Pizzarelli, John: Double Exposure 2012. június 14., Vörös Janka
John Pizzarelli (1960) -, aki nem ismerné (eddig én sem)- második generációs jazzgitáros (és énekes), ami azt jelenti, hogy már olasz-amerikai apja (Bucky Pizzarelli) is gitárosként járta a klubokat, ugrott be lemezfelvételekre az USA-ban.
A „Double Exposure” John 23. lemeze. És, mint megírja a lemez borítóján, ez az első, mely igazán összefogja sokszínű ízlését, most először van lehetősége azokat a számokat kiadni, melyeket gyerekkora óta hallgat, és amelyek nagy hatással voltak rá. Így lett ez a lemez kissé eklektikus (erre utal a cím is), a régi Neil Young, Allman Brothers, és egyéb kövület pop-rock számok szemben állnak mostani valójukkal, sokkal modernebbek, de nem modernkedő felfogásban hallhatók. A lemezt végig finom, nyugodt optimizmus, és bágyasztó nosztalgia jellemzi.
Pizzarelli új lemezének első száma egyben kettő, a Beatles (I Feel Fine) és Lee Morgan (Sidewinder) számát gyúrta egybe, amely nagyon húzós lett, és jó löketül szolgál indításul. Jó arrange-zsal indul az intro, a fúvósok és ritmusszekció egymás ellen játszik, amit Pizzarelli pontos, légies, kedves éneklése fog össze. Kicsit Chet Baker-re elékeztet a hangszíne. Egy rövidke bluesos zongoraszólót hallhatunk, majd „bensonos” ének-gitár szóló követi, végül visszatér a téma.
Neil Young „Harvest Moon”-ját gitár introval indítja Pizzarelli, és ugyanolyan finom marad a kíséret a téma indulásától is, ahol beszáll a bőgő (az öccse, Martin Pizzarelli)-dob és zongora is. A szám (és egyben a lemez) remek felépítését mutatja, hogy a fúvósok milyen szép fokozatosan úsznak be, és a dal közepére milyen telítetté válik a kezdetben még levegős érzetünk. Az egyedüli, amit nem értek, -de biztos az én ízlésemmel van baj, - hogy miért kell jazzt hegedülni. Itt egy semmilyen, de inkább nyálas hegedűszóló hallható, szerencsére nem sokáig, ami majd az arrange-ra száll rá, és ott már egész kellemes.
A harmadik szám a kedvencem, egyrészt feledteti a jazzhegedülés iránti ellenszenvemet, másrészt ez egy kiváló James Taylor szám (The Kicker), amihez később Jon Hendricks írt szöveget, és amelyet a Manhattan Transfer (örök kedvenc) is énekel. A dal a lemez sorrendiségét tekintve is remek helyre került. John Pizzarelli felesége, Jessica Molaskey-t is hallhatjuk a számban, aki meglepően jól énekel.
„Ruby Baby” egy jó húzós blues, jó hangszereléssel, jó gitár feel-lel az intróban. Nekem valamiért kicsit Brian Setzer swinges oldala ugrik be ennél a számnál. Pizzarelli nagyon jó time-mal énekel, viszont a gitározása nekem kicsit lötyög, de persze nem értek hozzá, egyszerűen csak rock zenész családtagjaim és barátaim becsületéért várnék nagyobb tekerést.
„Rosalinda’s Eyes” Billy Joel-től nem a ’90-es évek szappanopera sorozatára utal, igény sem lenne rá, de kellemes bossa nova, csupán ének-gitár duó, amire néha ráénekel egy „kórus”.
A „Take a Lots of Pictures” nagyon jó kis blues, jó hangszereléssel, könnyű, de finom énekléssel.
A lemez zárását a „So What” adja, szöveggel, „Diamond Girl” címmel, amiben nagyon jó zongoraszólót (Larry Fuller) hallhatunk a jó éneklésen kívül, és egy kiváló trombitaszóló (Tony Kadleck) következik és több szólamba felrakott téma, ami után gitárszóló kezdődik, és amit szerintem túl gyorsan húznak le. Így marad kicsit befejezetlen a lemez.
Örülök, hogy végre hallhattam John Pizzarelli-ről, nagyon kellemes új lemezét hallgatni. Hangzásvilágában kiegyensúlyozott, ötleteiben sokszínű. Főleg azoknak ajánlanám, akik amúgy nem szeretik a jazzt.
