Hülsmann, Julia: A Clear Midnight Kurt Weill and America 2015. április 09., Karosi Júlia
Julia Hülsmann Quartet with Theo Bleckmann – A Clear Midnight Kurt Weill and America (ECM – Hangvető)
A Clear Midnight. Kurt Weill és Amerika. Ezzel a címmel jelent meg lemeze Julia Hülsmann zenekarának és Theo Bleckmann-nak, a világ egyik legpatinásabb kiadójánál, az ECM-nél. Aki egy ECM lemezt vesz a kezébe, már eleve tele van prekoncepciókkal. Ismerjük a kiadó hangzásideálját: a nagy terek, hosszú lecsengések már előre a fülünkben vannak. Ismerjük a puritán, letisztult design-t. Jól tudjuk, hogy a fő zenei irány: a tökéletes letisztultság, sallangmentesség, szinte az eszköztelenségbe hajló kifejezésmód piedesztálra állítása. Érdekes jelenség ez a zeneiparban, hogy a kiadó markáns ízlése ennyire rányomja bélyegét a kiadványokra, és még az egyes művészek közti radikális stíluskülönbségeket is képes elhomályosítani általános esztétikai elveivel és követelményeivel. Valamint számomra az is egy érdekes jelenség, hogy egy adott ECM művész esetében az élő produkció és a lemez anyaga nem feltétlenül feleltethetőek meg egymásnak, mert a lemez statikusságának igényét sokszor az előadók, belső késztetésükre hallgatva, megtörik az élő koncert során, és kicsit mozgalmasabbá teszik a zenei anyagot, mindenki nagy örömére. Lemez, kiadó, és az általa képviselt radikális esztétikai elvek, élő produkció és felvett zenei anyag problémaköre, lehetne még hosszú oldalakon át folytatni ezt a gondolatmenetet, de térjünk inkább rá a lemezre.
Kurt Weill nevét én leginkább Bertold Brecht darabjai kapcsán ismertem, és bevallom őszintén, nem tudtam, hogy ennyi népszerű sláger és filmzene szerzője volt. Mint oly sok Broadway szerző, ő is zsidó származása miatt menekült az Egyesült Államokba, ahol nagy sikerekre tett szert zeneszerzőként ironikus hangvételű, egyedi hangzású dalaival. A lemez elsősorban ezekre, a már Amerikában íródott dalokra koncentrál.
Talán az egyik legnépszerűbb Kurt Weill dallal indul a korong, ez a „Mack The Knife”, magyarul Bicska Maxi dala. Amikor először meghallgattam, nem is ismertem fel. A dallam és a szöveg sem volt ismerős, el is bizonytalanodtam, hogy ez tényleg az a mindenki által ismert sláger?! És igen, csak a szöveg egy 1976-os Broadway előadás új interpretációjához készült angol fordítása az eredeti német szövegnek, melyet Theo Bleckmann is énekel. A dallam és a kíséret is tökéletesen eltér az ismert előadástól. Valószínűleg ez is volt az alapkoncepció. Egy ismert dalból kreálni valami teljesen mást, valami teljesen újat.
Az „Alabama Song” kapcsán is felkapom a fejem, én ezt Jim Morrison előadásában ismertem meg, nem tudtam hogy Kurt Weill kompozíció. De itt is csak hosszas kutatások után jövök rá, hogy ez az a dal, mert Julia Hülsmann és zenekara tökéletesen felismerhetetlenné tette ezt a dalt is, még az eredeti meghallgatása után is nehéz felismerni és beazonosítani.
A „Your Technique” című dalban feltűnik, hogy Theo Bleckmann gyakran alkalmazza a klasszikus zenében “dagasztásnak” nevezett dinamikai túlzást, mikor megnyomjuk a hangot, és utána az hirtelen elhal. Sajnos, ez ebben a dalban különösen zavaróan hat.
Újabb rácsodálkozások érnek a lemez hallgatása, és az eredeti dalok felkutatása kapcsán. A „September Song” például egy hihetetlenül népszerű filmsláger volt az ’50-es évektől kezdve az Egyesült Államokban, amiből jazz standard is lett. Julia Hülsmann kísérete nagyon jellegzetes. A dallamvezetés követi a témát, szokatlan hangközökkel kiegészítve azt. Kísérete sokkal inkább emlékeztet egy klasszikus darabban hallható megírt kíséretre, ahol a zongora szólam kiegészíti a vokális szólamot, nem pedig külön életet él, mint ahogyan azt sokszor megszoktuk a jazz-ben.
A „This is New” számban hallható kvázi rubato, kvázi tempo kíséret teljesen lenyűgöz. Ez zeneileg egy rettenetesen nehéz út, és Julia Hülsmann-ék mesteri fokon, játszi könnyedséggel oldják meg.
A „River Chanty” kapcsán ki kell emelnem Tom Arthurs játékát, aki trombitán és szárnykürtön játszik a lemezen. Csodálatos sound-ja tökéletesen illeszkedik Bleckmann éteri hangjához, és Julia Hülsmann kifinomult billentéséhez. A zenekari hangzás gyönyörű, mesébe illő egységet alkot.
Az „A Clear Midnight” a lemez címadó dala. Ebben a dalban is lenyűgőz a kiforrott hangzás, Julia Hülsmann játékának muzikalitása, kifinomultsága, ahogyan a zene mélyebb rétegeit tárja fel minden öncélú virtuozitás nélkül.
Zeneileg már nem ér túl sok újdonság. A Walt Whitman verseire íródott dalok nagy hasonlóságot mutatnak stilisztikailag. Az „A Noisless Patient Spider”, a „Beat! Beat! Drums!”. Míg a „Little Tin God”-nál megörülök, hogy Bleckmann megcsillantja fantasztikus a capella technikáját, mellyel solo előadásaiban nyűgözi le a hallgatóságot. Igazából már vártam is egy ehhez hasonló Intro-t, vagy Outro-t, nagyon megörülök neki.
Végül elhangzik a „Speak Low”, mint abszolút sláger, ismét tökéletesen egyéni interpretációban. Julia Hülsmann szűkfekvésű akkordjai, a disszonanciák, a szabad, levegős dob kíséret, Bleckmann és a trombita éteri hangja, egészen más dimenziókba emeli ezt a dalt. Végül a lemez egy kicsit ritmikusabb, dinamikusabb dallal, a „Great Big Sky”-jal zárul.
Mindig nehéz és kicsit hálátlan feladatnak érzem fiatal, pályakezdő budapesti jazz-énekesként kritikát írni ekkora művészekről, mint akik ezen a lemezen is játszanak. Theo Bleckmann számomra egy idol, hihetetlenül csodálom azt, amit csinál, és amit képvisel, egészen fantasztikus művésznek tartom. Julia Hülsmann sem véletlenül tett szert óriási szakmai hírnévre, játékán érződik az a magasszintű zeneiség, ahova csak kevés zenész jut el pályája során. A zenekar játéka is nagyon magasszintű, tökéletes egységként szólalnak meg a dalok. Tulajdonképpen a lemez alapkoncepciója is nagyon szimpatikus, és tetszik, hogy a népszerű dalokat teljesen új köntösben mutatják meg a hallgatóságnak. Mégis, ha igazán őszinte vagyok magamhoz és a kedves olvasókhoz, be kell hogy valljam, ez nem egy könnyű easy listening lemez. Nekem is komoly erőfeszítés volt végighallgatni egyszer, és utána még többször a dalokat. Valahogy a Thomas Mann regényekkel voltam így, úgy éreztem, hogy kicsit megüli a gyomromat, valahogy nem sodor magával, hogy még, még, hallgasd, olvasd, habzsold… Ráadásul, nem szeretek ezzel a közhellyel élni, de valóban rettenetesen nehéz ebben a felszínes fogyasztásra beállt világunkban időt és energiát szentelni erre a fajta művészetre és annak befogadására. Mégis, hálásak lehetünk, hogy vannak ilyen művészek, ilyen kiadók, akik továbbvisznek bizonyos egyetemes művészi értékeket, és nem tágítva tőlük folyton folyvást emlékeztetnek bennünket rá, hogy a művészet nem fogyasztási cikk! Igenis küzdenünk és dolgoznunk kell a befogadásért! Köszönjük Julia Hülsmann Quartet, köszönjük Theo Bleckmann, köszönjük ECM!
