Aldana, Melissa: Melissa Aldana & Crash Trio 2014. július 13., Vidákovich Izsák

Melissa Aldana & Crash Trio - Melissa Aldana & Crash Trio (Concord – Karsay)

Melissa Aldana - tenorszaxofon

Pablo Menares - bőgő

Francisco Mela - dobok

Melissa Aldana a 2013-as Thelonious Monk nemzetközi jazz szaxofon verseny győztesének ezen lemezét nagy figyelemmel hallgattam. A jazz, születése óta folyamatos változásokon ment át napjainkig, és ez a folyamat nem állt meg, továbbra is változik és ez ezen az albumon is nyomon követhető. Modern hangzás, ritmika- és dallamvilágot véltem felfedezni zenéjében.

Fiatal szaxofonos létemre, elsősorban igyekeztem megfigyelni technikai tudását, frazírját és ”time-ját”, hangképzését, valamint kerestem azt, hogy mely nagy elődök lehettek rá hatással. Tény, hogy akárki is volt rá hatással, a chilei (!) művésznő zenei világa egészen egyedi. Különösen kíváncsivá tett az, hogy a központi személy esetünkben egy egészen fiatal nő (decemberben lesz 26 éves).

A lemezen többnyire saját szerzeményei és egy-egy standard hallható.

Nagyon páratlan a művésznő rögtönzéseinek ritmikai gazdagsága, többször meg kellett állítanom a lemezt, feltéve magamnak a kérdést: Te jó Ég, mi volt ez?! És igen, a ritmus elengedhetetlen része a zenének, nem is a virtuozitással hívja fel magára a figyelmet az előadó (pedig nagyon magas szintű technikai tudása van), hanem a ritmusokkal, sőt a tempó feletti játékával. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy minden meg van benne, ami a jazzt izgalmassá teszi, viszont talán túl sok ilyen elem van, úgy érzem a művész stílusa még nagyon jelentősen fog alakulni (illetve kell, hogy alakuljon), melyet izgalmas lesz követni hisz kétségtelen, hogy egy remek zenésszel és tehetséggel van dolgunk.

Az egész lemezre jellemző, hogy a számok sok eltérő részre tagolódnak, és olyan sok a váltás, hogy az ember kicsit elfáradhat a hallgatásában, továbbá kicsit nehezíti a befogadást az is hogy az improvizációkban kevés a diatonikus dallam, nincsenek visszadúdolható dallamok.

(Megjegyezném, hogy ezt a zenét általában egészen másként hallgatja egy zenész és egy nem zenész, valakit teljesen lenyűgöz ez a mozgalmasság, valakit azonban lefáraszthat.)

Most pedig elemeznék néhány számot a lemezről.

M&M

Ennél a számnál ki is emelném azt, mennyire figyelemre méltó, ahogyan a ritmusszekció és a szólista együtt működik. A jazz zenében nem meglepő, ha egy számban változik a lüktetés a metrum, főleg napjainkban. Ez meg is figyelhető az első szerzeményen. A téma nem egyszerű, a metrumját is nehéz meghatározni, elindul az intro, majd váratlanul meg áll, aztán újraindul, de ezúttal már játszik rá a szólista,  majd  egy nyolcütemes blues jellegű kör kétszer megismétlődik és egy rövid átvezetővel indul az improvizáció. A kör egyszerű blues kör ugyan, de a ritmusszekció kísérete, valamint az improvizáció ritmikája és dallamvilága modern jellegűvé varázsolja. Az improvizáció egészen egyedi főleg az első körökben, nagyon ritmikus, résen kell lenni, hogy tudjuk hol tart a kör, csak később lehet nyomokban érezni Sonny Rollins és John Coltrane hatását. Az improvizáció után visszatér a bevezető és így zárul a szám.  Mielőtt utána olvastam volna már sejtettem, hogy Joe Lovano nem kis hatással lehetett rá, utána olvastam, hogy a Berklee-n tanult, és Lovano a tanára volt.

Turning

Ez a latin lüktetésű szám, a téma bemutatásával indul, majd egy bőgő átvezetővel folytatódik és visszatér a téma, majd egy új lüktetés jön be és megkezdődik az improvizáció. A témához megjegyezném, hogy kissé nehezen érthető, ugyanis sok ritmikai váltás van, így nincs benne folytonosság. A kíséret sem folyamatos (ez persze esetünkben éppen jó, mert nem válik monotonná a zene). Mindig vannak arrange-ok a téma mellett, és gyakran reagálnak a szólista egyes ritmikai ötleteire. Az improvizáció nagyon különleges, egyetlen előre betanult pattern sem hangzik el, nincsenek szekvenciák, és ritmikai kérdések-válaszok sincsenek (nincsenek szimmetrikus részek), a dallamok állandóan mozognak. Egy rövid témaszerű gondolattal zárul a szám.

You’re My Everything

Ez a standard egy nagyon kellemes szaxofon intróval indul, és itt kiemelném a művésznő csodálatos szaxofonhangját, amely ”szubtonosságának” köszönhetően nagyon puha, sőt kifejezetten ”nőies”, és azonnal felismerhető a hangról, hogy ez más nem lehet, ezt ilyen fiatalon rendkívül nehéz elérni. Sok gyors és nehéz technikai manővert használ olyan könnyedén, hogy fel sem tűnik olykor, mennyi hangot használ, ebből fakadóan zenéje nagyon ”színes”, akár egy kép. Több helyen éreztem, úgy játszik, mint ha egy képet festene.

Elkezdődik a téma, a bőgő ballada érzetben kísér, ám a dob e közben dupla lüktetést hoz, ez nagyon kellemes érzetet ad a dalnak. A téma remekül van eljátszva, ezt egy bőgőszóló követi, mely nagyon szép melodikus, és a dob és bőgő szinte eggyé válik, hisz mihelyt egy ritmikai ötlet megjelenik a szólóban, a dob leköveti, és együtt játszzák ugyanazt a ritmust. A szaxofon improvizáció elég rövid, viszont nagyon figyelemre méltó, hogy sok hanggal kezd és abból halad a kevesebb felé (általában fordítva szokott lenni). Ezután a dal (megjegyzem, váratlanul), a záró téma visszahozása nélkül lezárul.

Az „Ask Me Now” standard-del búcsúzik a hallgatótól, mely feltehetően az egyik kedvence lehet, hiszen ezt játszotta a nemzetközi jazz szaxofon versenyen is. Ezt szólóban játssza el nekünk. Nem csak az adott számoknak kell, hogy legyen felépítése, de fontos, hogy az egész lemeznek meglegyen a megfelelő íve, sokat számít ilyenkor a számok sorrendje, így azt hiszem, hogy kiváló befejezése ez az albumnak.

Végezetül újból kiemelném a ritmusszekció játékát.

A kubai Francisco Mela (dob) sokszínűen kísér, improvizációja zenész és nem zenész számára lenyűgöző, továbbá folyamatosan füleli a szólistát és követi ritmikailag, és ami szintén fontos, dinamikailag is.

A chilei Pablo Menares bőgőjátékában az a fantasztikus ”time”, valamint a frazírja volt, ami megfogott. Szóló részeiben ez még inkább hallható.

Azt kell mondjam, ezek a zenészek legalább akkora figyelmet fordítanak kifelé, egymás játékára és az összjátékra, mint saját rögtönzésükre, így válnak ”egy családdá”. Azt hiszem ez példaértékű minden zenész számára.

(Röviden megjegyzem, életemben először írtam ilyen elemzést, magamat ismerve egy év múlva már az egészet máshogy fogom látni, szóval tökéletesen megértem, ha valaki más véleményen van, mint én.)

(Nyugi Izsák! Nekem tetszik, amit írt! On the other hand, a CD június 24-én jelent meg Amerikában, és tegnap, vagyis július 12-én reggel a New York-i Jazzlista 22. helyén nyitott! – A szerk.)