesen egyedi és rendhagyó, ami talán igaz is, de ha mélyebben átgondoljuk, láthatjuk többszörös előzményeit is.

A lemez különösen izgalmas, hiszen mondhatjuk, hogy a klasszikus zene és a jazz találkozik.

Az albumon hallható szerzemények közül négy ugyanazt a főcímet (Imaginary Cities) viseli, más-más alcímekkel. Kissé klasszikus vonásnak tartom azt is például, hogy ez a négy track, mint négy tétel, összetartozva egy csokrot alkotnak, akárcsak egy szvit.

A négy ”tétel” címe: 1. Compassion, 2. Dualities, 3. Disintegration, 4. Rebuilding.

A főcím (magyarul: ”elképzelt városok”), már sejteti a fantázia szerepét a zenében.

Fantasztikus a dallamvilág sok gyönyörű melódia hallható, a lüktetés a modern jazzszekciónak köszönhetően fenomenális (megjegyzem itt is hallhatóak metrum váltások, páratlanok), a hangzás pedig egészen egyedi a vonósnégyesnek köszönhetően.

Nem szükséges Chris Potter-t bemutatnom, a számtalan hangszeren játszó, virtuóz zseni szólói remekül vannak elhelyezve a felvételen (ezt úgy értem, hogy nem az egyszerű ”téma-rázás” szerkezetek vannak, és abszolút nem az ő tudása, illetve szólói kerülnek előtérbe). Nem egyszer hallottam zenésztársaimtól azt a kritikát, hogy néha zavaróak Chris Potter túl virtuóz szólói, illetve, hogy túl sok a hang és a fülnek már elég, nem beszélve a témák túl bonyolultságáról. Ezen a lemezen a szóló sorrendek és az egyes hangszerek előtérbe és háttérbe kerülése, ha nem is szándékosan vannak ilyen precízen mérlegelve, annyira jól oszlanak el, hogy azt öröm hallgatni.

Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy hányféle stílus mutatkozik meg ezen a lemezen, melyeket a vonósnégyes nagyszerűen érzékeltet, pl. arab, indiai, kortárs-zenei stílus. Ezeket nehéz lenne érzékeltetni egy ilyen kvartett nélkül.

Ha esetleg valakinek még ennyi meglepetés sem lenne elég, annak különösen figyelmébe ajánlom az albumon található „Shadow Self” című szerzeményt, amelynek elején csodálatos hegedűjátékot hallhatunk (mint az később kiderült, ez egy rögtönzés, pedig klasszikus zenészről van szó), valamint az egész műben egy ismerős, Bartókos hangzást fedezhetünk fel, és mint az később egy interjúból kiderült, valóban egy szándékosan Bartók szellemiségű darabról van szó.

Különösen mesteri alkotásnak tartom ezt az albumot azért is, mert habár jómagam is szaxofonos vagyok, mégis jobban tudtam figyelni a kompozíciókat, valamint az összjátékot, mint az egyéni szólókat (pedig a szaxofon technika egyik mesteréről van szó). Egyszerűen nem érdekelt, hogy a szólista éppen mire mit játszik, hanem a lemez mondanivalója fogott meg.

Sajnos nem tudom, hogy pontosan mi zajlódhatott a stúdióban, hogy ez lett az eredmény. Vajon mi az, amit előre megbeszéltek és mi az, amit a véletlen hozott így össze, de tény hogy a zenén érezni a mai kort, illetve a folyamatos fantáziát és gondolati tartalmakat, amely végigkíséri a muzsikát.