Andersen, Arild: Mira 2014. február 24., Gáspár Károly
Arild Andersen - Mira (ECM - Hangvető)
"Ez is ECM"
ECM albumokkal kapcsolatban nem a mainstream vonal jut eszembe. Kivéve Keith Jarrett triós lemezeit. Azonban Arild Andersen nagybőgős új lemezét hallgatva, az első pillanattól kezdve amolyan jazzklub hangulatot éreztem. Nagyszerű partnereivel (Tommy Smith - szaxofon és Paolo Vinaccia - dob) bebizonyítják, lehet úgy játszani saját kompozíciókat, hogy abból "süssön" a -mondjuk úgy- hagyományos jazz hangulata, ugyanakkor nyújtson, adjon újat. Sőt, nagy örömömre egy standard is elhangzik a felvételen! Burt Bacharach gyönyörű filmzenéje, az "Alfie". A többi dal a stílusok széles spektrumán mozog. Keleties (indiai, kínai) hangzásoktól az észak-amerikai őslakosok (tán) esőcsináló dalain keresztül, a skandináv, fagyosan szívet melengető motívumokig. És közben a "Jazz Szelleme" végig ott lebeg felettük és felettünk, bármerre is kalandozzon Andersen és kis csapata.
"Elemezzünk"
Az első darab a "Bygone" címet viseli. Balladisztikus, elgondolkozó melódia. Andersen bőgőzése karakteres, meghatározó, de cseppet sem önző. Igazi zenekarvezetőként irányítja társait, de finoman és ráadásul jó irányba. Érdekes, hogy Tommy Smith játéka, "sound"-ja kissé Ben Webster-t és a jóval modernebb Joe Lovano-t egyaránt felidézi. Külön öröm és élvezet hallgatni ezt a dalt, mert egyszerre szép, nyugtató és jó értelemben véve felzaklató. Tipikusan az az eset, amikor az ember már tudja, ez jó lemez és a következő "track"-ek is "tuti befutók".
Haladjunk tovább. A "groove"-os lüktetésű "Blussy" következik. Jazz-rock és modern blues elemek, feszítő tempó, modern muzsika. Itt már egy kis Michael Brecker-es íz is bejön a képbe Smith-nél, ami szintén jól áll neki. Vinaccia vérbeli jazzdob hangot varázsol elő szereléséből, miközben -ahogy a régiek mondták- "beat"-et hoz. Felszabadító érzés a fülnek és léleknek a "Blussy". Röviden és velősen fogalmazva: "dögös"!
A már említett standard, az "Alfie" harmadik a sorban. A "Bygone"-hoz hasonlóan megérinti a szívet, de az izmokat is, mert bizony, igen csak beindul kéz és láb, olyan erővel játsszák Andersen-ék. Rengeteg feldolgozása született már ennek a számnak, viszont ez a verzió egyikre sem hasonlít! Egyfajta provokatív éle van. Nem igazán a szépségére, hanem az erejére "mentek rá" a trió tagjai, így aztán egészen egyedülálló változat jött létre. Azt gondolom, ez az egyik dal, amit sokszor visszapörgetünk és bőrünk alá bújva keresi helyét testünkben.
"Rossetti". Olaszos hangzású cím, de a témában mégis távol-keleti skálákat, dallamfoszlányokat véltem felfedezni. Különleges hangulatú, kissé a világzene felé elkanyarodó téma. Az egyik legjobb bőgőszólóval az albumon!
Igazi gyönyörűség a "Reparate"! Az észak-európai népek zenéjének nyomát magán viselő kompozíció "leviszi alfába" a hallgatót. Jan Garbarek zseniális világát közelítő, hamisítatlan ECM zene. Ha nem tudnám mely cég adta ki a felvételt, a "Reparate" alapján biztosan kitalálnám.
Három perc a vadnyugaton. Mintha egy "indiános" film muzsikája csendülne fel, ha elindítjuk a "Raijin"-t. Tommy Smith a shakuhachi nevű fúvós hangszeren játszik, mely -gondolom én- az amerikai őslakosok hangszere lehet, vagy legalábbis arra nagyon hasonlít. De most -miközben írom e sorokat- ugrott be, hogy lehet ez kínai vagy japán instrumentum is, és akkor inkább "szamurájos" mozi pereg. No hát legyen ilyen, vagy olyan, lényeg, hogy érdekes színfoltja az albumnak. Nem lennék jó GPS...
"Le Saleya", ezzel megyünk tovább. Amolyan "szétesős", darabos, és igen felemelő túrára visz minket a hármas. Mint egy zarándokút. Tele nehézségekkel, lemondással, de mégis oly fenséges minden perce!
Újra szól a shakuhachi! A "Kangiten" egy kis intermezzo szólóban Tommy Smith-től. Ha hiszik, ha nem, a "Raijin"-re hasonlít. Rövid, de jó. Jó, de rövid.
A címadó "Mira" háromnegyedes beosztású, számomra valamiért Steve Reich zenéjére is hajaz. Elmegy másfelé is kis blues-os beütéssel, és talán visszatér a skandináv népzene bizonyos szegmense. A Mira vízet nem bírom, ezt annál inkább!
A utolsó két darabot ("Eight and More", "Stevtone") összevonva tekintem méltó lezárásnak. Az egész anyagra jellemző intellektuális, filozofáló megközelítése a muzsikának. Azonban nem elvont, magába forduló; épp ellenkezőleg, nagyon is emberközeli végeredménye lett Andersen, Vinaccia és Smith munkájának. Magával ragad a lemez mélysége, mondanivalója, ami számomra az, hogy a XXI-ik században ugyan úgy lehet jazzt játszani, mint a 60-as években, mindössze hozzá kell tenni némi korszerű, "contemporary" fűszert és máris ehetővé válik napjaink közönsége számára is imádott műfajunk.
Arild Andersen: Mira (ECM 2014)
1. Bygone
2. Blussy
3. Alfie
4. Rossetti
5. Reparate
6. Raijin
7. Le Saleya
8. Kangiten
9. Mira
10. Eight and More
11. Stevtone
Arild Andersen - bőgő, elektronika,
Paolo Vinaccia – dob,
Tommy Smith - tenor szaxofon, shakuhachi
